Tillmann József A.
Az igazi beavatkozás maga a televízió. Virilio, a hadikép-kommentátor.
Ezidőtájt, amikor az 1991-es öbölháború, a „hirtelen félbeszakadt, sőt abbahagyott háború” folytatását nézzük, különösen aktuális a sebesség, a háború és a médiumok teoretikusának akkori reflexióit olvasni. Nem mintha változatlan érvénnyel vonatkoznának a mostani történésekre, inkább a mindenkori híradások és értelmezések korlátozott érvényét teszik nyilvánvalóvá. Mint ahogy azt is, miben tévedett a könyv szerzője, és mennyiben haladt túl a katonai és mediális fejlődés az akkori szinten.
Bár Virilio kritikájának éle a hadi- és médiatechnika működését és működtetőit illeti, könyvében szó sincs arról, hogy ezenközben valamiféle általános pacifizmus rózsaszín ködén keresztül szemlélődne. („A ‘Szaddam Husszein maga Hitler’ kijelentés meglehetősen visszafogottnak tűnik számomra, sőt optimistának, mivel a Közép-Keleten 1990-ben kirajzolódó veszélyek túlszárnyalják a negyvenes évek Európájában átélt borzalmakat.”)
Az „abbahagyott háború” folytatására tizenkét év múltán bonyolultabb katonai-politikai feltételek között kerül sor. Megváltozott a mediális helyzet is: amíg 1991-ben az amerikai CNN volt az események szinte kizárólagos közvetítője, addig mára szerepét az arab al-Dzsazíra vette át - „27 embere van Bagdadban, ahol ők lettek a legfontosabb képforrás.” (a CNN-t kitiltották Bagdadból - A szerk.). Ez némileg más megvilágításba helyezi a könyvben kommentált fejleményeket. Ugyanis Virilio - eredetileg napilapokban megjelent - írásainak „fő csapásiránya” a televízió, pontosabban a CNN volt. („Az öbölháborúba való igazi beavatkozás maga a televízió. Pontosabban az atlantai CNN tévécsatorna… A CNN által monopolizált információ.”)
Időközben az is kiderült, hogy korántsem közömbös, mely televízió és hová közvetít, illetve hogy a tévéképeket az egyes kultúrákban miként értelmezik. A „posztkoloniális” képkultúra perspektívája Virilio „eurocentrikus” megközelítésénél kissé összetettebb képet mutat. Most Szelim Nasszib, Párizsban élő libanoni író, aki az al-Dzsazíra és a CNN, illetve a BBC háborús tudósításait elemzi rendszeresen a Libération, az El Páis és a Tageszeitung számára, arról számol be, hogy „az al-Dzsazíra 50 évvel ezelőtti nézőpontot sugall publikumának: az arabokat mint közösséget támadták meg és Szaddam Husszein mint családfő jelenik meg, aki övéit védi a gonoszakkal szemben. ‘Az arab kormányoknak népeik mögé kell állniuk, hogy az irakiakat támogassák, akik mindnyájunkért, az arabokért harcolnak.’ - mondja egy tudósító. E víziónak semmiféle ellensúlya sem jelenik meg az elemzésekben vagy a riportokban.”
Képtilalmas kultúrában a képek hatványozott hatásúak. Az értelmezési horizontok különbözősége pedig egészen eltérő jelentéssel képes felruházni egyazon képet vagy képsort. Az arab országok nagyvárosaiban az iraki diktátort éltető sokezres tömegek - az előbbi elemzés megállapításaival összhangban - azt mutatják, hogy a törzsi-vallásközösségi kollektivizmus értelmezési horizontja működik. Míg az európai és amerikai városokban a háború ellen tüntetnek, addig előbbiek Husszein mellett, harcának fokozását kívánják.
Virilio végkövetkeztetése ugyanakkor változatlanul érvényes: „Az érzékelés zavara, a médiaidomítás dresszírozza az ellenfeleket, s hirtelen, akaratuk ellenére szövetségessé teszi őket, távolról egyesítve őket a képernyőn keresztül.”
Látnivaló, hogy nemcsak a háború ellen tüntető „bocskai”-ruhás nacionalista neurotikusok bohózata mosódik össze az internacionális pacifista heppeningekkel, hanem mindezek a közel-keleti vezetők tunikás- lebernyeges fellépéseivel is konform.
„A háború mindig a megtévesztés útját járja.” - Szun-ce klasszikus hadművészeti traktátusának megállapítása két és félezer évvel később is érvényes. A megtévesztő, a hamis persze másként mutatkozik ma: „nem a hamis másítja meg az igazságot, hanem az, aminek nincs jelentősége”- írja Virilio. Úgy véli, fölösleges az „információ” és a „propaganda” megkülönböztetése, hiszen „az egymásnak ellentmondó információ túláradása, vagyis a túlinformálás” feleslegessé teszi ezt a megkülönböztetést.
Ám a képeket figyelő elemző sem az igazság letéteményese. Jól érzékelhető ellenszenve, minek folytán például félreértelmezi a tele- s interaktivitás fogalmát („Most már távcselekvésről, teleakcióról van szó. A CNN-nek köszönhetően a jelen lévő partnerek tökéletes interaktivitással bírnak /.../ beleavatkoznak az életünkbe, azaz házi távcselekvésre kényszerítenek minket”). Olykor nyilvánvalóan az emlékezete is megcsalja, amikor arról ír, hogy „egykor a népek nappal háborúztak, sohasem éjszaka”, hisz gyakran idézett mesterénél, Szun-cénél is olvashat az éjszakai harcról („éjszakai csatában alkalmazzunk tüzet és dobot”).
Elemzéseinek legnagyobb hiányossága azonban az, hogy nála fel sem merül a (tévé)néző szabadsága: nem veszi tekintetbe tájékozódó- és döntőképességét. Azt az elemi tényt, hogy nem fatális kapcsolatról van szó; a nézőnek ugyanis mindig keze ügyében van a távirányító - mellyel bármikor kikapcsolhatja a közvetítő berendezést.
E könyve még inkább alátámasztja egykori (Tiszta háború) beszélgetőpartnere, Sylvere Lotringer kritikáját: „Virilio megvilágította a sebesség logikáját és logisztikáját, de saját fényének káprázatába esett.”
Mágus Design Stúdió, Budapest, 2003.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/05 11. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2275 |
