Bikácsy Gergely
Szerelem mészárlás idején. Dumas királydrámája a Szent Bertalan éjszakájáról.
Jócskán megkésve jutott el a magyar mozikba Patrice Chéreau 1994-es, Cannes-ban a zsűri különdíját elnyerő filmje. Igaz, a rendezővel is csak mostanában ismerkedik a magyar néző, az Intimitás keltette visszhang után. Pedig a Margot királyné legalább annyira értékes alkotás, mint amaz.
Egy korai francia színesfilm adaptálta már Dumas-regényét. A forgatókönyvet akkor nem kisebb név, mint a némafilm formanyelvi újítójából a romantikus szövevények profi bonyolítójává vált idős Abel Gance jegyezte. Gance ugyanebben az évben (1954) maga rendezett egy Dumas-filmet (La Tour de Nesle – magyarul néhány kiadásban: A borzalmak tornya). A régi Margot-t Jeanne Moreau játszotta, kacéran és csábítóan. Énekel is benne, megcsalja és megmenti hites urát, egyszer csinos keblét is feltárja valamely gonosz börtönőrnek. Ez talán merész villanás volt akkoriban. A kismester Jean Dréville jól megcsinált filmje a „régi” Margot királyné, melyben nem a főbb szerepek emlékezetesek, hanem egy igazi nagyasszony, Françoise Rosay a gonosz Medici Katalin bőrében gonoszkodott nagyszerűen színpadias játékkultúrával.
*
A Louvre neve állítólag vagy az anyafarkas (louve) vagy a kéjlak (lupanar) szavakból származik. Medici Katalin Louvre-ja mindkét ősi elnevezéshez méltó. Emberfarkasok vérengzenek és kéjelegnek lakosztályaiban. Chéreau (és társírója, Danielle Thompson) leginkább a film végén tér el Gance adaptációjától, bonyolultabbá, szövevényesebbé teszi filmjét. IX. Károlyt nem biztos, hogy megmérgezték, de ezt a motívumot ő is művének tengelyébe illeszti. Dumas regényében a jövendő Bourbon-király nem szökik el a Louvre-ból, nem olvasunk hollandiai menekültségéről – a filmben ezt látjuk. Chéreau története nem Dumas-hoz hű. Nem is a valódi történelem a tárgya, hanem az emberi természet rajza; ha „történelmi” film, akkor az erkölcs- és viselkedésrajzban az.
Chéreau szép Margot királynéját (Isabelle Adjani) gátlástalan, Messalina-szerű férfifalóként ismerjük meg, aki álarcban jár az utcákra kéjelegni. A Szent Bertalan-éjszakai mészárlások elől szobájába menekülő ifjú lovagot már előbb alaposan és vad gyönyörrel „megismerte” egy efféle álarcos éjszakán – ilyesmi nemcsak Jókainak lett volna sok, de a szabadosabb Dumas korízlésének sem felelt meg, – ez az új film leleménye. Kiválóan illik az egész komorabb, véresebb, gyilkosabb, gátlástalanul örvénylő, erőszakosságtól és brutalitástól átitatott filmhez. Dumas-nál kalandorok és „verekedni”, meg vadászni vágyó hirtelen haragú, de hirtelen barátkozó férfiak mélyütésektől, árulástól, ármánytól zengzetes világa tárul fel, ahol időnként már a Napkirály udvarába illő szellemességgel társalognak két gyilkosság között, s ki tudja, melyik a fontosabb, intrikus cselek vagy az ölnivágy.
Chéreau-nál a halálnak nincs rituáléja. Sűrű, mindent átható, szabadulhatatlanul gyilkos, erőszakosak a mindennapok is. Sűrű az indulat és a vér. Politikai okai vannak a mészárlásoknak, de vad kedvvel, zsigerből, örömmel csinálják. Itt mindenki hóhér. De még a politikus hóhérokat is áthatja az indulat, az ölés nem-politikus öröme. Ez az öröm vetekszik a szeretkezés örömével, a hágással és a meghágatással.
*
A gyengébb Dumas-regények (és ez sem tartozik legjobb művei közé) szellemes és gördülékeny ponyvák. A Dumas-regények jobb filmváltozatai – így Lester Három muskétása – megőrizték Dumas humorát, sőt felerősítették. A „régi” Margot királynéban a rendező pontosan adagolta, romantikus bájjal a történelmi ponyva vidámságát. Chéreau a napfényes párbajterekből, díszlet-hangulatú összeesküvésekből a sötét zugokba téríti Dumas-t. E sötétben másképp kell történetet mesélni, és másfajta képi nyelven kell szólni-ábrázolni: egy képzelt francia Shakespeare-tragédia nyelvén és színeivel. Dumas szellemes író, testőrei is mindig szellemesek, semmiért nem, de egy bon-mot-ért kötelességszegésre vetemednének. Chéreau sötét és gyilkos világában visszafojtott, dühös humort tűr csak meg. Shakespeare-nek igazi, ámulandó humora van. Chéreau-nak már első filmjeiben, majd a Margot királyné után sem a csobogó humor az erős oldala, bár lappangva, füstösen tud valamit – itt sem ezzel kiváló. (Kíváncsi lennék Shakespeare-vígjáték-rendezésére, ha volt ilyen.) A regényben Medici Katalin és kísérete megszemléli a lefejezett Coligny admirális lábánál fogva felakasztott oszló tetemét, majd a fintorgókat így inti: „Ellenséged hullája mindig jó illatú!” Bár a jelenet nem szerepel a filmben, Chéreau kevéssé irgalmas emberábrázolására kiváló példa lehetne.
Margot királyné abban különbözik a felgerjedt hatalmi farkaskanoktól és szukáktól, hogy ő csak a szeretkezésért (Dumas-nál: szerelemért) él, és nem vágyik semmiféle ölésre. Kényszer-férjét, a Navarrait meg egyik örömforrás sem boldogítja, benne a megértés, békülékenység fészkel, mint valami Montaigne-tanítványban. Túlélésre csak ravaszsága és találékonysága teszi méltóvá vérgerjedt hatalom-riválisai között.
A régi Margot királyné pompás és élénk színekkel pompázott. Az újban a félhomályos, a tompa, a szennyes uralkodik. A piszkos-szürke kékeszöldek, mintha fullasztó köd, csupa hullafolt, vagy gombás fertőzés lepné el a képet, Chéreau kedvelt látványa minden opuszában – itt is bő és szigorú ecsettel festi föl. Nem aktualizál és nem modernkedő: díszletei, jelmezei alig különböznek kosztümös harci- és ármányfilmek „kard és köpeny”-romantikától. Mégis, kerüli a napfényes mezőket. A vadászat nála éjszakából nappalba feledkezett csúnya vonaglás.
A vad szeretkezés, mint minden filmjében, most is a mészárlott testek véres végvonaglására emlékeztet. Nem sok különbség van nála, a testek egymásba hatolása ölést és ölelést egyformán mintáz.
*
Jean-Hugues Anglade, a Betty Blue hajdani szerelmes ifja a francia hagyományokhoz híven hisztérikus idegroncsot formáz IX. Károlyból. Anyja, Medici Katalin zsarnokoskodik felette. Hiába volt húgának a szeretője, még ebben is megelőzte bátyja, akinek királlyá tételéért Medici Katalin mindenkit, őt is elpusztítja, ha kell. A Szent Bertalan-éjszakát Medici Katalin agyalja ki (ezt a történészek sem cáfolják). Károly előbb ellenzi a vérfürdőt, majd hisztérikus rohamában nem a tizenkét vezér, de minden hugenotta lemészárlását követeli. Ez ugyan Dumas leleménye, némely homályos és hiteltelen forrás nyomán, de Gance/Deville egyaránt használja, a minden haldoklást nekrofil dühvel és leleménnyel színre vivő Chéreau-nál kulcs- és csúcsjelenet. Pompásan és förtelmesen vonaglik féregként az idegbeteg király. Csak akkor válik felnőtté, amikor rádöbben, hogy saját anyja mérgezi meg. Jean-Hugues Anglade talán legjobb alakítása, ripacs-eszközöket sem elkerülve mély emberábrázolás.
A címszereplőt így festi elénk Dumas: „Haja fekete, arcszíne ragyogóan üde, kéjes pillantású szemét hosszú szempillák árnyékolják”. Jelszavai a regényben: Eros-Cupido-Amor. Innen Mars isten neve hiányzik. A szerelmi gyilkosságot talán elfogadja, de a politikait soha. Isabelle Adjani e film előtt három évig nem állt kamera elé, utána hat évig csak egyszer. Megszenvedte magán-poklait. Szerencse, hogy ezzel az alakítással tért vissza.
Kényszerű férjéről Dumas ilyen portrét rajzol: „Éles szemű, sasorrú, tizenkilenc éves ifjú, rövidre vágott fekete hajjal, alig serkedő bajusszal és szakállal.” Dumas leírására kevéssé hasonlít a Daniel Auteuil formálta navarrai herceg, a jövendő IV. Károly. Inkább erre: „A pireneusi bugris”... „a kis vaddisznó”. „Egy Bourbon a Valois-k trónján, ez a törpe? Soha!” Évtized múltán mégis trónra ül, új fejezetet nyitva az európai történelemben. Auteuil már addig is játszott fél-idiótát (A Paradicsom és a Pokol), meg számtalan filmben gyávát, még többen bátort. Most egyszerre mindet; még ravasz politikus is kölyökkutya korában. Miként Isabelle Adjani, Auteuil is tizenöt-húsz évvel idősebb, mint történelmi szerepe – mindketten sikerrel feledtetik.
A véres színjáték alakjai közül természetesen Medici Katalin boszorkány-pogány, őrületbe hajló, de tisztánlátó politikus figurája vésődik be legélesebben a néző emlékezetébe. Dumas helyett megpróbálom magam leírni: szája furán formálva, pofacsontja élesen rajzolódik; sápadt a halállal szőtt gyilkos praktikáitól; ha kell, kortalan, ha kell vénségesen vén. Olyan, mintha Jeanne Moreau, az egykori Margot királyné öregkori jutalomjátéka volna. Pedig nem ő játssza, hanem a hatvanas évek egy Moreau-nál hamarabb elfeledett film-szereplője, (aki főként hamvas, fiatal, ártatlan és becsapott lánykákat elevenített meg s csábítóan nyúlánk fiatalasszonyokat): Virna Lisi. Most, mintha bosszúból gonosszá pácolták volna az arcát. Nagyszerű, különös alakítás, a sötétség méregkeverője.
*
„Az emberfaj sárkányfog-vetemény” – írta Shakespeare-nél nagyobb borúlátással a magyar klasszikus. Patrice Chéreau nagy tehetséggel rekonstruált egy nem létező Shakespeare-drámát.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/08 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2289 |
