Bori Erzsébet
Janisch Attila most készülő filmjében újra a sors és a bűn útvesztőibe vezet.
– A legrosszabbkor beszélgetünk, hiszen nyakig vagy a forgatásban. Akár előtte beszélünk, amikor még volt egy terved, volt rálátásod, akár utána, amikor már valamennyire eltávolodtál tőle, biztosan tisztább képed lenne a filmről, mint éppen most.
– Mi vagy te, filmrendező?
– Nem, de így szokott lenni, ha az ember nagyon belemerül valamibe. Milyen mélyen vagy most benne? Nyakig? Fülig?
– Már régen elborított. Ahogy mész bele, egyre inkább elsüllyedsz, és már nem tudod, hova, merre, csak visz az ár. Te meg próbálsz átúszni ezen az egész masszán, ami a film, és ami részben teremti önmagát.
– Minden magyar rendező mesélhetne rémtörténeteket. De a Másnap talán a szokottnál is több viszontagságon ment át, mire elindult a forgatás.
– Eredetileg koprodukcióban képzeltük el, külföldi helyszíneken és színészekkel, pl. Skóciában, egy olyan kopár tájban, ahol nincsen semmi, csak a csupasz tájban állnak egymástól elszigetelten épületek, ide vetődik az Utazó, aki itt megy keresztül azon a tragikus önmegismerési folyamaton, amelynek a végén kiderül róla, hogy gyilkos. Itt válik gyilkossá. Mivel a koprodukció nem jött össze, Magyarországon forgatni pedig nagy kihívás, ha azt akarod, hogy a néző ne érezze, hogy ez itt játszódik nálunk. Amire mi minden filmünkben törekszünk. És nehéz, egyre nehezebb elhagyatott helyeket találni.
– Kezdve azon, hogy neked itt is, de már a Hosszú alkonyban is emeletes házakra volt szükséged, miközben Magyarországon nem emeletesek a tanyaházak.
– A jellegzetes, magyar tanyasi környezet semmiképp nem lett volna jó, mert itt meghatározatlan sorsú emberek mozognak egy meghatározatlan közegben. A film házai végül magtárakból lettek. Az első helyszínkeresésen találtunk egy épületet, ami magtár és lakóház volt egyben, de mire egy hét múlva visszamentünk, már valaki megvette és porig rombolta. Viszont megvolt az ötlet, hogy magtárakat kell keresnünk.
– Hány helyszín van végül?
– Iszonyatosan sok. Rendes technikai terepszemlét nem tudtunk csinálni, mert tovább vagy legalább addig tartott volna a helyszíneket végigjárni, mint maga a forgatás. Így aztán olyan az egész, mint egy road movie, naponta új helyszín, ami rendkívüli nehézséget ró a stábra. 45 forgatási napunk van, abból 35 külsőben, állunk a negyven fokos hőségben, és várjuk a napot, mert az egésznek rekkenő nyárban kell játszódnia, ez az atmoszféra kell a történethez, ezért teljesen ki vagyunk szolgáltatva az időjárásnak.
– Ezúttal nem képzelhetők el olyan véletlenek, mint a Hosszú alkony napraforgói? Először búza volt, utána tarló, forgatáskor meg már kinyíltak a sárga virágok.
– De, ez a film is tele van ilyen ajándékokkal, a sóskúti helyszínen ugyan tönkrement az a sás, amit kiválasztottunk, de virágba borult egy mező, ami különös hangulatot ad a gyilkosság helyszínének. Régi malom téglafala fák előtt, és az egésznek volt valami bibliai hangulata a patakkal, híddal, furcsa aurát ad a gyilkosságnak, különös, kegyetlen mesevilág teremtődik a képeken, ami keveredik a történet naturalizmusával, elhallgatásaival... Hogy az egészből aztán mi sül ki, azt én most nem tudom. Még csak hordjuk be, mint méhek a kaptárba.
Én elég tudatosan elképzelem előre a dolgokat, lerajzolom, megszerkesztem, nagyon rákészülős vagyok, a Hosszú alkony story boardját össze lehet hasonlítani az elkészült filmmel, mert szinte szóról szóra az van felvéve. De ennél a filmnél valahogy minden másképpen van. Már öt éve, sőt még régebben, foglalkozunk a témával, ez valamilyen formában a főiskolás vizsgafilmemnek egy újraforgatott változata. Az csak 30 perces volt, de már akkor éreztük, hogy sokkal több van benne.
– Már azt is Forgách András írta?
– Persze. Egy-két extrém esettől eltekintve nekem minden filmemet ő írta.
– Tudom, hogy ragaszkodsz a munkatársakhoz, amikor többes szám első személyben beszélsz, akkor az nem királyi többes, hanem azt a csapatot jelenti, akikkel együtt szoktál dolgozni. Mennyire volt nehéz ennyi év után újra összeszedni a régi embereket?
– Ezek a filmek barátságokon múlnak. Vannak olyan fontos emberek, barátságok, amelyeken keresztül létrejönnek ezek a munkák. F. Kovács Attila mindhárom filmemben kulcsfigura, nem egyszerűen díszlet- vagy látványtervező. Medvigy Gáborral is másodszor dolgozunk együtt, de Sípos István hangmérnökön és Kornis Anna vágón kívül is számtalan ember van, akit az ember megszeret munka közben, és utána ragaszkodik hozzájuk. Mert fontosak. Mert egyedül nem lehet filmet csinálni. Semmit, de filmet végképp nem. Ez egy lehetetlen, reménytelen, borzalmas műfaj, ahol keresztül kell verned az akaratodat, ahol azt a világot, amit te elképzelsz, a mások vérén kell megteremtened.
– A te világképed szerint mennyire rokona vagy folytatása a Hosszú alkonynak a Másnap?
– Ebben az az érdekes, hogy amíg nem kezdtük el csinálni, addig rokonabbnak éreztem. Most, hogy forgatás közben kölcsönhatásba kerülünk a történettel, egyre inkább másnak érzem. A Hosszú alkonyban minden meg volt tervezve, de ez a film sokkal inkább csinálja magát, és mi csak kullogunk utána. Kicsit meg is vagyok lepődve. Én soha nem improvizáltam, és most számtalanszor másként történnek a dolgok a filmben, mint ahogy én azt előre elképzelem. És úgy érzem, hogy kénytelen vagyok engedni annak az ösztönek, ami akkor súg. Hogy igazam van-e, azt megintcsak nem tudom. Én úgy gondoltam, hogy ez a három film rokon egymással, a fejemben valami fura trilógiaként állnak össze, amennyiben a központi magjuk hasonló: valaki valahova megérkezik, nem sokat tudunk róla, de nem is kell, hiszen a múltját abban a pillanatban elveszti, mert valami olyannal szembesül, ahonnét visszanézve a régi már nem érvényes. Azzal az önmagával szembesül ebben a tájban és történetben, ahonnan nézve nem érvényesek az előző dimenziók. Csak előrefelé vezet út, ami lehet tévút vagy válaszút, döntések sorozatát hozza a belevetett ember számára, ahol nincs fogódzója, nem tud meríteni a múltból semmilyen támaszt ahhoz, hogy merre kell továbbmenni, tehát el van veszve a világban. Ilyen szempontból ezek a filmek rokonok, az elsőben egy bűnbeesett emberről van szó, a másodikban valaki a halálával kell hogy szembenézzen, vagyis a film a halál folyamatát mutatja meg. És ez a harmadik megint a bűnbeesésről szól.
– És ez is talált bűn, mint az Árnyék a havonban.
– Igen, mind a kettő talált bűn, de az Árnyék egy vétlen bűnbeesésről szól, és ott nem a bűnbeesés démoni oldala mutatkozik meg, míg ez az emberben lakozó démont próbálja tetten érni. A történet röviden: az Utazó megérkezik egy elhagyatott vidékre, egy házat keres, amit örökölt, egyébként nem ide készült, ez csak egy kitérő, és itt jártában-keltében mindenféle információt kap egy kislányról, akit senki nem szeret. Nincs rá magyarázat, hogy miért. Mi sem tudjuk meg, milyen valójában ez a kislány, de ennek az embernek mint prédát mutatják meg. Az Utazó pedig feltöltődik ezzel a gonoszsággal, s végül, amikor a préda elé kerül, ő elköveti azt, amit a többiek nem. Van egyfajta cinkosság az ittlakók és az Utazó között, akiben feltámad a saját rejőző démona, és engem ez a pillanat izgatott. Meg az, hogy a gondolatban elkövetett bűn milyen mélységű bűn. És a történetben van annyi csavar és bizonytalanság, az időszerkezetnek az a felbomlása, ami a Hosszú alkonnyal rokonítja, hogy felmerülhessen a kérdés: el kell-e követnem a valóságban is a bűnt ahhoz, hogy bűnös legyek?
– Azt mondod, hogy a film nyitva hagyja a gyilkosság kérdését? Hogy az Utazó nem követi el a valóságban vagy nem a valóságban követi el a gyilkosságot?
– Szerintem elköveti, de a film minden kérdést nyitva hagy. És engem az érdekelt, hogy csak az-e a bűn, amit elkövetnek. Mert a gondolatban elkövetett bűnnel nyitottá teszem magam egy olyan lehetséges pillanat számára, amikor szembe kell néznem egy választással, amit talán észre sem veszek, mert ez egy olyan rettenetes csapda, amiben valaminek a lehetősége sokkal korábban dől el. A bűn folyamatában pedig az első bűn érdekel. Brutális, teljesen értelmetlen és érthetetlen bűntett, amit ez a férfi elkövet, ugyanakkor... Engem gyerekkorom óta izgat a bűn természte, apám jogász volt, és sokáig én is kriminológus meg detektív akartam lenni. Faltam az olyan könyveket, mint amiket Maximilian Jacta írt a híres bűnperekről. A perverz kéjgyilkosok, megszállottak motivációi foglalkoztattak, akik nem a pénzért ölnek, hanem azért, mert feltámad bennük a démon, bárminek az ördöge, a leküzdhetetlen késztetés arra, hogy öljenek. A sorozatgyilkosokra gondolok. Olvasod, hogy 47 évesen elkövette az első bűnt, és utána már hetente. De 47 éves koráig mi történt vele? És mi van az első bűnnél? Egy pillanat, amikor megváltozik körülötte a világ, amikor először ott áll vércsatakosan abban a másként tűző napfényben, ami már soha többé nem ugyanaz, egy másik világban, ahonnét soha többé nem lehet visszajutni az előzőbe. Milyen az a törés, amikor először felismered magadban ezt a szörnyű démont, ami attól fogva támad, és jön örökké. Izgatott, hogy készül el valaki a bűnre, milyen folyamatokon megy keresztül, anélkül hogy tudná. Ez gyerekkorom óta foglalkoztat, és valamiképpen ez is benne van ebben a történetben.
– Ami egyszerre játszódik a bűn előtt, a bűn közben és utána is.
– Épp ez magyarázza a szerkezetét. Ez egy tudatban játszódó történet. Az időszerkezetben az érdekelt, hogyan történnek a dolgok, hogyan működnek az összefüggések. Olyan nyilvánvalók-e az összefüggések az életben, ahogy mi azt gondoljuk? Hogy minden okozatnak meghatározható-e a konkrét oka? Van-e minden történésnek egy konkrét eredője? Valószínűleg nincs, inkább furcsa összerendeződések vannak az életben. Apró momentumok, látszólag értelmetlen töredékszilánkok kezdenek haladni egymás felé anélkül, hogy bárki tudná, hogy ezek egy közös csomópont felé tartanak. És önmagában mindegyik lényegtelennek tűnik. Nyugodtan gondolhatod, hogy az egy kis kurva, mindenkinek csak jobb lenne, ha eltűnne, de ezek a lényegtelen momentumok már régóta mind egyirányba mutatnak, és ha olyan a konstelláció, akkor ezek összerendeződnek egy másodpercre és megtörténik a baj. Mint egy baleset. A baleset is ilyen esemény-összerendeződési csomópont. Ha csak egy szilánk hiányzik... A köznyelv erre azt mondja, hogy fatális véletlen. Rengeteg eseményszilánknak kellett ugyanabba a csomópontba tartania, hogy megtörténjen, és a valószínűségszámítás szerint szinte lehetetlen ez az együttállás. Mégis megtörténik. Egyszer tanúja voltam egy ilyen pillanatnak, ahol majdnem létrejött egy katasztrofális baleset, de szerencsére valami nem ért oda időben. Én egy olyan ponton álltam, ahonnét beláttam az egész eseményláncolat összerendeződésének utolsó néhány másodpercét. Minden elem a közös csomópontba tartott, de volt egy véletlen, ami miatt mégsem került minden ugyanabban a pillanatban a centrumba, és ettől kezdve az egymás felé tartó események keresztezték ugyan egymás útját, de különösebb változás nélkül túlhaladtak egymáson, és a következő pillanatban már széttartottak. És onnantól kezdve már nem lehet kikövetkeztetni, hogy mi történhetett volna, legfeljebb csak az tudná ezt megtenni, aki mindezt kívülről látta. És innentől az oksági összefüggés teljesen értelmetlen, mert ezt nem lehet levezetni. Ebből következett az az időszerkezet, amit mi kigondoltunk, hogy a filmben nem egyik időpillanat követi a másikat, hanem olyan, mint amikor egy bonyolult napod végén, elalvás előtt visszagondolsz a napra. Ebben a pillanatban, amikor már az álom határán vagy és egyre kevésbé kontrollálod a gondolataidat, de akár csak visszagondolva is, a napnak a szerkezete már nem érdekes. Tehát van egy olyan nézőpont, ahonnét a visszatekintésben a nap szerkezete, az események láncolata már nem annyira érdekes, inkább az egésznek van egy közös eredője. És ez határozza meg annak a napnak az auráját, az élményét, a hatását. Azt a fajta időszerkezetet próbáltuk megvalósítani, ahol az események egymás mellett vannak, nem pedig egymást követik. Innen lett a Másnap cím. És ez nemcsak egy üres időjáték, engem az ilyen formanyelvi dolgok nem érdekelnek, hanem ezt a fajta tudatállapotot akartuk rekonstruálni.
– Hol tart most a munka?
– Augusztus végén be kell fejezzük a forgatást, annál is inkább, mert ennek a filmnek december 31-ig tokkal-vonóval el kell készülnie. És miután ezt már hat éve hurcolom magammal, nagyon szeretném letenni. Mert rettenetes teher.
– Mert annyira nyomasztó a történet?
– Nem az a baj, engem mindig a nyomasztó történetek érdekelnek. Hanem maga a létrejövő film mint ellenség. Mindenáron megpróbál keresztbe tenni, kibújni, olyan mint egy rosszakaró. Nem vagyunk jó viszonyban, de ez nem baj, mert közben alakítja önmagát, és ettől másmilyen az elkészítési módja. Erősebb a visszahatása, több az improvizáció, hajlamosabb vagyok engedni. Hülyén hangzik, de ezek organikus dolgok, egy darabig én kontrollálom, egy idő után pedig ő maga szervezi magát. Van, ahol kézben tudom tartani, de lehet olyan pont, ahol kooperálnom kell, mert ha erőszakot teszek rajta, akkor ellenséggé válik. Ami számomra egy ismeretlen érzés. Hosszú időn át azt sugallta a film, mintha nem akarna létrejönni. Az a sok baj. Tavaly leégett egy helyszín a szemem láttára, idén fölszántotta a traktor az érintetlen tájat. Kiválasztok egy 3x50 méteres nádszakaszt, egy hét múlva lemegyünk technikai terepszemlére, és a 2 km-es nádasból pont az a kis rész le van égetve. Vagy az egyik helyszín tulajdonosa fogta magát, és legyalulta az udvarában a gazt meg a növényeket. Igaz, aztán kiderült, hogy így még jobb háttreret ad ez a legyalult, brutális tér, miközben hátul kivirágzott a napraforgó a másik jelenethez, amitől egy érdekes kontraszt jött létre. Az ember folyton kétségbeesik meg pánikban van, aztán kiderül, hogy a kényszermegoldás jobb, mint az eredeti.
– Ki lesz az Utazó?
– Gáspár Tibor békéscsabai színész. Gáspár Sándor testvéreként ismerhették eddig, vagy Kisgáspárnak vagy Kiscsámpinak nevezték, de azt remélem, hogy a film után ez másképp lesz. Ez is a véletlenen múlott. Kerestünk egy ismeretlen arcot, mert itt a hős a semmiből érkezik és a semmibe megy. Az Árnyék a havon főszereplője ezért lett a lengyel Miroslav Baka. A Hosszú alkonynál viszont eleve Törőcsik Marira írtuk a szerepet, annak a filmnek ő volt a médiuma. A korábban említett, főiskolás rövidfilmben Andorai Péter volt az Utazó, hihetetlenül jó volt benne, és nagyon nehezemre esett lemondani róla, de a gyilkos fizikai megpróbáltatásnak, amit ez a szerep jelent, már nem mertem kitenni őt. Ugyanakkor még nehezebb volt megtalálni, hogy utána vagy helyette ki legyen a mostani film Utazója. És egyszer, amikor otthon ültem a számítógép előtt, véletlenül félrenéztem, és ott volt egy bejátszás egy színházi előadásról, egy pasasnak az arca, akit életemben nem láttam. Szörnyű arra gondolni, hogy ez csak egy véletlenen múlt. Ha egy film múlik ilyenen, az még hagyján. De ha az élet is ilyeneken múlhat, akkor az már dráma.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/09 15-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2238 |
