Turcsányi Sándor
Ki ne álmodott volna olyat, hogy filmje Marlon Brandóval kezdődik, és a másfeledik perc után egy névtelennel folytatódik. Neopulp, ahogy Robert Rodriguez megcsinálta.
Szirtes András egyszer azt mondta, hogyha egy forint van, akkor egy forintból kell filmet csinálni. Tudja fene. Meglehet bár, művei őt igazolják, a bonmot-t az 1993-as Filmszemle követte, mind közül eddig a leggyalázatosabb. Amikor kvázi versenyfilmnek adtak el olyan tárgyakat, izéket, amik egyszerűen nem voltak filmek, a szemétség az volt az egészben, hogy többségük nem is akart az lenni, vagy véletlenül annak látszani. A Pasaréti úti kukákból turkált nyersanyagra valaki ráügyeskedett valamit, majd jött egy ember és az mondta: ez film. Hazudott, rendben van, csak honnan vette a bátorságot? Bizonyító erejű a tény, az akkor levetített dolgozatok egy számottevő része semmilyen formában sem élt tovább.
Hogy mégsem kizárható Szirtes igazsága, ahhoz most Robert Rodrigues szállít némi utánpótlást. Rossz dajkamesék története az övé: volt egyszer egy legkisebb fiú, és hétezer dollárból (mely összeg mintegy kétharmada az átlag kelet-európai filmrendező havi taxiszámlájának) csinált egy filmet, iszonyú jó lett, némi viszontagság, erdőt őrző óriás után eljutott a cannes-i fesztiválra ahol, úgymond, szép sikert aratott, mondjuk a Pulp Fiction árnyékában, a klosár kategória legjobbja lett. Ez volt az El Mariachi. (Magyarországon A zenész címen került a videópiacra.) Nos, valóban. Az El Mariachi első látásra remek film. Nem kell többször megnézni, és kész. Friss, üde, vicces, többet tud, mint mi leírható. Olcsó anyagával képes ábrázolni, hogy milyen a langyos sör egy mexikói porfészek csapszékében valami enyhébb délután, amikor csak 45°C van a hűvösön. Ilyet tud ábrázolni, noha egész másról szól, klasszikus szerepcserés vígjáték. Egyszerre érkezik a városba egy vizesnyolcas zenész és egy elementáris gyilkos, mindkettő bazi nagy gitártokot cipel. Egyikben széna, másikban szalma, olyan sorozatlövős komédia, amilyet mindannyian szeretnénk (és hisszük: tudnánk) csinálni. Például, ha évi jövedelmünk, mert jóval az átlag fölött keresünk, az a hétezer dollár nem kellene másra. Vagy ha invencióval nem állnánk még ennél is szarabbul.
Másodszor megnézni, veszedelmes mulatság. Kiütközik rajta mind a hétezer dollár, sőt még több is. Talán szándékoltan minimal art, talán nem. Mindig egyforma képeket látunk, ugyanolyan távolságra kreténkednek a szereplők, ugyanabban a kivágásban, miegymás. Szóval akárhogy is nincs pénz, egy rendező nemcsak Gizinek a karból mondhatja, hogy tedd széjjelebb a lábad, hanem a statívnak is, és akkor majd nem szemmagasságból látunk mindent. Ezzel együtt az El Mariachi igen meggyőző antré. Láthatóan azok számára is, hogy megint a nagy magyar függetlent idézzem, akik a suskát osztják. Rodriguez menten kapott egy batyuval, ugyan csinálna már valami hasonlót, csak tisztességesen, mert a lövöldözést a mozi megalapítása óta, de különösen mostanság nagyon bírják a népek.
Es íme. A Desperado. Szintén zenész.
Kezdjük mindjárt a végeredménynél. Ez a film, ha nem lenne a kitűnő El Mariachi, és ami még fontosabb, nem lenne az első Pulp Fiction utáni darab, nem érdemelne kritikát, mondjuk: egy vezető-láttukmég lenne, mert szimplán csak jó film: csak egy mozi, de tényleg semmi különös.
A Pulp Fiction poénja elsősorban, hadd ne idézzük a villámsebesen klasszikussá vált hamburger-dialógust, a kis különbségekkel való operálás volt. Hogyan lehet ezen túllépni. Rodrigueznél óriási különbségek vannak. A shotgun pontosan tízszer akkorát szól, mint Charles Bronson kezében valaha is, Antonio Banderas pontosan tízszer akkora macho, ha tetszik, „latin lover”, mint ami még (számára és nézője számára) egészségkárosodás nélkül elviselhető, egyik háztetőről a másik háztetőre tízszer akkora rést ugrik át, kezénél fogva maga után cibálva hiperegzotikus hősnőjét, mint amilyenbe Sylvester Stallone szó nélkül belepottyanna.
Csak az erőszak, amit illik Tarantino szemére vetni, hogy jó, jó, de azért ennyi mégis illetlenség. Csak azt használja ugyanúgy. Eszközként, jelként. A komédia eszközeként, a megállíthatatlan hülyeség jeleként.
És, hogy kul, kuli, sőt kultabb, de a legegyszerűbb, a legpofátlanabb módon. Belerángatja mozijába Tarantinót, nemcsak fogásait, de személyét, ráadásul kedvenc színészét, Steve Buscemit is. (A legélesebb szemű megfigyelők se nagyon vehették észre, hogy a Reservoir Dogs Mr. Pinkje a Pulp Fictionben is ott van: Buddy Holly ő, az imbecillis pincér a színezüst csehóban.) Különböző, méginkább nagyon is egyforma dramaturgiai kunsztokat csinál velük. Nem akkor lövik rostává őket, amikor azt várnánk. A tényleg csak sétáló szerepre fölvett Tarantinóról azt hinnénk, már megússza, amikor pofán köpik, Buscemi meg mint a gyanútlan félnótás a tortacsata legkellősebb közepén, úgy sétál makulátlanul a film kétharmadáig, amikor nem túl indokoltan, de ripsz-ropsz lemészárolják. Ez egy metódus. Ki ne álmodott volna olyat, hogy filmje Marlon Brandóval kezdődik, aki csak úgy a másfeledik perc táján fölszáll egy vonatra, vagy épp elüti az, és a dolog egész mással folytatódik. Az istent semmi perc alatt leváltja egy könyvelő.
Így, és még ígyebbül, végig egy normál filmidőn át. A történet mellesleg kedvtelve merít másik forrásából, a koszosabbikból, az El Mariachiból. Újracsinálva beidézi, mintha folytatná a Banderasban reinkarnálódott vizesnyolcas történetét, az átlőtt kezű gitárosról, akinek megölték a szerelmét.
A hős visszatér a városba, a vászonra, korábbi sikerei színhelyére. Hogy mit cipel gitártokjában, azt itt már nem lehet eltéveszteni, összecserélni.
John Travolta hagyatékát. (Természetesen, és tényleg csak zárójelek között: Tarantinóét, a Pulp Fictionét.) Travoltáét aki egyszer táncolt, mint a bolondóra, aztán már öregen és pohosan, csak egyet táncolt, ám ugyanúgy, sőt mégjobban megdobogtatva minden érző szívet. A zenész régen vizesnyolcas korában gitározott, mint a veszett fene, most Banderasként, csak egy nagyon nagyot penget, és megdobognak ugyanazon szívek, aztán már csak lő.
Mint a bolondóra, mint a veszett fene, mint annyi más nagylátó jelző. Erről szól a neopulp és ez igen élvezetes.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/03 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=225 |
