Zoltán Gábor
Két férfi megy a sivatagban. Gus Van Sant filmjében nincs is több fogódzó, az elkeveredés így lesz tökéletes.
Kaptam egyszer egy az USA-ból származó segédanyagot, amely a forgatókönyvírás formai és tartalmi követelményeit taglalta. Azóta alig fordul elő, hogy egy moziból kijövet vagy egy videónézés végeztével eszembe ne jutna a kánon valamelyik pontja. Ugyanis alig készül olyan film – nemcsak Amerikában, hanem akárhol –, amely ne az ebben foglalt regulák szerint lenne elgondolva. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a kánon rossz volna, vagy hogy szellemi elnyomás alatt élnénk, észrevételem véletlenül se kritikai, hanem leíró jellegű. Csak arra utalok, hogy Gus Van Sant, amikor filmjének elején nem mutatja be hőseinek eredeti, bonyodalom előtti életét, letér a szokásos útról. Ennek aztán megvannak a következményei.
Amint az se marad következmények nélkül, hogy Gerry és Gerry bármiféle határozott cél nélkül megszakítják autóútjukat, és leparkolnak egy sivatag szélén. Még csak egy palacknyi vizet se visznek magukkal, úgy indulnak sétálni. Van egy tábla, mely a vadonba vezető ösvény kezdetét mutatja: egy, a természeti értékeket komolyan tisztelő társadalom gondosságának jele. Gerry és Gerry maguk mögött hagyják, majd könnyedén begyalogolnak abba, amit a tábla vadonként tisztelt, ők pedig sehogyan se tisztelnek. A Nemzeti Park turisták számára kialakított darabja ez, melyben a tanösvény ritkásan nőtt szárazságtűrő növények között visz körbe.
Gerry és Gerry a film hősei. Legalábbis így szólítja egyik fiatalember a másikat, mások pedig nem szólítják őket sehogy, mert más emberi lénnyel nem beszélgetnek, és nem is találkoznak, csak a film legelején és legvégén, de beszélgetésre akkor se kerül sor. Minthogy a produkció címe is Gerry, fölmerül a kérdés, hogy kettejük közül melyik a címszereplő, de erre a kérdésre nincsen válasz. Viszont a Gerryk használják ezt a szót igeként is. Jelentése – csak itt és most, szótárban egyelőre hiába keresné a buzgó rajongó –: elkeveredik.
Mert éppen ez történik velük. Letérnek az ösvényről, és elkeverednek. Aki akarja, értelmezheti úgy is a címet, hogy Elkeveredés.
*
Két huszonöt év körüli, fehér bőrű, egészségesnek látszó, minden tekintetben átlagos amerikai férfi. Van rá elég idő, hogy tanulmányozzuk viselkedésüket, míg szemünk előtt tévelyegnek a sivatagban, de semmilyen jellegzetesen egyéni vonásukat nem fedezhetjük fel. Főleg nem olyat, ami arra predesztinálná őket, hogy életük útja éppen a sivatagban szakadjon meg. Időtlen helyszín, a harmadik évezredben is megvan, és ha valaki könnyelműen belesétál, ugyanolyan kellemetlenségekkel kell szembenéznie, mint az évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt élt embereknek.
Míg a filmek, regények hőseit hagyományosan valamilyen törekvés vitte a sivatagokba, Gerry és Gerry csak úgy odacsámborognak. Lehetnének például üldözöttek vagy üldözők, hírét vehetnék, hogy kincs van elásva valahol, lehetne valaki, aki a segítségükre vár, küldhetné őket egy gonosz intrikus vagy egy féltékeny szerelmi vetélytárs a pusztulásba, ám mindezen előzmények és mellékszereplők ezúttal hiányoznak, amitől a történet elveszti történetszerűségét. A hősök pedig a legkevésbé sem hősszerűek, nem öltik magukra a szokásos sivatagi vándorok vonásait. Legkevésbé azokra a profikra emlékeztetnek, akik az ilyen helyeket ismerni szokták, a magabiztos, szemüket összehúzó vezetőkre, akik felelősen viselkednek, akik be tudják osztani az időt, az erőt, a készleteket. Mindezen fontos útravalók hiányában Gus Van Sant filmjének nézője kénytelen egy kissé kényelmetlenül, egy kissé elveszetten érezni magát. Jóllehet ez az elveszettség nem mérhető össze a Gerryk elveszettségével, végül is hasonló hozzá. És ahogy a hősök jó ideig nem fogják föl, hogy most aztán igazán elvesztek, egy darabig a néző is reménykedhet benne, hogy majdcsak kibontakozik valami cselekményszerűség.
Körülbelül akkor, amikor a Gerryk szembesülnek vele, hogy eltévedtek a sivatagban, és percről percre nő az esélyük, hogy kiszáradjanak és elpusztuljanak, a néző – ha még nem menekült el a nézőtérről, és el sem aludt ültében – rácsodálkozhat az egyszerű történetre, és átadhatja magát a megfigyelésből származó apró örömöknek.
Figyelheti, a víz hogyan távozik az idő múltával a Gerryk szervezetéből, és a vízzel együtt hogyan hagyja el őket az erő, a ruganyosság, a jókedv, a remény. Figyelheti a tájat, melyet csak azért nem nevezek időtlennek, fenségesnek, szépnek, mert a kamera se látja, láttatja annak. Hogy egy filmben mi a szép, az a mindenkori operatőrön és rendezőn, végső soron csakis a rendezőn múlik. Ha akarja, szépnek mutatja a lerobbant gyárat és utcát, akár még a kutyaszart is – megvannak hozzá az eszközök. Gus Van Sant – úgy érzem – se a maga, se a film nézője számára nem akarja eldönteni, szép-e a sivatag vagy csúnya. Csúnya vagy szép, egyre megy; nagy.
*
És mintha az is közömbös volna, hogy mi történik a Gerrykkel.
Nem kell azonosulnunk velük, úgy figyelhetjük őket, mint két eltévedt állatot egy természetfilmben; de nem!, sokszor a természetfilmesek is jobban ráhangolódnak érdeklődésük tárgyaira, mint a Gerry rendezője, és jobban rájuk akarják hangolni a nézőt. Hogyan is? Például úgy, hogy tudtunkra adják, az adott élőlény számára mi miért fontos, mit kell éppen megszereznie vagy átvészelnie, és ha erőfeszítései hiábavalónak bizonyulnak, miféle következményekre lehet számítani. Ezzel szemben a Gerry nézője semmit nem tud meg hőseinek életéről, kapcsolatairól, nincs tehát oka aggódni füstbe ment tervek, szerető szülők, kívánkozó szerelmesek, árván maradó csecsemők miatt. A filmzene, tudjuk, veszedelmesen hatásos eszköz az együttérzés fölkeltésére; Gus Van Sant nem él vele. Csak kevés helyen szól valami, és a komponista, Arvo Pärt azt sem erre a célra írta: tiszta, nyugodt zene, csöppet sem emocionális. Amúgy a cipőtalpak súrlódását, a szél zúgását lehet hallani, vagy semmit.
Talán attól, hogy nem két vagy több kamera felvételeiből összevágott jeleneteket látok, maga a kamera nem marad érzékelhetetlen eleme számomra a filmnek, ráadásul kezdettől mindvégig úgy követi a szereplőket, úgy pásztázza a tájat, hogy saját, önálló jelenléte alakul ki. Egy hol figyelmes, hol kissé figyelmetlen, el-elkalandozó tekintet. Ez a tekintet nem homályosul el a vízhiány vagy a részvét miatt, nem fárasztja a bolyongás, és meg se rezdül, míg hosszan (de tényleg nagyon hosszan!) követi a tévelygőket a sivatagban. Ez a film nem jöhetett volna létre a steadycam nélkül. Legalább annyira steady a film, mint Van Sant.
Ha a néző szintén kellőképpen rezzenéstelen és kitartó, amint lemond róla, hogy érdekes folyamatot láthat, máris fölfigyelhet különféle érdekes jelenetekre, mozzanatokra. Mulatságos például, mikor az egyik Gerry egyszer csak fölmegy egy nagy kőre, utólag maga se érti, hogyan, és nem tud lejönni róla, a másik pedig komótosan odamegy, elbeszélgetnek a lejövetel nehézségeiről, aztán a lenti kiagyal valamit, nekilát, megcsinálja: hosszú téblábolás, küszködés árán azt a helyzetet sikerül megoldaniuk. Az is emlékezetes, ahogy egy szűk szurdokban ballagnak, és velük egy irányban jókora ördögszekereket sodor a szél.
Nem beszélnek róla, hogy szomjasak. Nem mondják ki, hogy félnek. Nem találgatják, mennyi idejük lehet hátra. De egyszerre csak láthatóvá válik rajtuk, hogy mi jár a fejükben.
Amikor az ember már régóta szomjazik, nem csoda, ha hallucinál. A játékfilm alkalmas rá, hogy megjelenítse az ilyen különös érzékleteket, de hogyha egy földhözragadtan valóságos eseménysorba illesztve, minden előzetes figyelmeztetés nélkül kerül a szemünk elé, meglepődünk. Annál furcsább, hogy a hallucináló Gerry nem lepődik meg, mikor rájön, hogy tévedett, mikor azt hitte, a másik Gerry mellette ül, és percek óta beszélgetnek, miközben a másik igazából eltávolodott tőle, aztán visszajött. Ő volt az a sivatagban lassan közeledő alak, akiről azt lehetett hinni (a néző is azt hihette), hogy egy idegen, sőt, olyan valaki, aki kiismeri magát a sivatagban, és megmenti őket.
Az a Gerry, amelyik hallucinált, rosszabbul tűri a szomjazást, és gyorsabban gyengül. Egyszer csak összeroskad, lefekszik a sima homokra. Úgy látszik, hőseink minden egyes lépéssel beljebb jutottak a sivatagba: ahonnan elindultak, még volt növényzet, a végponton már csak homokot látni, klasszikus sivatagi panorámát. Az a Gerry, amelyik kicsit jobb erőben van, társa mellé fekszik. Hevernek, aztán a gyengébbik kér valamit, egy végső szívességet. Az erősebbik megteszi. Megfojtja társát, hogy ne kelljen tovább szenvednie. Egy legyengült ember gyötrődik a másik testén, és az nemcsak hogy nem védekezik, hanem magához öleli, míg csak karja le nem hullik. Az, hogy nem tudjuk, miféle viszony volt közöttük korábban, hiányzik is a halálba ölelés elől, meg nem is.
Gerry leroskad Gerry mellé, és jó időre úgy marad. De a filmnek még nincs vége, és Gerrynek sincs. Látjuk, hogy föltápászkodik, találomra elindul valamerre. Alig tesz egy pár lépést, már meg is látja az utat – a kamera és ő ugyanazt látja most –, az utat, mely ott van egész közel, ráadásul igencsak forgalmas, egyik gépjármű halad rajta a másik után. Gerry futásnak ered. Még van ereje futni.
A férfi, aki fölveszi, meg a kisfiú, aki mellé Gerry beült, nem faggatózik, és Gerry nem beszél.
Látjuk a vezető tekintetét a tükörben, amint a napégette arcot fürkészi. A tekintetek találkoznak, azután szétválnak, még mielőtt véget ér a film.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/08 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2290 |
