Takács Ferenc
A hibátlan és tisztességes népszórakoztatás nagymestere volt, vérbeli professzionista, páratlanul tehetséges filmiparos. Bár sokfélét és sok érdekeset csinált és sokféle emberrel (például Leonard Bernsteinnel, a zeneszerzővel és Carl Sandburggel, a költővel) dolgozott együtt, hírneve ahhoz a negyvenes-ötvenes években készült féltucat filmmusicalhez kötődik, amelyben énekelt, táncolt, mosolygott és elbűvölt mindenkit, társait a filmvásznon és a közönséget a nézőtéren. Egy különös hollywoodi Gesamtkunstwerk példányait hozta létre ezekben a filmekben, románcnak, komédiának, zenének, táncnak, akrobatikának és atlétikának elegyét, mely egyszerre volt dráma és rajzfilm, revü és cirkusz, bűvészmutatvány és vizuális szemfényvesztés.
Táncos volt. Tánctanárként és revütáncosként kezdte, s tánctehetsége juttatta első filmszerepéhez is, az 1942-es For Me and My Gal-ben, Judy Garland partnereként. Bár kitűnően énekelt, még zuhogó esőben is (Ének az esőben, 1952), prózai színészként éppúgy bevált, például Stanley Kramer emlékezetes filmjében, az Aki szelet vetben (1960), patentja és áruvédjegye mégiscsak a tánc volt, a jellegzetes, egyéni és testreszabott Gene Kelly-tánc: modern társastáncokból, szteppelésből, klasszikus balettelemekből, akrobatikából és tornamutatványokból összegyúrt, elemeiben teljesen heterogén, ám a végeredményt tekintve mindig ízléses, arányos, egységes és lélegzetelállítóan hatásos mutatvány. Egyben olyan mutatvány, amelynek drámai hitele és jellemfestő ereje van: korán észrevették, hogy Kelly táncolva is játszik, azaz továbbfejleszti a szerepet és lélektani üzenetet közvetít.
Vonzó jelenség volt, a nagy hollywoodi férfisztárok egyike. Akárcsak Humphrey Bogart-ot vagy Clark Gable-t, őt is körülvette valami nehezen meghatározható szexuális aura, régimódian férfias kisugárzás. Baritonja fátyolosan rekedtes volt, fizikuma erőteljesebb és atletikusabb a Fred Astaire-i madárcsontoknál és gumiízületeknél: talán ezek az apró disszonanciák rejtik vonzereje titkát.
Ebből a vonzerőből a negyvenes-ötvenes években vajmi keveset érezhettek meg a magyar mozinézők. Nekünk jóval később kellett bepótolni Kelly-t, akkor, amikor a hollywoodi filmmusicalnek ez a hulláma már elült. De az Ének az esőbent azért tíz-tizenöt évvel az elkészülte után is jó volt nézni, mint ahogy Kelly talán legjobb filmje, az Egy amerikai Párizsban is friss volt, érdekes, szemkápráztató és kedves, amikor végül eljutott hozzánk.
Kelly nincs többé, mint ahogy műfaja, a klasszikus amerikai filmmusical is halott: de a filmszalag – szerencsénkre – eláll egy ideig. S – búcsúzzunk hát közhelyesen – amíg eláll, addig Gene Kelly is velünk marad.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/03 03. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=227 |
