Forrai Krisztián
Jancsó szeme másként hall, avagy naprakészek-e zeneileg a mai filmesek?
A címbeli meghatározás a Kelj fel, komám, ne aludjál! című legújabb Kapa-Pepe filmben hangzik el, amelyben tényleg szólnak zenék és látszanak az előadóik. Ez persze a rendező Jancsó Miklóstól a Nekem lámpást adott… óta nem újdonság, ám a magyar filmek többségét nézve szintén ugyanekkortól beszélhetünk a mai magyar popzene használatának általánossá válásáról. Ez az időszak egybeesik az új fiatal filmes generáció kikupálódásával – de vajon tényleg képben vannak-e zeneileg a mai filmesek, és hogyan kerülnek a képbe a mai zenészek?
A zene és a film kapcsolatának erősödését le lehet mérni a honi filmzenelemezek számának utóbbi időben tapasztalható látványos megugrásán. Ezt nyilván az a „kényszerítő” nyugati mintán alapuló marketingtörvény is diktálja, miszerint egy filmnek minden nem képi vetülete árucikké alakítható (és alakítandó); mindenesetere örvendetes, hogy már beszélhetünk magyar soundtrack-piacról. Ha ezeket az albumokat összehasonlítjuk a fejlett szórakoztatóipari országok hasonló kiadványaival, elmondhatjuk, a magyar film(zene) felzárkózott, hiszen a kínálat a teljes skálát felvonultatja: csak kísérőzene (Nincsen nekem vágyam semmi), kísérőzene plusz főcímdal (Csocsó; Közel a szerelemhez), kísérőzene plusz néhány korhű/odaillő zeneszám (Feri és az édes élet), filmzene külön a film számára készült betétdalokból (Valami Amerika, Szerelem utolsó vérig, Tesó), filmzene összeválogatott dalokból (Magyar szépség), sőt koncept-filmzene (Meseautó, Hyppolit, Kis utazás). A lemezboltok filmzene-fachjában egyaránt megtaláljuk a hazai kommersz, művész- és független filmek hangzóanyagait, a kérdés itt csak az, mit teszünk a kosárba. A magyar tömegfilmek ugyan nem szupergagyi (erre a Kozsó biopic-ig várni kell), de jellegükből fakadóan mégiscsak tuti rádiósláger-garanciát szavatoló popsztárokkal (Bon Bon, Roy & Ádám, Presser Gábor, Vénusz etc.) operálnak, mivel esetükben a mozibajáró és zenehallgató fogyasztói réteg fedi egymást, így működnek az „aki megnézi a filmet, megveszi a filmzenét” – szabályra – és ennek akár a fordítottjára is – épülő marketing-mechanizmusok, mint a szemérmetlen önpromóció (a Geszti Péter-féle Jazz+Az esete a Kalózokkal) vagy a sztárcsinálás (a Himnuszt nem ismerő Király Linda esete a Szerelem utolsó vériggel). Ezzel szemben a „másik oldalon” olyan előadókat találunk, akik csak bizonyos szubkultúrában, de legalábbis a jobb híján alternatívnak nevezhető kultúrkörben ismertek, amibe beletartozik film, színház, muzsika, így aztán a zenészek és a filmesek együttműködését nem piaci érdekek határozzák meg, hanem a közös ismertség, a közös nevező. E belterj közönségénél ugyanúgy érvényesül a fenti szabály, mivel azonban ezek az előadók nem törekszenek rádióbarátságra, a tömegmédia szempontjából a jelenlét erősítése helyett beszivárgásról beszélhetünk (a filmdalokhoz klipek készülnek, amiket a tévécsatornák vagy sugároznak, vagy nem). Viszont kétségtelen, hogy a két alter-alkotótábor – filmesek és zenészek – között nagyobb az összhang, az összetartás, (jobbára) közös a nemzedék- és/vagy az életérzés-platform. Röviden: az új magyar filmes generáció és az új magyar zenész generáció egymásra talált.
Új alternatívok
Valószínűleg Magyarország az egyetlen hely Európában, ahol az alternatív zene még most is azt jelenti a széles közönség számára, hogy az valami nehezen érthető, nehezen befogadható, olyan más, olyan furcsa. (A szakma hál’ Istennek túljutott ezen, ezt jelzi, hogy az egyetlen magyar könnyűzenei díj, az Arany Zsiráf idei jelölt listáján nincs ilyen kategória; igaz, van helyette hasonlóan ködös „modern rock”, amibe az „igényes popzenét” képviselő Roy & Ádám éppúgy belefér, mint a vészjósló, belassult fémzenével riogató Blind Myself.) Tény, hogy hordoznak egyfajta balos (többlet)minőséget az így bélyegzett előadók, ám ez nem jelenti azt, hogy ne lenne populáris a zenéjük. Egy külföldi példával élve: nálunk a kereskedelmi rádiók nem játszanak Oasist, mert az „alternatív”, holott a brit zenekar világszerte több tízmillió lemezt adott el, milliók előtt lépett fel, naponta foglalkozik velük a sajtó. Egyszerűen arról van szó, hogy nem egy multi kiadó sorozatgyártó futószalagjáról gördültek le, hanem más – alternatív – úton-módon (önerőből, független kiadó segítségével) lettek, igen, sztárok. Ez a hátrányos megkülönböztetés persze a magyar „alternatívokat” is sújtja, akik hiába bizonygatják az Európa Kiadó örök igazságát, miszerint „minden egyformán popzene”, a honi tömegmédiánál süket fülekre találnak. Ennek eredményeként kialakult egy „harmadik-utas” zenei színtér a Szuperbuli-szint és az underground között: zenekarok, akik minőségi, de fogyasztható zenét játszanak, mégsem ismeri őket az egész ország, csak néhány ezer ember. Balogh György Pizzás című filmjének utolsó szkeccsében feltűnik a Nemzeti Undor Ground csapata, amely többek között a Kispál és a Borz, a Neo, a film promóciós klip-dalát jegyző Nyers, a Quimby, a Publo Hunny és a Tankcsapda tagjaiból verbuválódott – ezek a zenekarok alkotják ennek a színtérnek a magját. Hozzájuk jön még az Anima Sound System, a Heaven Street Seven, újabban az Emil.Rulez!, a Hiperkarma és a Yonderboi, továbbá ide vehetjük nyugodtan a legnépszerűbb alulról támogatott, „kültelki” műfajt, a rapet is (Ganxsta Zolee, Sub Bass Monster), és ezzel gyakorlatilag teljes a névsor. Cikkünk szempontjából nem elhanyagolható tény, hogy a fent említettek mindegyike szerepelt már filmben; vannak, akik csak a zenéjükkel, mások személyesen is.
A legtöbbet mozgóképre került zenész mind közül Lovasi András, e színtér vezéregyüttese, a 16 éves Kispál és a Borz frontembere. Lovasi legutóbb a Szemle-nagydíjas Magyar szépséghez írt egy dalt, de amiért kikerülhetetlen, az szinte szimbiotikus kapcsolata Jancsó Miklóssal. Lovasi a Kapa-Pepe tetralógia házi dalnokává lépett elő: ő az új Cseh Tamás a Nekem lámpást adott… óta megfiatalodott, a ma fiataljaival szót értő, a szájukba új szavakat adó mester számára. A fiatal generációs szócsövességben Lovasinak Jancsóval szemben több mint 10 év előnye volt, de már együtt nyomják a Presszórockot („Ez mindegy én nem a paradicsomot reklamálom / Tudom hozott anyagból kotyvasztod a masszát / A bűvészek meg összebasszák / A mozsarukban a poljotot, de én / Tudom hogy volt, voltam ott”) a Szociodiscóban („S ha van is a fejében erről kép / Nem hiszem, hogy elővennék / Majd ha a világról albumot / Adnak ki, hogy mi volt ott / És nem hiszem, hogy benne lenne / Valamelyik szép szerelme”); egyikük a korszellemre ráérző bölcs (Jancsó), másikuk a korszellemet értő szomorú bohóc (Lovasi). Közös a kiábrándultság, az ironikus világviszonyulás, a költői szimbolizmus. Amikor a Kelj fel komámban a második világháborús bakaruhába bújt Lovasi azt skandálja egy refrénben, hogy „nem fáj”, a „saját magam/életem/környezetem hadifoglya vagyok”, annak üzenete a mai tizenévesek számára is világos, ahogyan a film elején Lovasi és az Emil.RuleZ! énekese, Winkler (Hajós András) tehetségkutató-jelenetének felszíni olvasata is: a gépezet kénye-kedve, hogy kit emel ki és csinál meg az arctalan tömegből.
Nos, ezt nem kell bizonygatni az egy generációval újabb Emil.Rulez!-nek. A multicégeknél jól fizető állásban lévő hobbizenészekből alakult zenekar, amely úgy három éve aktív, nem pedálozott a sikerért: az Est FM játszotta a Zazie az ágyban című számukat, ami megtetszett a hallgatóknak, így a számból sláger lett, belőlük pedig népszerű műsorszám – relatíve, mondhatnánk, ha Winkler, az „utolsó magyar dandy” nem kapott volna saját show-t a tv2-n, garantálva az országos ismertséget együttesének, és „kilőve” ezzel az alternatívok közül. A modern nagyvárosi sanzonzenét perfektáló Emil.RuleZ! a XXI. századi budapestiséget, saját megfogalmazásukban az „ezredfordulós depresszió-szplínes hangulatot” próbálja meg visszaadni – sikerrel. (Olyannyira, hogy rajongótáboruk jelentős részét teszik ki azok, akiket pedig dalszövegeikben, konferanszaikban halálra szívatnak: a yuppie-k. Ezzel a szeretnivaló zsiványsággal, lehengerlő szélhámossággal sokra fogják vinni!) Tökéletes választás volt Fazekas Csaba szemledíjas elsőfilmje, a „harmincas parát” humorba csomagoló Boldog születésnapot! zenei aláfestését rájuk bízni: stimmel az életkor, az életfilozófia, a hangulat, és ők aztán nem mennek a szomszédba egy kis öniróniáért (Ónodi Eszter karaktere rendesen lefikázza a zenéjüket).
A Boldog születésnapot! operatőre Sas Tamás, aki rendezőként szintén nagyon otthon van a filmjeihez legjobban passzoló zenék kiválasztásában. A tanmeseszerű Rosszfiúkhoz a bűnöző életmódot fényező, „keményen odamondó” gengszter rapet választott, annak is a legműmájerebb, legprofibb (de nem a legjobb) magyar művelőjét, Ganxsta Zolee-t az ő Kartelljével (akik egy rövid koncertbejátszás erejéig vetülnek a képre, ahogyan korábban Jancsó Lámpásában), amivel nem lehetett az a célja, hogy a Ganxsta-rajongók is megnézzék a filmjét, hiszen nyilván csak ők nézték meg. Az egykori rockdobos Ganxsta nagyon jó arc, a Kartell meg valójában inkább jó-, mint kőkemény nehézfiúk gyülekezete, akik a léért csinálják az egészet. Nincs ezzel baj, mert mint gangsta rap nyúlás, a stílus és a produkció profi (így lesz a gettóból nálunk „a kibaszott nyóc”), ekként élvezhető, akár még ironikusan új szövegkörnyezetben is (lásd Jancsó), viszont valódi társadalomkritikát ne várjunk tőle: annak felszínes és hiteltelen, akárcsak a Rosszfiúk. Sas következő filmje, a Szerelemtől sújtva sikerültebb alkotás, kifogás a film-zene összhangjára itt sem lehet: az Argentínába készülő főhősnő tragédiáját a jereváni születésű, nyolc éve Budapesten élő tangóharmonikás David Yengibarian mondja el hangszerén. Yengibarian, aki legalább annyira virtuóz, mint a hegedűs Lajkó Félix, a pesti „alternatív” szórakozóhelyek (Sark, Szimpla) dédelgetett helyi hőse, tehetsége immár nyílt titok lett, s szinte biztos, hogy nem most hallottuk őt filmben utoljára.
Az akusztikus hangszerek keltette dallamok intim hangulatot vagy hangkulisszát teremtenek egy filmben, (ilyen a Szerelemtől sújtva külvilágtól elzárt lakásbelsőjének zenei környezete), de mi a helyzet az elektronikus hangszerekkel (ketyerékkel, kütyükkel)? Akik azt gondolják, hogy az elektronikus zene egyenlő a technóval, vagyis filmnyelven szólva az adrenalin-pumpáló akciójelenetek és drogos tripek kötelező megzenésítésével, azok tévednek: az elektronikus zene ma már követhetetlenül szerteágazó műfajok halmaza, melyek közül sok a kifejezetten filmzeneszerű, atmoszféra-teremtő hatású. A konkrétumoknál és e cikk tárgyánál maradva: a – nemcsak az előadók, de a színtér életkorát tekintve egyaránt – fiatal magyar elektronikus zenei mezőny szoros kapcsolatot ápol a fiatal magyar filmesekkel, elsősorban a közös partiélményeknek köszönhetően. A mai világ kísérőzenéje teljességgel elektronikus – egy valós idejű, mai fílingű film elképzelhetetlen más zenével. Néhány példa a legjobbak közül: a Közel a szerelemhez zenéje a (mű)faji sokszínűséget hirdető, a Himnusz technósításával nagy visszhangot kiváltó szombathelyi Anima Sound Systemtől. Az I Love Budapest és az Aranyváros zenéje a külföldön sztárként ünnepelt „mernyei csodagyerek” (itthon meg a tévében, mint lemez- és Trevira-ing gyűjtő csodabogár mutogatott) Yonderboi-tól a Nincsen nekem vágyam semmi naprakész tánczenei stílusokat, mint a drum’n’bass, beolvasztó kísérőzenéje (a film címe önmagában is egy popzenei idézet: a 2. műsor zenekar egyik számából származik, és az van előtte, hogy „Alain Delon szeretnék lenni / Éjjel-nappal napszemüvegben lenni”). Vagy megemlíthetjük még a legfrissebb alkotások közül a legjobb magyar klipeket rendező Antal Nimród Kontroll című első nagyjátékfilmjének zenei aláfestését a John Barry-rajongó Neótól (akik első sikereiket a Rózsaszín párduc és a Minden lében két kanál partizenésített változatával aratták). Hűen kiszolgálva a filmet, az említett zenék mindegyike álomszerű, elvágyódós, melankolikus vagy éppen sejtelmes „lehangulatot” áraszt – a Szétcsúszva magyar változatára még várni kell.
A föld alól
Az idézőjeles alternatívok mellett él és virul a magyar underground zenei élet. (Zárójelben meg kell jegyezni, hogy az underground jelentéstartalma is változott az évtizedek alatt: ma már korántsem jelent egységes mozgalmat, mint a nyolcvanas évek hajnalán, és a maiak ellenkulturális hozzáállása is vitatható. Eme legendás korszak néhány legendás előadója a Magyar szépségben is hallható.) Ezek azok az előadók, akiket egyáltalán nem jelez a tömegkultúra radarja, de ők jól érzik magukat aknamunkásként – a legrosszabb, ami történhet velük, hogy kultuszhőssé válnak. Ez lett a sorsa három olyan zenekarnak is, melyek szerepeltek Jancsó Miklós filmjeiben. A debreceni Lyuhász Lyácint Bt olajoshordókon, fúrógépen és más ipari zajkeltő eszközökön zenél (például az Utolsó vacsora… emlékezetes Vakpali és az Anyád!… Egy szál harangvirág indusztriális átdolgozásai fűződnek hozzájuk). Ott van azután az életnyomorított idősek frusztrációját, mintegy médiumként, trágár fröcsögés („Vágó István, a vágóhídon a helyed!”) és kakofónia útján kieresztő, és mindezt persze véresen komolytalanul gondoló pécsi Burzsoá Nyugdíjasok csapata (akiknek jelmondata szerint „a punk nem halt meg, csak megöregedett”). Na és persze nem maradhat ki a buddhista főiskolásokból alakult és a tavalyi év legjobb magyar lemezét összebaromkodó budapesti Belga, akik a Kelj fel komámban is előadják az irredentizmusnak és a darutollas-mentés hazafiaskodásnak középső ujjat mutató Nemzeti hiphop című dalt.
E három formációból még a produkcióként (zeneileg, szövegileg) jól kitalált Belga tekinthető legkevésbé performansz csoportnak (annál is inkább, mert ők rendszeresen koncerteznek), a másik kettő azonban inkább tartozik abba a liberális értelmiségieknek szóló, gyomorfájdító röhögést indukáló abszurd műfajba, amelynek hazai csúcsa a kizárólag a Szigeten fellépő Túlvilág „zenekar” (avagy hogyan rekonstruáljuk Leia hercegnő copfját kakaóscsiga segítségével). Egyébként pont a Lyuhász Lyácint Bt. kapcsán jegyezte meg egy internetes zenei újság cikke, hogy „aki feltűnik Jancsónak, azt jobb nem észrevenni”. Ha ezzel a megállapítással nem is lehet általánosan véve egyetérteni, az tény és természetes, hogy Jancsó szeme másként hall, mint azok, akik benne élnek abban a körben, ahonnan ő kiemeli a zenekarokat. A zenei underground nem szereti, ha túl van exponálva, különben is jól elvan a filmes undergrounddal: a dunaújvárosi Cruel World Team Sohasemvolt Glóriájának címadó dalát a Belgával egyenrangúan szellemes Ludditák lány testvérpár rapduó jegyzi (az ezt megelőző Hasfalmetszőben viszont Ganxsta szerepel), a szarvasi IR Media (Lóránt Demeter) filmjei a számítógépes zenekészítő szubkultúrával alkotnak metszéspontot.
A leltározást itt hagyjuk abba, mert valami még nagyon hiányzik: ugyan a mai fiatal zene és a mai (fiatal) filmesek viszonya egészséges, megfelel a nemzetközi trendeknek, a filmnyelvet beszélők jól értenek a zene nyelvén, a zenészek szívesen filmeznek, de addig nem lesz teljes a kép, amíg valaki végre el nem készíti a harmadik évezred első zenefilmjét.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/05 40-42. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2268 |
