Gelencsér Gábor
Otthonos elidegenedés. Otar Joszeliani újabb variációja a korábbi filmjeiből ismerős túlélési gyakorlatokra.
Fellini, Buñuel, Tarkovszkij vagy Truffaut halálával nem pusztán saját művészetük, összetéveszthetetlen stílusuk szállt sírba, hanem annál jóval több: egyfajta filmes szemléletmód, világlátás, tartás, amely a mozgókép varázserejébe vetett hitből táplálkozott, illetve amelyet e művészek életformaként gyakorolt „mozivallása” teremtett meg. Sajnos egyre kevesebben vannak már közöttünk olyan rendezők, akik ezt a szellemiséget hordozzák, s többé-kevésbé aktívak, mint például Bergman, Antonioni, Wajda, Jancsó – vagy Otar Joszeliani. Olyan ez – talán nem is távoli analógiával élve –, mintha az Újhold-nemzedék tagjai tevékeny résztvevői volnának a magyar irodalmi életnek, s mondjuk a jövő héten hivatalosak lennénk a 82 éves Pilinszky János legújabb kötetének bemutatójára. Joszeliani új filmjének közvetlen élménye mellett mindezt a nosztalgia is mondatja velem: a Hétfő reggel a maga hihetetlenül finom szellemével és játékosságával a felnőtté váló és ezzel azonnal mély és termékeny válságba zuhanó modern filmművészet nagy korszakát idézi elénk. Noha Joszeliani nem a múltba réved, hanem a jelenen szörnyülködik, ez a kép sohasem itt és most válik különös módon elviselhetetlenné; a jelen pillanat az elvágyódás pozíciójából szemlélve tűnik barátságtalannak – és reménytelennek. A grúz rendező ugyanis pontosan tudja, hogy nincs hova elvágyódni; a kitágult világ hihetetlenül szűk lett, pontosabban egyforma: az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz.
A Hétfő reggel akár e tételt bizonyító antiglobalista kiáltványnak is tűnhet. Vincent, az ötven év körüli hegesztő egy francia faluból bumlizik naponta a munkahelyére. A vegyi üzemben festőien színes gőzök és gázok között telnek szürke munkanapjai (az ipari környezet ilyesfajta stilizálása a magyar néző számára Gyarmathy Lívia 1969-es Ismeri a Szandi mandit? című filmjéből lehet ismerős), míg nem egyszer csak úgy dönt, kiszáll a napi rutinból. Mindenfajta céltudatosság nélkül – hiszen a legfőbb szándéka éppen a programozott, napirendbe tört életmód feladása – nekiindul a világnak. Előbb az apját keresi fel, majd a tőle kapott pénzből – amit aztán gyorsan ellopnak tőle – Velencébe utazik, onnan pedig, immár újra hegesztőként, egy tengerjárón világkörüli útra indul. A családja minderről a rendszeresen küldött képeslapokból értesül – a néző pedig még ennyiből sem, hiszen a rendező csupán a velencei kalandot meséli el, azt is a film második órájában, a „nagy utazás” tablóiról már lemond. Joszeliani számára ugyanis nem az elvágyódás beteljesülése a fontos, nem az elért cél, még csak nem is a célhoz vezető elhatározás, hanem a hazaút: az otthon, amit el kell hagynunk – és ahová mindig vissza kell térnünk. A rezignáció az elmozdulás „negatív mérlegéből” fakad: hogyan fordul át az élet megváltoztatásának reménytelensége előbb reménybe, majd végül értelmetlenségbe. Mindez azonban csak a testi-lelki eltávolodás után következhet be. (Mintha ennek a folyamatnak filmekkel dokumentált belátását példázná a rendező művészi útja is még a Birodalom Grúziájából az európai szerzői filmesek Mekkájába, Párizsba.) A „mindenhol jó, de legjobb otthon” logikáját Joszeliani megfordítja: sehol sem jobb, így jó otthon. Mást tagad, és mást állít, s noha a végeredmény ugyanaz, az egyenlet fontos stratégiai különbséget sejtet: a lemondás helyett az (újra) megtalálásét.
A Hétfő reggel különös aránya, kihagyásos szerkezete ennek az egyenletnek a levezetéséből következik. A komótosan kibontakozó poénra épülő ötlet, miszerint minden vágyak netovábbja, Velence az ott élők számára ugyanolyan unalmas hely, mint egy francia falu, nem a lagúnák városának a fényét homályosítja el, hanem az ismeretlen helyek titkos ragyogását emeli ki: Vincent olasz barátját bizonyára ugyanúgy elbűvölné a jobb napokat megélt, kies vidéki lak pusztuló romantikája, mint őt a velencei háztetők fölött lebegő város képe. A film első felében Vincent otthona egyáltalán nem tűnik élhetetlen helynek, s a ház lakói sem azok, legfeljebb egymáshoz nincs sok szavuk. A mindennapok rutinja barátságos közegben tenyészik. Otthonos elidegenedés, mondhatnánk, ahol egy szerelem telefonon bontakozik ki, mégis házasság lesz a vége; a traktor mindig ugyanakkor kanyarodik ki a középkori kertkapun; a templom falára a gyerekek freskót festhetnek; az unokák pedig legalább a nagyszülőkkel szót értenek. Mint e felsorolásból is látható, a Hétfő reggel a korábbi filmek közül elsősorban az Agyő, édes otthon! és a Lepkevadászat motívumait folytatja. A szülő-gyerek viszony törését mintegy a nagyszülők és unokák cinkos kapcsolata pótolja. Az idősebb generáció jóval nagyvonalúbb a gyerekekkel – ez a nagyvonalúság Joszeliani „családtörténetében” egyértelműen az arisztokrata múlt öröksége, akiktől a vagyont ugyan el lehetett venni, a sokszor pojácasággal határos, mégis megejtő „ragyogást” azonban nem. (A rendező az említett filmekhez hasonlóan most is magára osztja az egyik múltból itt ragadt figura epizódszerepét.) A civilizáció kritikáját ezúttal az ördögi füstöket eregető gyár képviseli, a farizeuskodó környezetvédelem pedig a dohányzás hisztérikus tiltásában ismerhet magára.
A Joszeliani francia filmjeinek sorát nyitó A Hold kegyeltjeihez képest viszont az utóbbi filmek egyre határozottabban szakítanak a mozaikos, a történet szintjén összefüggéstelennek tűnő események zenei szerkesztésmódjával. A Hétfő reggelben már egyáltalán nincs szükség a mű egységét megteremtő láthatatlan szálakra; a kihagyásos szerkezet és a számos epizód ellenére a film jól követhető, lineáris eseménysort mond el: bemutatja Vincent családját, a férfi munkahelyét, majd Velencéig kíséri vándorútján, s végül jelzi a hazatérése után visszaálló napi rutint. A hagyományosabb történet és elbeszélésmód lehetővé teszi azt is, hogy a korábbi – és azért most is váratlan meglepetéseket rejtő – leheletfinom motívumok közé kifejezetten harsány, burleszkbe illő poénok is vegyüljenek. (Igaz, ezek közelebb állnak Keaton vagy Tati filozofikus, mint Stan és Pan bumfordi burleszkjéhez.) Az élet érzéki élvezetét igen fontosnak gondoló Joszeliani például kifejezett dühvel teszi nevetségessé a dohányzást tiltók igyekezetét, amely a vásznon egyetlen poétikai elvben kulminál: a túlzáséban. A vonatra felszálló munkások után halomnyi csikk marad a peronon, a buszról leszállva mindenki azonnal rágyújt, majd a gyárkapuban ismét a rituális utolsó slukk következik. Sőt, a rendező nem átallja filmjének tragikomikus „eszmei mondanivalóját” ugyanerre a motívumra építeni: Velencében az olasz melósok ugyanilyen nikotinfüggők – az üzem pedig, az egyforma tiltó táblák tanúsága szerint, hasonlóan szigorú. Vincent számára ez a kép, az újdonsült barátjától vett hétfő reggeli búcsú jelzi az elvágyódás reménytelenségét: a világ egyforma. Az elhelyezkedés a tengerjáró hajón valójában csak afféle „munkásturizmus”, legfeljebb kalandot ígér, életformaváltást aligha (nem véletlen, hogy a történetnek ez a része már nem érdekli Joszelianit).
A karikaturisztikusan elrajzolt helyzetek mellett – amelyek egyébként ezen a módon az újságok címlapjáról ismerős társadalmi problémák költői reflexiói – ott sorakoznak a filmben a rendező világát otthonossá tevő motívumok: a fantasztikus nagymama, aki nyitott sportkocsival jár; a nők után leselkedő, majd őket buzgón gyóntató pap; a leveleket felgőzölő postás; vagy a tolókocsis öregúr, akit reggelente szó szerint kilöknek a kapun… És szerzői kézjegyként felbukkan az egyhangúságot bizarrul ellenpontozó Joszeliani-állatkert újabb lakója, ezúttal egy krokodilbébi – alkalmas modell a gyerekek Szent Györgyöt mintázó freskójához. Poétikailag is otthonos ez a világ, hiszen a rendező számára az elvágyódás mozzanatában fontosabb a honnan, mint a hová. A kocsi ajtaja mellett hagyott papucs, amelyet ugyanott találunk, amikor hazatérve a munkából leparkolunk, az egyformaság és a megszokás mellett a biztonság élményét is nyújthatja. Nem beszélve arról a kreativitásról, amely az „elidegenedéssel” szemben – milyen szép, régi szavak – az „önmegvalósítást” állítja. Főhősünk például szabadidejében fest… Joszeliani azonban úgy tűnik, igazán a fiatalokban bízik. Így volt ez már az Agyő, édes otthon!-ban, ahol a milliomosfiú hazulról elszökve próbált egy másik életet élni, s ezt jelzi a fiataloknak az eltűnő értékrendet létükben, mozdulataikban őrző idős generációhoz fűződő bensőséges viszonya. (Vincent is felkeresi az apját, akiről a nővére által vezetett hölgykoszorú azt állítja, halálán van. Apa és fia találkozásának a többmaroknyi líra átadása mellett – „Olaszország? Akkor ebből vigyél!” – a legfontosabb attrakciója, hogy a betegágyból felkelt férfi kipróbálhatja, sikerül-e még tükörből hátrafelé lőve célba találnia. Nem sikerül.) A „szép értelmetlenségek” hagyományát őrző öregekben, valamint a velük szövetséges fiatalokban tehát még van remény. A korábbi filmekhez képest különös erővel fejezi ezt ki a Hétfő reggel befejezése: Vincent fia a barátnőjével sárkányrepülőt fabrikál; ők veszik észre a magasból a többhónapos távollét után hazafelé bandukoló férfit. Nekik talán már el sem kell utazniuk ahhoz, hogy belássák: a tizenkilenc az éppen egy híján húsz.
Otar Joszeliani filmográfiájában a Hétfő reggel a tizenkilencedik opus.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/05 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2263 |
