Kolozsi László
A Hűtlenek három novellájának témája a „szeretet-tartalékok elvesztegetése”. Hősei a hátországban támadnak, alattomosan.
Pilinszky János a Kígyótojás kapcsán a következőket írta Ingmar Bergmanról (Filmvilág, 1980/7.): „olyan író és filozófus, aki minden segédértékét kizárólagosan a filmszalagon képes realizálni, hiánytalanul értékesíteni”.
Egy évvel később, a Fanny és Alexander után jelentette be Bergman, hogy nem rendez többé. Ezt az akkor dacnak vagy sértődöttségnek is betudható kijelentést valóban nem követte újabb mozifilm, megkérdőjelezve, hogy az oka dac volt vagy sértődöttség, viszont követte jó néhány kitűnő próza: Bergman a legismertebb és legelismertebb kortárs svéd író lett; magyar fordításban öt könyve jelent meg azóta (ha eltekintünk a korábban már megjelent könyvek újrakiadásától); mégsem cáfolta egyetlen munkája, még a legregényszerűbb Vasárnapi gyerekek sem, Pilinszky állítását. Ugyanis minden könyve vagy a filmezésről szól, vagy a „lelke mélyén” forgatókönyv, vagy leplezetlenül egy film vázlata. Bergman hasonlóképpen viselkedik, mint az idős Napóleon, aki nem tudván leszokni a hódításról, még Szent Ilonán is csapatot állít, és áthajózik a szomszéd szigetekre: Bergman önkéntes száműzetésében – Fĺrö szigetén –, nem tudván lemondani az alkotás öröméről, ír. Lemondásának a filmkészítésről a hiúság is oka lehetett – miszerint lezártnak és „kerek egésznek” érezte az életművét, és nem akart, nem is tudott már hozzátenni –, így írói életműve nem is kezdődhetett mással, mint életrajzokkal. A Laterna magica arról mesél, mi minden történt vele a forgatásokon kívül, persze megemlítve a fontosabb filmeket, hiszen saját történetét meséli, és saját története leginkább az 1956 (A hetedik pecsét) és 1981 között keletkezett filmekről szól. A Képekben a filmekhez fűz lábjegyzeteket (nem érdekelte Roland Barthes véleménye, holott tudomásom szerint ismerte a szerzőt, miszerint a mű elkészülte után már a szerzőnek az értelmezésben nincs nagyobb szerepe és kitüntetettebb helye, mint bármelyik olvasónak). A Képek persze nem kommentár, a filmek keletkezési körülményeiről beszél, ritkán mond úgy véleményt, mint mondjuk az Őszi szonáta esetében. „Azt gondolom, nagyon is igaz, hogy Bergman ezúttal egy Bergman-filmet csinált.” Rövid, de a Bergman életmű elemzése szempontjából nem elhanyagolható magyarázattal látja el megjegyzését: fel lehet emelni egyes műfogásokat a zsenialitás bizonyos szintjére (Bunuelről mondja ezt), és aztán már csak ezeket a műfogásokat kell ismételgetni és variálni. Engedtessék meg egy rövid és tagadhatatlanul személyes megjegyzés: szerintem Bunuelre ez sokkal kevésbé igaz (ha igaz egyáltalán), mint magára Bergmanra.
M. G.-vel beszélgettem a minap Pécsről hazafelé jövet a kocsiban. M. G., amikor megemlítettem, hogy hetek óta foglalkozom Bergmannal, olvasom a műveit, nézem a filmjeit, mert meg szeretném érteni, hogy miért nem szeretem hosszú ideje, és meg szeretném érteni, miért lett szinte semmivé szép emlékű kamasz és ifjúkori rajongásom, azt mondta, nézd meg az Érintést. Mondtam, természetesen láttam. Szerintem az a Bergman filmek állatorvosi lova, Bergman minden hibája benne van, mondta. Emlékszel, a nő, Bibi Anderson anyja meghal, jön a férje, és rögtön lehet sejteni, hogy ez a két ember nem sokára nagyon fogja gyűlölni egymás (és gyűlöletük majdnem gyilkos lesz, amikor kiderül, hogy az mégsem gyűlölet, hanem elkeseredett, hátborzongató ragaszkodás és szeretet). A szeretkezés jelenete is annyira megcsinált és kiszámított, hogy nem a kudarctól lesz hideg és fájdalmas, hanem ettől a szenvtelen pontosságtól. Igen, mondtam, még a Fanny és Alexanderben is számtalanszor lehet sejteni, hová fog ülni Ekhdálné, lehet sejteni, hogyan és hová fognak állni a szereplők, hogy a beállításhoz igazodnak. Műfogások ismételgetése és variálgatása? Nem, természetesen nem. Sokkal inkább a rutin makacssága.
Igaza van Pilinszkynek: Bergman „filmszalagon a legjobb írók és kierkegaardi értelemben – a legkülönb filozófus-teológusok egyike”. Jó író, kitűnő megfigyelőképességgel (vélelmezem, hogy a nagy szakításai és válásai után röviddel rögtön jegyzetelt, és felvázolta a vita természetrajzát; az elhangzó mondatok úgy görgetik előre, egyre erősebb indulatokat generálva a párbeszédeket, hogy kínosan élvezetes dolog a Bergman-féle családi perpatvarokban olvasóként részt venni).
Goethe szerint a novella az, ami egy nem hétköznapi történést beszél el. Ilyen értelemben a Bergman-filmek többsége inkább novella, mint regény. Még a Csend is, aminek tulajdonképpen elmondható cselekménye nincs is: a szereplők annyira mindentől elhagyatottak, szavaktól, érzelmektől, hogy nem is volna helyénvaló, ha életüknek lenne kitüntetett eseménye.
Bergman regényei viszont, megkockáztatom, jobbak regényként, mint megfilmesítve. Igaz ez még a Fanny és Alexanderre is, hiszen a filmből például kimarad egy fontos kis rész: mikor is Izsák bácsi a Talmudból idéz fel egy történetet. Ez a történet rajzol tulajdonképpen szemet a film által csak felvázolt arcnak. A Legjobb szándékok pedig (Bille August kísérelte meg elmondani Bergman történetét), éppen mert minden ízében pontos és olyan szép akar lenni, mint a könyv, hosszúra sikerült, a közel három órában többször megesett velem, hogy szerettem volna „letenni” kicsit a filmet.
Bergman legutóbbi műveibe apja szelleme – éppen ezért játsszák a Hamletet a Fanny és Alexanderben – vissza-visszatért. Minden állítható az idősebb Bergmanról, csak az nem, hogy szimpatikus figura lenne. Bergman nem csak azért ír róla olyan sokszor, mert a története érdekes – ebben biztos vagyok –, hanem azért is, amiért Kierkegaard – akinek az apja úgyszintén lelkész volt – Bergman apjáéhoz hasonló kételyekkel (állítólag meg is átkozta az Istent): mert benne testesül meg a szeretet hiányával küzdő ember. Az Úrvacsorában többször elhangzik a János leveléből vett idézet: az Isten a szeretet.
Budapest felé, a hatos úton, valahol Százhalombatta magasságában, azt fejtegettem M. G.-nek, hogy szerintem Bergman mindig a filozófusok istenéről beszél (s nem a borzasztó hatalomról), és engem ez zavar. Itthon megkerestem Eliade A szent és a profán című könyvét, mert tudtam, hogy „onnan fúj a szél”, abban olvastam valamit, amit Bergman istenképéről szólónak találtam. Egyre bosszúsabban lapozgattam a művet, de nem találtam az idézetet. Már a Gesztenyéskertben sétáltam, amikor beugrott, hogy az ominózus szakasz az előszóban van, és Rudolf Ottóról írja Eliade: „Luther nyomán megértette, mi a hívő ember számára az eleven isten: nem a filozófusok istene ez, mint például Erasmusé, nem eszme, nem elvont fogalom és nem morális allegória, hanem sokkal inkább egyfajta borzasztó hatalom.” Bergman Ottóhoz hasonlóan nem hitt, hanem próbálta megérteni, mi a hívő ember számára az Isten. Morális allegória? Tarkovszkij a következőket írja Naplójában Bergmanról (miután már megismerkedtek; mert korábban szinte csak szapulja): „A film Bergman számára saját erkölcsi felfogása megvalósításának eszköze.”
Ha pedig eszme, akkor a szeretet eszméje. Hiszen a Trilógia – nemrég ismét kiadta forgatókönyvét az Európa Kiadó – is sokkal inkább a szeretet, mint az Isten hiányáról szól (lásd az idézett János levél).
A Hűtlenek címmel megjelent legfrissebb Bergman-opusz három novellát tartalmaz, három olyan novellát, aminek témája a „szeretet-tartalékok elvesztegetése”, három tulajdonképpen megfilmesíthetetlen novellát (igaz a Hűtlenekből Liv Ullmann készített filmet, de hanyagul, nem igazán jól kezelve a szöveget). Egyik sem a goethei értelemben vett novella. A Hűtlenek egy válás története: rendezetlenebb és keményebb szöveg, mint a korábbi Jelenetek egy házasságból, a felek nem a frontvonalnál csapnak össze, hanem a hátországban támadnak, alattomosan. A férj felhasználja a közös gyermeket a harcban, és utálatosabb figurává válik, mint a Szerelem szeretők nélkül című (harmadik) darab rendezője, Marco, akinek sokkal inkább fikciószaga van.
Ez a kusza, jó néhány producer által megfilmesíthetetlennek tartott forgatókönyv egyébként 1978-ban készült, tehát pár évvel a Fanny és Alexander előtt.
Úgy beszélek a Fanny és Alexanderről, mintha fordulat lenne az életműben, holott utána már nincsenek filmek, csak – igaz jobbnál-jobb – forgatókönyvek. Mégis az, mert – és ezt próbáltam még kifejteni a kocsiban M. G-nek, Százhalombatta után, a nagy ködben –, ebben a filmben, szerintem az Isten nem a filozófusok isteneként jelenik meg, hanem – maradjunk Eliade jelzős szerkezeténél – borzasztó hatalomként. (Akárcsak a Hetedik pecsétben, fűztem hozzá. M. G. hozzátette, szerinte a Hetedik pecsét arról szól, hogy természet és végzet sakkjátszmájában a természet mindig mattot kap. Úgy éreztem akkor, hogy ez bravúrosan pontosan összefoglalása a mű mondanivalójának, ezért egyetértően bólogattam). Tarkovszkijnál, akinél az Isten mindig „borzasztó hatalom”, a kamera nem egyszer az angyal szemével lát. Ilyesmi Bergmannál sohasem fordul elő (másoknál sem, legfeljebb Bressonnál vagy Tarrnál). A végigpásztázott tájba Tarkovszkij nem tűz ki semmi fontosat, mintha tájai csak a teremtés dicséretére lennének megmutatva, míg ezzel szemben Bergmannál soha nincs környezet dramaturgiai cél nélkül, mondtam.
„Borzasztó hatalom”, kétségtelenül ez a legjobb szó az utolsó filmben megjelenő Istenre. A Fanny és Alexander előzménye az irodalomban Rilke Maltéja (Rilke hatása érezhető Bergman más művein is, különösen foglalkoztatja Rilke gondolata a saját halálról, Karen Blixen és Hoffmann rémmeséi, Bergman Dickenst említi még); bevezető jelenete olyan erős, mint egy Garcia Marquez regény első mondata. „Mindent meg kell határozni az első mondattal – írja Garcia Marquez –, a hangot, a stílust, a ritmust, a terjedelmet, olykor még valamelyik regényalak jellemét is.” A Fanny és Alexander első bekezdésében minden benne van: Alexander körülnéz a számára már olyan ismerős, és ezért inkább közömbös, mint szeretett, buja, de nem rendetlen Ekdahl házban; mivel unatkozik, feltűnnek neki az enteriőr részletei, látja a porcelánfigurákon a fényt, látja a szőnyegek szövését, a folyosót; és hallja Helena Ekdahl kedves hangját: „akarsz még egyet kártyázni vacsora előtt?” Ebben a jelenetben benne van minden, aminek Garcia Marquez szerint egy jó kezdésben benne kell lenni.
M. G.-vel megegyeztünk abban, hogy a film tulajdonképpen zene nélküli opera-film, és ez a bevezetés nem más, mint egy visszafogott nyitány. Abban is egyetértettünk, hogy a legszebb dallam benne Helena, a nagymama, és Izsák bácsi, a gyerekeket a Vergérus házból kimentő zsidó kettőse. És hogy a végén Carl bácsi csecsemőkhöz énekelt nagyáriájába bizony becsúszott egy-két fals hang. (A Képekben Bergman azt írja, Helena néni utolsó jelenetének D-dúr a hangneme.)
Az Ekdahl otthon fényűzése, szecessziója ellentéte a püspöki otthon hófehérségének. Amaz cirkusz, emez hullaház. (Dúr és moll.) A két ház ellentéte, akárcsak a Szentivánéji álomban a két világ ellentéte, mintha a teremtő és befogadó világ felborult harmóniáját szimbolizálná. Csak itt nem egy bolond varázslat zökkenti ki a harmóniát, hanem az apa halála, és ebből is következően, nem a derű – Puck – állítja helyre, hanem a „borzasztó hatalom”, mondtam.
Mit értesz azon, hogy borzasztó hatalom, kérdezte teljes joggal M. G. (A köd közben feloszlott, és már Pest határában voltunk).
Az egyik – Martin Buber által lejegyzett – haszid történetben, a caddikot egy kitűnő matematikus látogatja meg, aki képletekkel le tudja vezetni, hogy Isten miért nem létezhet – kezdtem –; a caddik, aki nem is igazán ért a matematikához, nem annyira figyelmesen, mint inkább csöndes közönnyel hallgatja, majd, miután befejezte a messziről érkezett tanítvány az előadását, azt kérdezi tőle: és mi van, ha mégsem igaz? Ebben, az egyébként a matematikus megtérését okozó mondatban, az isten, szerintem, mint borzasztó hatalom jelenik meg, mondtam, mert a jelenléte mögött fenyegetés is van, és harag is.
M. G. mosolygott. Nem tudom, miért mondod ezt, mondta, szerintem sokkal inkább azért tért meg a matematikus, mert nem akarta elveszíteni az égbe vetett reményt.
Ha így van, akkor ez a történet már egy másik rendezőről szól, mondtam.
Ingmar Bergman: Hűtlenek. Európa Kiadó, 2001
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/05 43-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2267 |
