György Péter
A képi kultúra korában a televízió a legfontosabb társadalomformáló tényező, ha ehhez a hatalomhoz nem társul felelősségtudat, azt az egész közösség sínyli meg.
Ma már pontosan látható, hogy a médiatörvény által meghatározott televíziós és rádiós piac tisztességes, ám absztrakt és tökéletesen működésképtelen filozófián alapult. A kereskedelmi televíziózás általi hatalommegosztás liberális elve feddhetetlen és nagyobb távlatból nézve működésképes is: az egypártrendszer társadalmi nyilvánosság szerkezetét a ’90 után létrejött politikai demokrácia már nem viselte el tovább. A médiatörvényre tehát a politikai nyilvánosság alakítóinak, mindenekelőtt a politikai osztálynak volt szüksége, annak a jobb- és baloldaliakból álló csoportnak, amely pontosan tisztában volt azzal, hogy egy állami tulajdonra épülő és a kínálati piac fogalmát hírből sem ismerő televíziós nyilvánosság képtelen a demokratikus értékek felmutatására, kihordására. A politikai elitnek a maga szempontjából teljesen igaza volt, amikor a többpólusú médiarendszer létrehozásában látta a demokratikus állapotok fenntartásának zálogát, s minthogy az első szabadon választott magyar kormány természetesen nyomást gyakorolt az állami televízióra, ezért az akkori ellenzék úgy érezte, szabadságjogainak csorbíthatatlansága a kereskedelmi televíziózás megteremtésében áll. Mindez teoretikusan ma is igaz, amint az is megáll, hogy azóta számos esetben az ellenfél térfelén pattogott már a labda, azaz mindkét politikai fél megtanulta, miként lehet nyomást gyakorolni az állami televízióra, és milyen nehézségeket okoz mindez a kereskedelmi televíziózás esetében.
Ha pusztán a nagypolitika önreprezentációs masinériájának működőképessége felől nézzük, akkor a magyar televíziózás nincs tehát különösebben rossz állapotban, kisebb-nagyobb zökkenőkkel, alkalmankénti meg-megbicsaklások ellenére is eleget tesz annak a hivatásának, amely a politikai osztály szerint nem áll másban, mint viszonylagos semlegességgel bemutatni az általuk végrehajtott jó vagy rossz cselekedeteket. Ha a lakosság széles körei értesülni fognak mind a miniszterelnökök, mind az ellenzéki vezérek híres cselekedeteiről, akkor a haza fényre derül.
Ez a logika egyáltalán nem vett tudomást sem a kulturális állampolgárság fogalmából következő igényekről, tehát a politikán túli normarendszer létéről, sem pedig a kilencvenes évek első felében már igencsak világosan követhető digitális-multimediális forradalomról, arról, hogy immár a magyar médiatörvény érvényessége is pusztán a cyberspace határáig tart. A kulturális globalizáció, a határ fogalmának átalakulása, megsokszorozódása olyan dimenziókat nyitott, amelyekről a médiatörvény mit sem tudott. Csakhogy a kulturális állampolgárság fogalmáról tudomást nem venni annyit jelent, hogy a magyar médiarendszer enyészpontjában a nagy politikai gépezet helyezkedvén el, marginális kérdésnek tekinti mindazt, ami ezen ideológiai szférán kívül esik.
Olyanfajta identitásokra gondolok, mint a bármilyen értelemben való kisebbségi lét, mint férfinak vagy nőnek, cigánynak vagy svábnak, szlováknak vagy szlovénnek lenni, vagyis adott esetben konfliktusokhoz vezető etnikai, nemi identitással rendelkezni, továbbá szegénynek, mozgássérültnek, értelmi fogyatékosnak, testi fogyatékkal élőnek lenni, vagy csak úgy „betegnek lenni”, hontalannak, nem magyar állampolgárnak, azaz menekültnek lenni Magyarországon. Ezek a kérdések a magyar televíziózásban legfeljebb extremitásként jelennek meg. Az állandó varázsszóként emlegetett közszolgálatiság egész normarendszere azért olyan üres, és ennek megfelelően az arról szóló viták azért parttalanok illetve nevetségesek, mert azokból a kulturális állampolgárság problémáinak életszerűsége és komolyan vétele hiányzik. Az emberek ugyanis – szerencsés esetben – nem pusztán politikai szavazógépek, ezért aztán mediális képviseletük sem azonos az általuk egyébként kedvelt politikai párt százalékos médiajelenlétével; bizony, a szavazók – legyenek polgárok vagy szociáldemokraták – a fenti kategóriák valamelyikébe tartozó élőlények, akiknek meg kell küzdeniük azzal a ténnyel, hogy szegények, betegek, mozgássérültek, romák, férfiak vagy nők.
Mármost mindezen identitás-struktúrák megjelenítésének sérülésével a magyar médiatörvény által teremtett nyilvánosság-szerkezet nem sokat tud kezdeni. Ezért is áll elő az a különös helyzet, hogy a magyar kereskedelmi televíziók, miközben a nézők igényeire hivatkoznak, valójában nagymértékben közösségellenesek, amennyiben kizárólag a társadalom általuk fogyasztásképesnek minősített fiatal felső-középosztálybeli rétegét kívánja kiszolgálni. Azaz a magyar kereskedelmi televíziózás (s ez részben az MTV-re is igaz) eleve deviánsnak tekint szegényt és beteget, öreget és cigányt, idős embert és fogyasztásra képtelen kisdedet. Azt hiszem, ez már önmagában véve is elegendő ok az aggodalomra. A kereskedelmi televíziózásnak nem az a küldetése, hogy az ország társadalmi valóságától gyökeresen eltérő képet teremtsen; ha így jár el, akkor megítélésem szerint folyamatosan vét az alkotmány szelleme ellen, akkor is, ha a törvény betűje nem kötelezi igazmondásra. Nem kell baloldalinak lenni ahhoz, hogy világosan lássuk, a kereskedelmi televíziózás nem a plurális társadalomkép folyamatos újrateremtésén fáradozik, hanem azon, hogy (egyébként komoly anyagi sikerrel) egyeduralkodóvá tegye a beérkezettség mítoszát, miközben minden egyéb, a kapitalizmusba való látványos beilleszkedés normarendszerétől eltérő életutat automatikusan az érdekesség, az egzotikum vagy épp az eltévelyedés világába utasít. Nos, egy ilyen médiarendszer talán eleget tesz a nagypolitika alkalmi igényrendszerének, de a társadalom egészének biztosan nem, mert lerontja azoknak az embereknek az esélyeit, akik távol tartanák magukat a globális neokapitalizmus folyamatos örömünnepétől. A televízió nem segédkezhet abban, hogy megfosszon bennünket a tudástól: a fogyasztáson kívül is van világ és élet.
Vegyük észre, nem pusztán a liberális „kisebbségvédelem” egyébként tökéletesen jogos problémavilágáról van szó, hanem magának a mindennapi életnek az elszürkítéséről, elszegényítéséről, teljes mértékű kapitalizálásáról. A mai magyar társadalomban ugyanis megannyi gazdag életút, jóravaló, boldog életforma, egymástól eltérő életpálya, egymásra válaszoló, vitatkozó értékrend van jelen, amelyek különféle viszonyban állnak a piaci érték magyar televíziózás szerint egyedül üdvözítő normájával. Nem állítom, hogy ezek nem piaci elvű életforma kísérletek, közösségek könnyű helyzetben vannak, de az biztos, hogy a televízióban sokkal szerencsétlenebbnek látszanak, mint amilyenek a valóságban. Szerzetesnek lenni, hívőként létezni, egy kisvárosban nem ottfelejtettként tengődni, hanem boldogan, autonóm döntés szerint leélni egy életet, s nem vágyni a nagyvárosba, roma erdészként dolgozni, tanárnak lenni akárhol, vagy nagymamaként létezni, nem tudni, hogy mi a tőzsde – mindezek élhető életek, még akkor is, ha a mai magyar televíziózás kizárólag extremitásként, különleges, szinte tébolyult ötletként hajlandó felmutatni őket.
Magyarra fordítva: mindaz, ami kívül van a városi alsóközéposztály világán, vagy épp kívül esik mind a Barátok közt, mind a Híradó horizontján, az mehet a mindenkori Fókusz típusú marginalizáló, extremitássá tévő, a társadalom fogalmáról mit sem tudó műsorokba. Van abban némi perverzió, hogy az egyik csatorna hosszú évek óta kizárólag öltözködésben jeleskedő ficsúrja – „akiről már könyv is megjelent” – mosolyogva meséli el estéről estére, hogy magazinműsorában miféle „szörnyűséget” kínál fel kedves nézőinek. Az a tény, hogy egy ilyen műsorban érdekességként jelenítik meg azt a magyar állampolgárt, aki szegénységében, elhagyatottságában, társadalmon kívüliségében végül maga vágta le üszkös lábát – nos, hogy mindezt az aktuális pulóver- és szemüveg-reklámember épp oly módon mesélteti el, mint egy déltengeri utazást – az semmi egyéb, mint az újgazdag primitívek pimaszsága, szemtelen osztálytudatuk arrogáns lenyomata. Meglehet ezeknek a műsoroknak a szerkesztői formálisan eleget tesznek a vágás követelményeinek, tudják, miként kell megkötniük nyakkendőiket, valamint egomán létükről is naponta hírt adnak, de arról, hogy televíziósnak lenni társadalmi felelősség, amely minden pillanatban kötelez, még nem hallottak.
Ez a tudatlanság bizony nagyon súlyos ár, amit a társadalom fizet meg. Tudniillik a televíziózásnak, akár kereskedelmi, akár „közszolgálati” televízióról van szó, egyaránt az a dolga, hogy egy társadalom társadalomként igaz arcát kutassa fel és tárja elénk, s ne szűkítse a fantázia birodalmára a lehetőségek tartományát, hanem tágítsa azokat. A televíziózás még gondolatban, elveiben sem lehet a piac foglya, még akkor sem, ha a piacból él. A hagyomány szerint az a dolga, s jobb napjaiban erre képes is, hogy úgy alakítsa át a piacot, hogy miközben tulajdonosai igazán jól megélnek, aközben hatalmas társadalmi rétegek számára a világ bővülésének élményét kínálja, s ne annak beszűkülésével fenyegessen. Tisztában vagyok azzal, hogy a mai magyar televíziózásban adandó alkalommal lenne vágy arra, hogy efféle, úgymond utópikus képeket is a közönség rendelkezésére bocsásson, ám ebben valóban megakadályozza az a tény, hogy a jelenlegi szabályozók szinte belekényszerítik ezeket a csatornákat abba a nevetséges és silány valóságpótlékba, amit Magyarországon reality show-ként ismerhetett meg a fél ország.
A médiaszabályozás legelemibb problémája az, hogy a közszolgálatiság fogalma üres, ezért az azzal kapcsolatos műsorok is nézhetetlenek, illetve egy erőszakolt normarendszernek megfelelően szinte jelentés nélküliek. S minthogy a kereskedelmi televíziók bele vannak kényszerítve abba, hogy valóban nagyon komoly összegekkel álljanak rendelkezésre évente az Országos Rádió és Televízió Testület számára, azaz valóban fejőstehénné tette őket a törvény, ezért aztán még csak nem is nagyon hazudnak, mikor azt állítják, ha akarnak, sem járhatnak más úton. Függetlenül attól, hogy én ennek a sokszor hangoztatott kijelentésnek az igazságtartalmát kételkedve fogadom, tény, hogy a médiatörvény által meghatározott gazdasági kényszerpálya újradefiniálása megnövelné e csatornák mozgásterületét. Csakhogy a médiatörvény kétharmados lévén erre igen kevés az esély, s minthogy a politikai elit önmagát épp eleget bámulhatja a különféle híradókban, ezért tagjai nem is igen látnak okot arra, hogy felelősséget érezzenek annak az elhülyülésének a mértéktelenségéért, amelybe polgártársaink millióit taszítják vidáman, pusztán azért, mert ők kivigyoroghatják magukat az esti híradókban.
Ami az Országos Rádió- és Televízió Testületet illeti, az egyrészt foglya ennek az állapotnak, másrészt – megítélésem szerint – a kereskedelmi televíziók vezetőinél jóval nagyobb felelősség terheli ezt a közintézményt. Az ORTT egyike volt azoknak a testületeknek, amelyet a köztársaság pártok feletti intézményként képzelt el, esélye lett volna arra, hogy mintegy a média alkotmánybíróságává váljon, és ítélkezésével segítsen folyamatosan újradefiniálni mindazt, amit a mediális közérdek területeként tarthatunk számon. Az ORTT azonban kezdettől sokkal inkább az őt létrehozó politikai elit foglya volt, semhogy felismerhette volna a közérdek védelmének súlyát és fontosságát. Ahogyan az Alkotmánybíróság Sólyom László vezetése alatt azon nagy nemzeti intézményeink egyike lett, amely ítéletről-ítéletre segítette a köztársaságot önazonosságának fellelésében, segített abban, hogy a jog karizmatikus erejét a szélesebb társadalmi rétegek is megértsék, az ORTT rendre elszalasztotta ennek lehetőségét. Holott a feladatuk csodás lehetőséget ígért: a médiaszabályozás a leghatásosabb lehetőség arra, hogy a jog általi védettséget végre minden magyar állampolgár – függetlenül anyagi helyzetétől –, ténylegesen megérezze. Azok marginalizálódását, akiket kitesznek munkahelyükről, épp a média állíthatná meg, ha a magyar televíziózásból nem áradna naponta a szegénység megvetése, a szolidaritás teljes hiánya. Ami azért is különösen aggályos, mert mindeközben a magyar televíziózás a mai magyar társadalom mindennapi életet formáló tényezői között soha nem látott jelentőségre tett szert.
A két nagy kereskedelmi televízió – megannyi válság, hely- és sztárcsere után – mára teljes bizonyossággal a lehető legrosszabb változatát valósítja meg annak a technológiai folyamatnak, amelyet földi műsorszórásnak hívtunk (szatellit és kábel formációkban is). Ez a két csatorna ma már nem ismeri a program fogalmát és gyakorlatát – azon egyszerű oknál fogva, hogy a televíziós program arra a minimumfeltételre épül, hogy fél nyolckor van fél nyolc. Nem pusztán a híradók állandóságának eltűnéséből adódó következményekről van szó, a dolog ennél is súlyosabb. Az a tény, hogy a két csatorna nézettségért folytatott harcában (amely mindenekelőtt az igények korábban elképzelhetetlen leszállításában, rafinált trükkök alkalmazásában áll) a műsorok kezdete és vége gyakorlatilag teljes mértékben elmosódott, naponta azt az üzenetet sugározza az ország lakosai számára, hogy itt már mindent lehet. A televíziós műsoridőpontok betartása ugyanis olyan szerződés, amelynek jelentősége túlmutat önmagán: azt jelezte egykor az ország lakosságának, hogy ugyan egy-egy életben már nincs forma, de a társadalom egésze kiszámíthatóan működik. 7.30 – a híradó kezdete maga volt az állandóság, a békeidők édes íze. Ha nincsenek időpontok, akkor a televízió iránti bizalmon túl a szerződések iránti bizalom is naponta összeomlik, mégpedig a nyilvánosság szeme láttára. Ha mindig minden másként van, akkor a jog iránti érzék is eltűnhet. A tévék pontossága a jog iránti megbecsülést jelenti, a tévék pontatlansága, pontosabban teljes elzüllése, a jog nyilvános kiröhögéséhez vezet. Ha tetszik, ha nem, ez a felelősség egyszerre a tévéké és az ORTT-é, amelynek eddig egyetlen elnöke sem értette meg, hogy a medializált pontos idő eltűnése egyben a közös kronológiai élmény alámosása, amely viszont minden elképzelt közösség alapja.
Ugyanilyen közös felelősség terheli az ORTT-t, a médiarendszer egészét létrehozó politikai elitet, végül a magyar televíziók mindegyikét azért az egyszerűen tűrhetetlen és tarthatatlan állapotért, hogy eltűntek a képernyőről a magyar gyártású televíziós dokumentum-, illetve fikciós műsorok. Egész egyszerűen nem megengedhető, hogy a két kereskedelmi televízió fennállása alatt egyetlen egy, a szó tradicionális értelmében vett, mégoly modernül megvalósított tévéjátékot sem állított elő, egyébként jelentős költségvetésükből egyetlen egy igényes sorozatra sem futotta. Nyilvánvaló, hogy a televíziós műsoroknak kulcsszerepe van a kulturális értékláncban. Ha nincs televíziós filmsorozat, tévéjáték, akkor hiányzik például az a terep, amely ismertté teheti a fiatal színészeket. E nélkül az ismertség nélkül a színházi kultúra sem folytatható, a televízió által népszerűsített arcok nélkül még a legremekebb előadások is csak nehezen reklámozhatóak. Végül a mozifilmek lehetséges nézőszámát is csökkenti, hogy ötven év alatt a legjobb esetben öt vagy hat mozisztár áll rendelkezésre. Magyarán az audiovizuális médiarendszer vagy egységes keretként értelmezhető, szabályozandó s képzelendő el, vagy, mint a jelen gyakorlat mutatja, a szűklátókörűség, a fantáziahiány okán minden szereplője rosszul jár.
A másik hasonlóan végzetes fogyatkozás a dokumentumfilmek eltüntetése a televíziókból. Ameddig a médiatörvény és a szabályozás így sarcolja a magyar kereskedelmi televíziókat, addig azok számára nyilván elképzelhetetlen, hogy úgymond ünnepi időpontokban, tehát magyarra fordítva, a valóságshow-k tébolyának időzónáiban akár egyetlen percre is megtörjék a nézettségért folytatott küzdelmet, s „adakozzanak” a közönség helyett a közösség oltárán. Ebből az következik, hogy az egyébként a magyar filmgyártás átlagánál jóval magasabb teljesítményeket nyújtó magyar dokumentumfilm gyakorlatilag kiszorult a kereskedelmi televíziózásból. Hiába rögzíti Almási Tamás kérlelhetetlen makacssággal korunk szörnyű változásainak nyomasztó oldalait, a kereskedelmi televíziózás garantálja, hogy mindez láthatatlan maradjon. Ez több mint bűn, ez már bizony hiba. A médiaszabályozással foglalkozó szakembereknek, a politikai elitnek, illetve a kereskedelmi televíziók vezetőinek szó szerint értendő, múlhatatlan felelőssége van abban, hogy ha a nemzeti önképünk akként silányul el, ahogyan annak ma tanúi vagyunk. A nagy pszichonarratívák, a nemzeti sztereotípiák, amelyek nélkülözhetetlen részei egy-egy ország önismeretének, humorának, kultúrájának, akkor maradnak érvényesek, akkor válhatnak a diskurzus forrásává, ha az őket éltető kommunikációs csatornák szabadon maradnak. Elgondolkoztató, hogy a mindenkori piaci változások veszteseinek, elszenvedőinek sorsát bemutató filmtermés teljes kimaradása a közösségi percepcióból miként szegényíti el lehetséges önképünket. Nem nagyon tudok intézményt, amelyet nagyobb felelősség terhelne azért, hogy például a szegénység mára szégyellnivaló állapot lett, mint a magyar televíziózás. Az az egyszerűen röhejes, szellemileg silány, ostoba törleszkedés, ahogy a magyar média új nemzedéke próbálja elhitetni magával és nézőivel, hogy egyedül ő érdemes arra a gazdagságra, amelyet kikapart magának, mindez kínos és undorító. Szó nincsen Balzacról, szó nincs Kemény Zsigmondról, szó nincs Tolsztojról, senki ne képzelje, hogy az önismeret nagy történeteit a televíziók mesélnék el. A Barátok közt vagy a legkülönbözőbb valóságshow-k semmi egyebek, mint a pénz általi dicsőítése a pénznek. A mai magyar televíziózás kapitalizmushoz való viszonya pontosan megfeleltethető Karl Marx Gazdasági-filozófiai kézirataiban definiált kultúrkritikájának, esküszöm, Walter Benjaminra mindehhez már nincs is szükség. Tisztában vagyok azzal, hogy a televíziók programigazgatói, különböző szintű vezetői minden egyes kritika olvastán a médiaszabályozásra hivatkoznak, illetve az ORTT-re mutogatnak, s ebben részben igazuk is van. Ám ha szűk is a mezsgye, amelyen haladhatnak, az egyáltalán nem igazolja a fantázia hiányát, a képzettség hiányából adódó tehetetlenkedést.
Az ORTT felelőssége a valóságshow-k ügyében teljesen nyilvánvaló. Hatóság soha ennél később még nem ébredt fel, s ennél elképesztőbb tüneteket nem mutatott. Konferenciára hívta a valóságshow-k producereit, a csatornák programigazgatóit, hogy elbeszélgessen velük a reality show-k etikájáról. Mindezen közben habozás nélkül tudomásul vette, hogy ugyanez a két csatorna saját teljes műsorfolyamát alárendelte a két show hirdetésének. A Fókusztól a Naplón át mindkét csatorna hónapokon át azzal töltötte ki a rendelkezésre álló összes lehetséges felületet, hogy újra reklámozza ezeket a nyomorúságos show-kat. Ezen műsoroknak jelentős részét egyébként az ORTT-vel közszolgálati műsorként ismertetik el.
Van ennek a történetnek még egy aspektusa, melynek okán bizton állíthatjuk, hogy a televíziózás Magyarországon a mélypontjához érkezett, és igen komoly fordulat kell ahhoz, hogy ismét magyar televíziózásról beszélhessünk honunkban. A televíziózás kezdeteitől fogva a személyiségekre épül, ezt a kommunikációs játékot csupán a CNN képes hiteles Hermészek nélkül játszani, de hát más dolog a globális médiatérben alkotni, mint lokális televíziózást csinálni. Épp ezért van az, hogy az ABC-től a litván televízión át Magyarországig a nemzeti nyelvre lefordított televíziózás elképzelhetetlen olyan mértékadó személyiségek nélkül, akik a közönség számára elfogadhatóvá, érthetővé teszik, mintegy keretbe foglalják a világ történeteit, s jótállnak érte. Függetlenül attól, hogy a Kádár-korszak nyilvánosságszerkezete mennyire sérülékeny volt, s nem egy szempontból alkalmatlannak bizonyult a demokratikus értékrend képviseletére, még az a televíziózás is kitermelt megannyi jeles nőt és férfit, akik képesnek bizonyultak arra, hogy megértsék, miféle felelősség is háramlik rájuk a mindennapi kulturális önreprezentáció történetében. Nem pusztán méltósággal viselték úgymond „bemondói” státusukat, hanem függetlenül attól, hogy megfelelő képzettség híján saját maguktól sajátították el, tisztában voltak azzal, hogy minden egyes megjelenésük a képernyőn hozzátehet (vagy elvehet) valamit a (nép)köztársaság aznapi hangulatához. Ennek a gesztusokban, hangsúlyokban, kézmozdulatokban, öltözékekben, keresztbe tett lábakban, apró meghajlásokban kifejezhető mentalitástörténeti felelősségnek, amely egyébként a televíziózás evidens alapkövetelménye, egyszerűen vége. Mindezt persze könnyű „biológiai” okokra visszavezetni, mondván, a televíziós sztárok nagy nemzedéke kiöregedőben van a képernyős korból, de ez csak részben igaz. A markáns televíziós személyiségek ismertségük ellenére kiszorultak abból a televíziós rendszerből, amelyben azért tűntek hirtelen avíttnak, ha tetszik, szürkének, mert velük szemben egy teljesen sportszerűtlen és nevetséges eszköz tűnt föl: a vidám felelőtlenség, a boldog ostobaság ült tort. Az a tény, hogy Kepes András, Horvát János, Friderikusz Sándor, Kudlik Júlia és végül Vitray Tamás vagy teljesen eltűntek a képernyőről, vagy csak épp mostanában juthattak ismét szóhoz, világosan megmutatja televíziókban folyó barbár rablógazdálkodást. A két csatorna „fiatal Magyarország”-mániája, amely szellemileg semmivel sem igényesebb, mint a „Hajrá, Magyarország!” törzsi üvöltése, most aztán megszülte vidám gyermekeit. E fenti jeles alkotóknak, ha meg akarták őrizni integritásukat, ha meg kívánták őrizni elhalványuló emléküket, életkoruk virágjában ki kellett vonulniuk a médiarendszerből, holott ezek a nők s férfiak csak azoknak a szomorú értelmi fogyatékosoknak a szempontjából tűnhetnek „idősnek”, akik reggelente az öltözködés titkaival, valamint az anyanyelv elsajátításával küzdenek a nagy nyilvánosság előtt mint televíziós műsorvezetők. Függetlenül a nevektől, ez az eljárás éppen olyan, mintha a magyar folyóiratok jelentős része úgy döntött volna, hogy negyvenvalahány évesektől már nem közöl verset, mondván, a fiataloké a jövő.
Ha a magyar televíziózás nem képes arra, hogy egyrészt kellően civilizált, jól megtervezett és okos formák között rehabilitálja jó állapotban levő és élő hőseit, ha nem képes arra, hogy felelősségérzetről tanúbizonyságot tevő, kellően képzett közszereplők új generációját nevelje fel, akkor a magyar televíziózás a magyar bunkóság nagy műfaja lesz, s mint ilyen, nem segíteni fog egy társadalom identitásának napi pontosításában és ébren tartásában, hanem – ha tetszik, ha nem – bizony kártékony is lesz. Az a liberális dogma, amelyet hosszú éveken át magam is osztottam, s amiért egykori tévékritikusként engem is nagy felelősség terhel, miszerint nincs jogunk és okunk a televíziós kultúra metakritikájára, nos, ez tévedésnek bizonyult. Annak a televíziós kritikának, amely adottságként fogadja el a meglevő műsorok rendjét és minőségét, amely megfellebbezhetetlen valóságnak tekinti a médiarendszer adott állapotát, az ideje lejárt. Immár nem egyes műsorok minőségét kell s érdemes hosszasan elemezgetni, minthogy a jelenleg adásba kerülő műsorok jelentős része nem érdemli ki a műsor kifejezést, hanem a médiarendszer egészét kell újraalapítani.
Ha igaz az, hogy a képi kultúra korában az audiovizuális médiarendszerek állapotán múlik a nemzeti kultúra jövője, s én ezt egyre kétségbevonhatatlanabbnak látom, akkor olyan médiarendszert kell alkotni, amely szerkezetileg képes ennek a felelősségnek és szerepnek megfelelni, s aztán, ha a közgazdasági és jogi struktúra rendelkezésre áll, természetesen azokat az embereket is meg kell majd találni, akik megértik, miféle felelősség is háramlik rájuk a televízióban.
1991 szilveszterén Hofi Géza, a magyarországi népszerű kultúra minden bizonnyal világszínvonalú zsenije elénekelte Malek Miklós művét, az Egy kiöregedett vadászkutya című dalt. Lassan egy évvel a nagyszerű művész halála után, időről időre megtekintem a Horváth Ádám gondozásában kiadott, Hofi tükre című sorozat első részében megjelent felvételt. Ez a 4 perc 41 másodperces felvétel világosan megmutatja, hogy mire való a televízió. Pontosan lehet látni, mit jelent a nagy dráma, a mindenki számára átélhető katarzis, a népi nevettetés, az a nagy kultúra, amelyre a televíziózás hivatott. Soha nem fogok beleegyezni abba, hogy bárki azt képzelje, mindez a múlté. Szerte a világon, angol, német, francia, japán és koreai Hofi Gézák uralják a saját televízióikat. Talán nem felesleges arra emlékeztetni a magyar olvasókat, hogy a BBC új, amerikai születésű intendánsa két dolgot ígért az angol nézőknek: főműsoridőben tévéjátékokat, dokumentumfilmeket, valamint méltó politikai műsorokat. Magunknak sem kívánok rosszabbat.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/05 16-19. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2273 |
