Kriston László
Oliver Stone sajátos különvéleménye Fidelről. A rendező Castróban lelt példaképre és barátra, miután három napig filmezte Kubában a törtetlen lendületű forradalmárt.
– Az Ön ötlete volt, hogy portréfilmet forgasson Castróról?
– Az alkalom szülte a filmet, elfogadtam Fernando Sulichin és spanyol cége meghívását néhány hétre Kubába, ahova magammal vittem a fiam is. Belefáradtam a mozifilm-készítésbe, a mesterkéltségbe, a nagy költségekbe. Izgalmas kalandnak ígérkezett az egész, olcsón forgatni, spanyol pénzből, spanyol stábbal, digitális videóra, amit később felnagyítunk. És a másik nagy érv: hányszor van lehetőséged arra, hogy egy igazi politikai vezetővel tölts el néhány napot?
– Hogyan keresték meg Fidelt?
– 1986-ban a Salvadort mutattam be a Havannai Filmfesztiválon, ekkor találkoztam vele először. Ezúttal azonban négyoldalas levélben nagyon világosan elétártam azt az attitűdöt, hogyan szeretném ezt a filmet elkészíteni. Leszögeztem, hogy nem akarok hagyományos interjút, egyenrangú szereplőkként jelenünk meg mindketten a filmben, és ha sokat beszél, megvágom. Nagyon sokat dolgoztam azon a levélen, és jól sikerült. Fidel pedig igazán kedveli a szavak mestereit. Azt hiszem megérzett valamit a levél hangnemében, és ez alapján mondott igent. Máig őrzöm a levél másolatát.
– A forgatás, vagy stílszerűen az együttlét során okozott Castro meglepetéseket Önnek?
– Először is az a felismerés lepett meg, hogy milyen nehéz jó embernek maradni. Milyen nehéz minden nap felkelni, felölteni azt a katonai egyenruhát és elvégezni a dolgokat. Aztán: a második nap reggelén 25 percet késtem, mivel egész este fenn voltam és végigbuliztam Havannát. Szóval 25 percet kések, és Castro ott vár rám a kocsijában! Döbbenetes pillanat volt, majdnem eldobtam az agyam! Gyorsan szabadkozni kezdtem, hirtelen még a kamera-stábom sem volt kéznél, mert a másik kocsiban jöttek. Az egész forgatás során semmit sem takargattunk: Fidel semmi olyat nem mondott nekem négyszemközt, amit ne mondott volna el nyilvánosan is. Azt hiszem a legintimebb portrét sikerült összehoznunk, ami valaha készült róla. Olyan volt, mint egy színész, aki megfogja a kezed: na mond csak, most mit kell csinálnom? Élveztem ezt a fajta kapcsolatot vele, így ki tudtuk kerülni a mesterkéltség veszélyeit, amibe óhatatlanul belekerül az ember ilyen szituációkban. Ha valami nem tetszett, nyugodtan mondhattam neki, ez itt kezd unalmassá válni, menjünk inkább ki az udvarra, és folytassuk ott. Szóval nagyon spontán módon történt minden.
– Mi nyűgözte le Castro személyiségében?
– A kubai emberek szimbólumként tekintetenek rá. Az eleganciája, a morálja és a szívóssága miatt, ami bámulatos az ő korában. Megvan a maga napirendje, lendületesen kormányoz egy országot, az élete tele problémákkal. A kezei például gyönyörűek. Van valami El Greco-szerű bennük. A személyiségéről pedig Don Quijote jut az eszembe.
– Tehát ő is elveszti időnként kapcsolatát a valósággal?
– Olykor megesik vele. De ha valaki sáros dolgokat művel, Fidel felelősségre vonja. Nem tolerálja a korrupciót. Úgy láttam, hogy kormánya minden tagja felelősséggel tartozik neki. Volt egy ismert újságíró Kubában, akit valóságos hősnek tartottak, de Fidel kivégeztette, mert drog-kapcsolatai voltak Andorrában, vagy valahol ott Dél-Amerikában. Ha drog-korrupcióról van szó, nem lehet az ő nevét felhozni. De sok a probléma, a fekete-gazdaság, a szürke-gazdaság. Meggyilkolták például azt a miniszterét, aki válaszolhatott volna a témát feszegető kérdésekre...
– Nem érezte úgy egy-egy pillanatra, hogy Castro nem képes szembenézni egy-egy múltbéli tévedésével?
– Személy szerint sosem éreztem azt, hogy hazudott volna nekem. Mélységesen hitt minden egyes kimondott szavában. Nagyon morális ember, és már a hazugság ideája sem illik az egyéniségébe. Elhittem, amit mondott, és talán igaza is volt. Nem vagyok szakértő, és be kell vallanom, számtalan furcsa történet kering róla. De ez csak egy rakás egyéni és ellentmondásos interpretáció. Olyan vad történeteket azonban nem hallottam, amik például Guatemalában előfordulnak. Fidel egyúttal költő is, és számtalan szempontból összefüggéstelennek, vagy nevezzük nevén, hisztérikusnak tűnnek a visszaemlékezései bizonyos pontokon. Sok újságcikket olvastam róla, mert nem lehet egyetlen ember beszámolóját igazságként elfogadni. Nyilvánvalóan sok kubai gyűlölte a forradalmat, hiszen a kaszinók nagy üzletet jelentettek, és hatalmas vagyonok vesztek el. Egy szélsőjobbos banda akarja visszaszerezni a vagyonát Kubában. A keményvonalas figurák szóhoz juttatták ezeket a menekülteket Amerikában, akik így elképesztően nagy választókerületeket befolyásolnak, holott csak egy csapatnyi senkiről van szó. A baj az, hogy Amerikában a kisebbségek ragadták magukhoz a politikai erőt, rádiós műsorvezetők, kubai meg vietnami emigránsok, csupa jólpénzelt, szélsőjobbos csoport. Megosztottá és polarizálttá tették az amerikai politika színterét.
– Kubában cenzúrázzák az amerikai mozifilmeket?
– Persze, ahogy Amerikában is. Nem vagyok teljesen képben, hogy megválaszoljam a kérdést, de el tudom képzelni, hogy nincs pénzük új amerikai filmekre, ezért a televízióban mindig csak régi hollywoodi mozikat sugároznak, meg egy csomó ócskaságot, az Eltűntnek nyilvánítva című filmet éppúgy, mint Eddie Murphy-komédiákat. De ahogy a Szovjetunióban, náluk sem működik a szó szoros értelmében vett cenzúra. Ellátogattam a kubai Filmközpontba. Nagyon szenvednek, bár kísérletet tettek rá, hogy a forradalom eredményeiből a filmipar is profitálhasson. Persze, ha olyan filmtervvel jelentkeztél, amely nyíltan kritizálja a rendszert, az nem kapott anyagi támogatást, és sosem készült el. Leforgathatná bárki is az Isten városát Kubában? Aligha. De nem ez a lényeg. Itt egy kis ország filmiparáról van szó, és Dél- és Közép-Amerikában alapvetően a tévéközönség tartja fenn a filmgyártást, nem úgy mint a szerintem jól működő brazil filmipart. A legfőbb probléma még ma is a túlélés, főként Hondurasban, Brazíliában, Salvadorban és Nicaraguában. A kubai kölykök sokkal jobb helyzetben vannak, mindenki iskolába jár. A kubaiak nem rabszolgák, mint a többi latin-amerikai nép. Büszkeség él bennük. Minél messzebb mész vidéken, ez annál inkább érezhető az emberekből.
– Hol lesz látható a portréfilm?
– Amerikában az HBO-n májusban, majd Európában azokban az országokban, ahová eladták a jogokat.
– Mit gondol, mi fog történni Castro halála után?
– Úgy látom, létezik egy fiatalabb generáció, akik igazi vezetőkké válhatnak, ha egységesek maradnak. De nem lesz könnyű dolguk az olyan emberekkel szemben, mint Bush. Egy Clinton-típusú elnök kinyitotta az ajtót Kubára, csakhogy Amerikának egyetlen érdeke van, a McDonald’s meg a Coca-Cola népszerűsítése. Ha ez megtörténik, Kuba amerikai állammá válik, akárcsak az őt körülvevő karibi „hűbér-gyarmatok”.
– A filmben nem érintik a témát, hogy politikai értelemben sokáig Fidel Castro testesítette meg Amerikában az ellenségképet. Beszélt vele erről?
– Ó, Istenem, milyen szomorú dolog, hogy valaki ilyen szerepre legyen kárhoztatva. A probléma az, hogy Castro oly sok mindent látott már, és annyi mindenkit élt túl, hogy a sajtó erről tudomást sem vesz. Azt hiszem, nagy bölcsességre tett szert mára. Az emberek elfelejtik, miket vitt véghez. Nem ismerik el a jelentőségét. Ő a világ egyik legerősebb embere.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/09 26-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2235 |
