Vágvölgyi B. András
A háborús tájékoztatás cirkusz lett, kinek-kinek saját tehetségéhez mérten kell szerepelnie és a lényeget eltakarni.
Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája, adná a címet az ember, ha mindez címfordulatként nem lenne annyira elhasznált, mint a Kis magyar ...-kezdetű írásművek. Hogy háború lesz Irakban, azt nagyjából onnantól lehetett tudni, hogy a floridai szavazatok kicentizésével, sok hűhó után George W. Bush az Egyesült Államok 44. elnöke lett.
Ez a cikk médiaelemzés – elöljáróban annyit mégis szögezzünk le: e sorok írója szerint ez a háború csak nagyon távolból igazolható a 2001 szeptember 11. után előállt helyzettel, hiszen hitelt érdemlő bizonyíték az iraki rezsim és az al-Kaida kapcsolatáról a mai napig nem került elő. Mindazonáltal a szaddamita Irak egyike a világ leggyomorforgatóbb rendszereinek; ha az Egyesült Államok ezen rendszerek felszámolását célul tűzte ki, az üdvözlendő, csak hát sajnálatosan sok helyen dugja ki magát az individuálpszichológiai, energiagazdálkodási és közelmúlt-retusálási – tehát az önérdekre utaló – lóláb.
Hail the Chimp! A Village Voice 2001. januári címlapja enyhén beszőrösítette George W. fejét, rájátszott genetikai attribútumaira, s így üdvözölte az éppen beiktatásra váró elnököt: Éljen a Csimpánz! Gonoszkodás, nem szép, a Csimpánzzal a legfőbb baj az Apukával vívott farokhosszúsági verseny, hogy ő majd jól lenyomja Irakot, mint vak a bélyeget, és utána még az újraválasztás is bejön neki. Az amerikai politika kezd egyfajta dinasztikus jelleget kapni (Kennedyek, Bushok), az igazán szép az lenne, ha Hillary Clinton szenátor novemberben ringbe dobná kicsiny fátyollal és némi drágakővel ékesített taftkalapját, februárban hozná az Iowa caucust és New Hampshire-ben a primaryt, 2004 augusztusában a Demokrata Konvenció pajzsra (elnökjelöltté) emelné, és tárgyév novemberének első keddjén zúzna egy akkorát a fiú-Bushon, mint Bill tette tizenkét éve a faterral. (Ha Hillary nem vállalja, ott van tartalékban Chelsea, lassan megvan már ő is vagy 25 éves, de ha most nem, akkor ő még mindig ráér egy következő körben nekimenni az esetleges elnökjelöltségre aspiráló floridai kormányzónak, Jeb Bushnak.)
Arab giccs
A géppisztolyos török rendőr ferde szemmel méregetett, aztán odajött megkérdezni, miért nem takarom el legalább a címlapot. Könnyű kis paperback könyvet tartottam a kezemben, 1992 áprilisa volt, a könyv Szaddam Husszeinről szólt, maga a főszereplő volt a címlapon, persze. A kelet-anatóliai Diyarbakir minimalista, félig katonai-félig civil repülőterének várójában történt mindez, Fekete Doboz stábként a kurd gerillákat vártuk a Kakukkal meg a Cs. Naggyal, jöjjenek már azzal a busszal, azt’ vigyenek már Irakba! Jöttek. Vittek. Keresztül a hadiállapotos Török-Kurdisztánon, Mardin városában például akkora a lokátorállomás, hogy ilyen legközelebb talán Bajkonurban akad, közel a szíriai határ, közel Irak, közel: Kelet. Koszos utcagyerekek, kerekfejű török katonák, talpig M-16-osba öltözve, a határon rengeteg kamion, mind a nyersolajat csempészik Moszulból, Kirkukból, illetve odafelé különböző feldolgozóipari termékekkel sértik az ENSZ Irak-ellenes embargóját.
A határ után egy arabos diadalív alatt kell átmenni, peshmergák (kurd gerillák) körös-körül, vidáman lövöldöznek a levegőbe, fejükre turbánként kötik a kaffiyát, általában Nissan kisteherautón utaznak, az egyik kolléga a platón, golyószórójának lábazata a vezetőfülke tetején, onnan tartja sakkban az ünneplő tömeget.
Emlékszem az iraki nagykövet szobájára, 1991-ből. Ezüsttel hengerelt falak, függönykék, horgolt alátétek, máz, negéd, arab giccs, nem, nem, dehogy, ha vége, akkor az ő országa majd meghív engem, és akkor elmegyek majd Halapdzsába, és ott a saját szememmel látom majd, hogy dehogyis vetett be az ő rezsimje vegyi fegyvert a (kurd) civil lakosság ellen, dehogy! A nagykövet édeskés sivatagi róka, ő teszi a cukrot a kávémba, átsuhan a gondolat, mi van, ha tudatmódosítót old a fekete levesbe, aztán meg sem állok Irakig, s arra térek magamhoz, hogy valamelyik szaddamita titkosszolgálat már buzgón veri le a vesémet.
Halapdzsába végül is nem sikerült eljutnom – nagyon messze van, majdnem az iráni határon –, Dahuk, Zakho, ilyenek voltak, valahol bementünk egy kórházba, káldeus katolikus pap mutatott körbe, az egyik kórteremben csak fiúk feküdtek, 8-15 évesek, mindnek hiányzott az egyik lába térdből, combközépből. Az egyik fiú ágyánál az apja ült, turbános peshmerga, fogta a nyolcéves fia kezét, a tekintete üres volt, szürke, hideg és távoli, mint a tenger, és akkora is volt benne a szomorúság. Előző nap amputálták a fiú bal lábát. A srácok kimentek a faluszélre, talán focizni, talán csak kóborolni egyet, mindegyiknek taposóakna okozta a balsorsát. A taposóakna tipikus (állami) terrorista fegyver, csak a polgári lakosság ellen hatékony.
Én Szaddam Husszeinért nem fogok egy könnycseppet sem elmorzsolni a szemem sarkában, legyen majdan a sorsa bármi is!
CNN marketing
Nem is tudom pontosan, mikor indult a CNN, 1989-ben már volt, az bizonyos, de Ted Turner (média)világforradalmat az Öböl-háborúval robbantott ki. 1990 augusztus elején Irak rosszat húzott, megszállta Kuvaitot, imperialista diktátumnak minősítette az önálló sejkség egykori létrehozását, országa 18. vagy 19. tartományának titulálta azt a kis világgazdasági gyújtóbombát. Lehetett tudni, hogy ha nem megy ki, háború lesz. Ted Turner, oldalán akkori, jól marketingelhető feleségével, Jane Fondával (aki egy korábbi férje, a balos Tom Hayden oldalán promotált már egy másik, kevésbé jól marketingelhető, ezért elbukott, világforradalmat is), kitalálta a totális közvetítés elvét. A totális közvetítés drága, ember és technológia-igényes, ám Turner megérezte, ez a megfelelő pillanat Amerikában nem nagyon nézett csatornája felfuttatásának, amely addig alig-alig rúgott labdába a nagy networkök (ABC, NBC, CBS, később a Fox) mellett. Aztán Irak lerohanta Kuvaitot, féléves előkészítés előzte meg a katonai akciót, volt idő felkészülni. A CNN az élőben sugárzott légiháború bajnoka lett, Bernie Shaw az utolsó pillanatban menekült Jordániába, Peter Arnett egy bagdadi hotel tetejéről kommentálta a becsapódásokat, és bontogatta már a szárnyait a nemzetközi hadszínterek későbbi sztárja, Christianne Amanpour is. A CNN megnyerte azt a háborút, amelyet id. Bush végül is elvesztegetett – kétféleképpen: Szaddamot geopolitice hatalomban hagyta (Irán), a választásokat pedig elveszítette ’92-ben – és egy bő évtizedig koronázatlan, ám kontesztálatlan királya lett a világtelevíziózásnak.
Feledékeny franciák
A szeptember 11. óta zajló kardcsörtetés és a változó világrend elérte Irakot is, persze. A „rogue states” közül egyértelmű volt, hogy Irak lesz az első, már csak az apakomplexus (átkozott freudizmus!), a régi számlák kiegyenlítése meg az Elf (Franciaország) és a Chevron (USA) háborúja okán is. Január óta folyamatosan számítunk a háborúra, újabb és újabb határidők úsztunk meg, tartott a hosszú invokáció, a seregek gyülekezése, lassan már olyan volt a színtér, mint a nyugati front Lengyelország lerohanása után: drole de guerre, furcsa háború, lövés még nem dörrent (most a légtérellenőrzést ne számoljuk!). A feszültség már teljes, ahogy megyünk előre, Szaddam már csak azzal úszhatja meg a háborút, ha a televízióban hamut szór a fejére – volt már rá példa: 1946-ban Douglas McArthur tábornok instruálására Hirohito japán tenno a rádióban kijelentette, ő nem isten – és elhúz valahová, mondjuk Moszkvába, Milosevicsné szoknyája szélére vagy Szaud-Arábiába Idi Amin Dada mellé. Ha az ember gyilkossággal kerül hatalomba, kedvelője a sajátkezű kínzásnak (szemkinyomás, ilyesmi), próbált már megöletni amerikai elnököt, szeret nagyobb társasági összejöveteleken a levegőbe lövöldözni, és – a lovasszobrai mellett álló freskói tanúsága szerint – személyesen Hammurabitól vette át a hatalom jelképeit, az nem érheti be ilyen félmegoldásokkal. Példaképei Ho Si Minh és Giap tábornok, gerillaképzést tartott a Vietkong modorában – sajnálatosan kevés hozzá a fa, viszont legalább ellenfelét sem hajszolja bele a napalmhasználatba –, és vár. Aztán végigsöpör a nemzetközi médián: a márciusi holdtölte! Ha már a francia-német kukacoskodás miatt lekésték az időjárásilag legkedvezőbb februárt.
Ryan közlegény
Március 17. éjszakája: telihold süt a sivatag fölött! St. Patrick napja, Írország hivatalos ünnepe, nagyszámú ír-amerikai katona is ünnepel a sivatagban, március 18-án Izraelben Purimot (mondjuk így: farsangot) ünnepelnek, de a hadjárat kezdete nem emiatt késik. John Vause jelentkezik be a CNN kamerájának Kuvait Cityből, aztán a francia ENSZ-nagykövet beszél, a vágóképen tüntetnek ellene, a francia borok bojkottjára szólítják fel az Egyesült Államok lakosságát. (Pár héttel korábban a The New York Post, minden bulvárlapok talán legbulvárabbika, egy normandiai amerikai katonatemető képét hozta a címlapon a következő headline-nal: They sacrified themselves for France, now France has forgotten it. („Feláldozták magukat Franciaországért, de mára a franciák elfelejtették őket.”) Igaz, vagy sem, a Ryan közlegény megmentése első képsorai elevenednek fel: tényleg feláldozták magukat. Egyszer Arizonában egy liqour store pultosával beszélgetésbe elegyedtünk, kérdeztük, járt-e Európában, fehér hajú idős ember volt, D-Day idején hadköteles korban lehetett, még mielőtt azt mondta volna: well, actually before that, kiküldött, nézzük meg a kocsija rendszámát, azon az állt: 62d Arizona Airborne Regiment, és a kisöreg szemén látszott, most is büszke, hogy tett valamit a távoli és egzotikus Európáért. Kérdeztük a Ryant is: I haven’t seen the fuckin’ movie but hear’ abou’ that! – válaszolta. „Látni nem láttam, de má’ hallottam róla.”)
Egy távoli provinciában
Peregnek tovább a képek: az ENSZ BT nem tudott megállapodni; az USA és Nagy-Britannia eltekint az újabb szavazás megtartásától (Franciaország és Oroszország úgyis vétózna).
Bush beszéde a Fehér Házból éjjel kettőkor (Amerikában épp főműsoridő): 48 óra haladék, Szaddam húzza el a belét, különben kitapossák – nagyjából ez az üzenet értelme. (Wesley Clark a NATO volt főparancsnoka előző este: ellenmeglepetést is előkészíthet a bagdadi hóhér.) Katonai elemzők szólalnak meg: ’91-ben 250 ezer katona vonult fel, most csak 130, akkor 21 ország koalíciója volt a szövetséges haderő, most háromé (Ausztrália a harmadik). Törökország másnap szavaz (a bazári alku keretében) a légtérhasználat és a szárazföldi csapatok esetleges beengedése ügyében (nem szavazták meg); mint másutt ezt már megfogalmaztam: nagyon szeretnék most török segélyügyi miniszter lenni.
Vissza fog-e térni Peter Arnett? Az iráni származású Christianne Amanpour már ott van! Olyan ez, mintha 12 évente lenne focivébé, kíváncsi az ember a csapatokra, az eredményre, de az első meccseken azért még az extravagáns kapu mögötti látószög, a játéktér teljes hosszában mellmagasságban huzalon futó kamera, a gyeptéglák alól előbukkanó felvevő berendezések is lázba hozzák. E dolgozat finalizálása idejére Peter Arnett nem tért vissza tudósítani (közben kirúgták a CBS-től, mondván, kiengedi a pacifista szellemet a palackból. – A szerk.), viszont ment valahol dokumentumfilmje egy barátságos bagdadi családról, akiket 12 éve mindig megkeres. Amanpour pedig az első napok után eltűnt a képernyőről. Ezek a kérdések foglalkoztatják a háborús tudósításokra várót. Meg az, hogy mit közvetít majd az al-Dzsazíra!
Március 18-án reggel 8 órakor a (közszolgálati) Magyar Rádió (Kossuth) hírműsora (szerkesztő: Vas István Zoltán; elnök: Kondor Katalin – ezt azért jegyezzük meg!) a gázáremelés kompenzációjával kezdődik, majd esik szó az Európa Uniós csatlakozásról, és a napok óta belpolitikai izgalmat jelentő Postabank-konszolidációról 1999-ből. Bush elnök ultimátumáról egy szó se, pedig már hat órája elhangzott. Erre az sem jó védekezés, hogy a hírek után a BBC magyar szolgálatától átvett műsor kizárólag e kérdéssel foglalkozott. Reménytelen provincializmus. (Persze nemcsak hírszerkesztői szinten.)
A lengyelek a Bush beszéd után felajánlanak 200 katonát az Öböl-beli akció támogatásához. Gondolom nem kevésbé pacifisták, mint a magyarok. Okos lépés. Nagy nép. A sugárzott képek között (Constantában Herculest őrző román patruly, sivatagi tábor, bagdadi városképek), noha még meg sem kezdődött a háború, megjelent a szállítandó fémkoporsó, minden angolszász vezető rémálma. A nyilatkozatok viszont magabiztosak, egy hét, tíz nap, a lelőtt Lopakodón táncoló fejkendős vajdasági asszony képe is hogy el lett felejtve.
Milyen film lesz majd ebből a II. Öböl-háborúból? Visszatér Clooney és Ice Cube, sumér és akkád műemlékeket fognak menteni, vagy lesz esetleg megértő, jó iraki, mint a Gorky Parkban, aki az oroszlán szájában is hajlandó segíteni? És az ellenség démonizálása? Azt már a South Parkban eljátszották, hogy az ördög, khm, penetrálja Szaddam Husszeint, a Rambo III. is minta lehet, vagy a Vietnam-filmek széles skálája. Jim Hoberman ír róla a Village Voice-ban – megjegyzendő: illető a világszintű filmkritika talán legfigyelemreméltóbb egyénisége, csak azért nem mérem André Bazinhez, mert nincs még körötte mozgalom –, hogy a kampányoló Dubyáról (a W. miatt ifj. Busht hívják így tiszteletlen körökben), már készült egy dokumentumfilm, Alexandra Pelosi alkotása és Journeys With George a címe, és Hoberman a közelmúlt jelentős amerikai dokumentumfilmjeivel hasonlítja össze. Pelosi szerinte nem megy a kulisszák mögé, mint D. A. Pennebaker és Chris Hegedus tette Bill Clintonnal, George Stephanopoulos-szal, James Carville-lel a The War Room című alkotásában, és nem is dekonstruálja a jelölt imidzsét, mint azt Kevin Rafferty és James Ridgeway tette az öreg Bush-sal a Feed című alkotásban. Hoberman szerint az Utazások George-dzsal valóságshow DV-kamerával, ami már csak azért is érdekes, mert ugyanebben az írásában értekezik a New York-i neobarokk új csillagáról és művéről: Matthew Barney Cremaster-ciklusáról.
Aztán nézem tovább a képeket, de ebben a dolgozatban a magyar belpolitika iraki háborús vonzataira szándékosan nem térek ki. (Őrizzük meg a komolyságot!)
Kezdődik a Blitzkrieg
Kivárom a 48 órát, semmi, megy a tévé, éjjel kettőkor elalszom a kanapén. Négy után riadok, már el is kezdődött, Blitzkrieg, mondanánk archaikusan: hírszerzési információ jött, hogy Husszein hol is molyol ezen az estén, intelligens rakéták eredtek a nyomába. A szokott infrás képek, távoli fényjelenségek, ettől még nem indul el egy újabb médiaforradalom. A magyar reggeli hírműsorok megjegyzik, Taszáron emelt szintre, Orange Level-re lépett a készültség szintje. Nem sokkal utána Szita Károly is megszólal, hogy most már szeretné, ha a kaposváriakat is védené valaki. Ami újdonságnak tűnik a mostani közvetítésekben, hogy videophone-t is használnak, ami széteső, töredezett képet ad: jól növeli a suspense-t, ideális a feszültség fokozására.
Ami sikerült a CNN-nek 1991-ben, az nem fog sikerülni 2003-ban: stábjukat kiutasítják Bagdadból. Viszont az embedded, beágyazott tudósítók együtt mozognak a szárazföldi csapatokkal, annyi homokvihart és felvert port látunk, hogy egy életre elég belőle. Az első reggel izgalma még Szaddam Husszein televíziós beszéde, magyar idő szerint 11 óra körül. Az elnök hamuszín, fáradt, egyenruhát és szemüveget visel, Allahot hívja és lesújtást ígér. Háttere gyengén bútorozott, kredenckék drapéria, zászlóval. Ez a közvetítés napokra elegendő muníciót adott a tévétársaságoknak: akkor ez most Szaddam vagy a klónja, felvétel vagy mégis élő? Hivatkoznak a CIA genetikus-szakértőire és a görög asszonyra, aki abból él, hogy egy ideje azt mondja: valamikor Szaddam szeretője volt. Aztán azon megy a találgatás, hogy Szaddam egyik fia, Kuszaj, meghalt-e az első légitámadásban. Tény: későbbi felvételeken nem látszik.
Aztán találgatások indulnak: miért nem lázad fel az iraki nép?! Végre itt az Iraki Szabadság-hadművelet, ezek meg visszalőnek, de jó esetben is olyanok, mint a birkák. Az elemzők zöme elmulaszt rámutatni Vlaszov tábornok példájára, aki saját diktatúrája (Sztálin) ellen fordult, igaz, egy másik diktatúra (Hitler) szárnyai alatt, hogy aztán, mintegy népünnepély keretében koncolják fel a Vörös téren. A dél-irakiak ezt már végigcsinálták, lemészárlásukat id. Bush úgy szemlélte végig, mint a Vörös Hadsereg a varsói felkelést.
Rapper és mesterlövész
Március 23-tól számítom a fordulatot a háború menetében és a médiafeldolgozás minőségében. Az iraki, az abu dhabi tévék és az al-Dzsazíra elfogott amerikai hadifoglyokat mutatnak – egyes jelentések szerint néhány bajtársukat a szemük előtt, de képen kívül gyilkolták meg –, zavarodottságuk érthető. Mintha csak az ellenpropaganda céljára születtek volna: szinte mind texasi, de látványban mintha mindannyian a Twin Peaksből jöttek volna. A harminc fölötti fekete asszony már teljesen szétesett. Tony Blair bejelenti: a hadifoglyok filmezése megsérti a genfi konvenciót, Bush amerikai elnökkel egyetértésben elítélte Irakot, amiért a foglyul ejtett szövetséges katonákról felvételeket mutattak be az állami televízióban. A nyugati hírtévék röviddel a háború kezdete után számos, magát megadó iraki katonát mutattak be. A CNN – egyidejűleg – nem közvetíti ezeket a képeket, az általam fogható csatornák közül a német és olasz adókon látom először. (Ja, és a Hír TV! Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a Hír TV a „polgári összefogás” jegyében, láthatóan az irakiaknak drukkol. Ami azért is érdekes, mert megnéztem volna a riportert, amint médiamunkási pályafutása elején, Kulikov és Usztyinov marsallal dacolva simfeli az afgán mudzshedinek ellen küzdő szovjeteket.) Donald Rumsfeld védelmi miniszter és Richard Myers tábornok, a vezérkari főnökök egyesített tanácsának elnöke a hadifoglyok jogállásáról szóló genfi egyezmény megsértésével vádolta Bagdadot. Rumsfeld a CBS-nek nyilatkozva a hadifoglyok jogállására vonatkozó genfi konvenció megsértésének nevezte a foglyokról az al-Dzsazíra által sugárzott képeket. A miniszter utalt rá, hogy a hadifoglyokat nem fényképezhetik, és nem faggathatják a sajtó képviselői. Richard Myers a történteket az iraki rezsim újabb bűnének nevezte.
Eközben megnézem huszonkettedszer a földre fekvő fehérzászlós irakit valahol Bászra közelében, és arra gondolok, ott van-e Alshaddia L’Kiyah Williams az Öbölben, aki egyetemi vizsgafilmem főszereplője volt Detroitban, 1995-ben (épp amikor az Eminem-film is játszódik). Al Williams 15 éves volt akkor, épp kiszállt a crack-bizniszből, élni akart, McDonald’s-ben dolgozott. A magafajta fekete fiúk vagy börtönben végzik, vagy kosárlabdásként, vagy rapperként, de sem az NBA, sem a hip-hop szcéna felől nem hallottam róla; marad tehát a hadsereg, és Al már akkor kitűnő lövész volt az ROTC-ben (ifjú tartalékosok), s könnyű kiszámítani: most már katonakorban van.
Magyar média
Március 24-e, a CNN és a Fox nem mutatja a hadifoglyokat, Rumsfeld amerikai védelmi miniszter „szerencsétlennek” tartaná, ha az amerikai tévéállomások átvennék az elfogott és halott amerikai katonákat bemutató képsorokat. Eddig nem sugározták az al-Dzsazíra katari televízió felvételeit, és bejelentette, hogy addig nem is fogják, amíg az áldozatok legközelebbi hozzátartozóit nem értesítik.
Nézem a Jó estét Magyarországot a TV2-őn, Bárdos András elhihető profizmussal csinálja: kapcsoljuk Orosz Józsefet Bagdadból, „milyen ott a radiátor alatt?”, „szörnyű és még szörnyűbb lesz”, XY a török–iraki határról, „szervusz, mi a helyzet?”, „innen nem látható, de…”, YX Kuvaitból, „halljátok-e a bombázók dübörgését?”, „Hölgyeim és uraim, kapcsoljuk Washingtonból Bombera Krisztát! Szervusz Kriszta…”, az MTI tudósítója Moszkvából: „Üdvözlöm!” A kis magyar példán tán jobban is látszik: arra jó a médiakarnevál, hogy pont semmit ne tudjunk meg arról, ami éppen ezekben a napokban történik. Olvastam már valahol, hogy majd két-három év múlva, visszatekintésben tudjuk meg a lényeget. A háborús tájékoztatás cirkusz lett, kinek-kinek saját tehetségéhez mérten kell szerepelnie és a lényeget eltakarni. (Tisztelet a kivételnek!)
Lili Marleen a sivatagban
Évek óta írok egy kis filmes magazinnak (Pergőképek), cikkhonoráriumot még sose fizettek, néha viszont vacsorát adnak, és legutóbb megajándékoztak egy másolt CD-vel, aminek roppantmód örültem. A Mardi Gras Blues Band nevű amerikai zenekar Zen Rodeo című dolgozatáról beszélek, s ezen a korongon a negyedik szám egy drámai kérdéssel kezdődik: Why would anyone kick around with the strongest, richest country in the history of the world: America?!, majd folytatódik az ismert nyolcvanas évekbeli sláger vicces remixével, ahol is azt dalolják: „Everybody was kung fu fighting / Those kids are fast as lightning…” Vagyis: Ki akarna kikezdeni a világtörténelem legerősebb és leggazdagabb országával, Amerikával? – Mindenki kungfu harcos volt, ezek a kölykök gyorsak, mint a fény. Áradó irónia és retrópátosz. Ennek a II. Öböl-háborúnak nekem ez a Lili Marleenje.
1991-ben a globális televízió háborút nyert. 2003-ban a globális televízió ugyanezt a háborút elveszítette, a hírversenyt – pedig hogy túl vagyunk már a hype-on meg a .com-válságon – az online media nyerte meg. (Különösen a bloggerek a kedvenceim, a helyszíni vagy nem helyszíni amatőrök webnaplói, akik nem is akarnak profiknak látszani.) A következő médiaparadigma nyilván a két eszköz fúziója lesz. Kell-e várni egy újabb Öböl-háborút a technikai feltételek megteremtéséig?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/05 12-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2274 |
