Csillag Márton
Amikor a francia mozi bessonista-popkornista irányzata az 1952-es Királylány a feleségem (Fanfan la tulipe) újraforgatásával rátette kezét a kardozós-sikálós (értsd: szobalány takarítás közben vív) kalandfilm zsánerére, egy pillanatig úgy tűnt, hogy az amerikanizált gall filmipar minden látványos műfajt magáévá tett. De ez a pillanat nem tartott sokáig, mert Blanche, a bosszúálló angyal, a sebesen vágtázó lófogú lány, nemcsak a romlott Mazarin bíborostól vette vissza a nép és a király járandóságát, hanem Luc Bessontól és cimboráitól is. Bernie Bonvoisin hősnője összvadnyugati jelenség a középkori Franciaországban: ő a fogadós lánya, a vakmerő bandavezér, a romlott virágszál, sőt, a legyilkolt arisztokrata család egyetlen túlélője is. Nyáltól fröcsögő mondatait fülledt blues-akkordok szakítják meg, amikor harcba indul az amerikai gyarmatok „ördögpor” nevű adományát élvező bíboros ellen. Ha a Limonádé Joe dekonstruálta a western műfaját, akkor a Blanche kegyetlenül destruálja azt: középkorba teleportált pisztolyhőse, narkós udvartartása, KKK halálosztaga és bermudanadrágos drogbárója mintha egy évismétlő gimnazista agyából pattantak volna ki. A szabályos kalandfilm-dramaturgiát és évtizedes térszervezési hagyományokat követő film néhol annyira morbid- kosztümös, hogy maga Greenaway is megirigyelhetné, pedig Bonvoisin nem tör művészi babérokra – vagy ha igen, akkor jól leplezi igyekezetét. Régi vágású kardozásokkal és pergő szópárbajokkal zsúfolt misztériumjátékot látunk, a legbugyutább és legszórakoztatóbb fajtából. A francia film – ahogy a narkósokra mondani szokás – most rúg saját anyja sírjába.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/08 61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2287 |
