Epres Tamás
Mihail Kalatozov dobozba zárt filmje a kubai forradalomról.
A kubai forradalomról szóló film ötlete az 1961-es moszkvai filmfesztiválon kezdett alakot ölteni, amikor is a cannes-i aranypálmás Szállnak a darvak révén akkor már világhírű Kalatozov találkozott Alfredo Guevarával, a havannai filmintézet igazgatójával. A Soy Cuba egyike volt annak a három koprodukciós tervnek, amelyben az ICAIC és a Moszfilm megállapodott. Kalatozov két fiatal íróra, Jevgenyij Jevtusenkóra és Enrique Pineda Barnetre bízta a forgatókönyv elkészítését. A kubai költő Grúziába utazott, hogy egyeztessen a rendezővel, Jevtusenkót pedig Havannába küldte a Pravda. Kalatozov szeme előtt széles ívű társadalmi freskó lebegett, Zola családregény-folyamát, a Rougon-Macquart-ciklust tekintette etalonnak. Jevtusenko fél évet töltött Havannában, többször találkozott Fidel Castróval, bejárta az országot, és mindeközben szorgosan tanult spanyolul. 1962 októberében Jevtusenko visszatért Havannába, de ezúttal már Kalatozov és Szergej Uruszevszkij, a Szállnak a darvak és az El nem küldött levél operatőre is vele tartott. „Amikor először jártunk Kubában, még fogalmunk sem volt arról, miről is szól majd a filmünk, csak annyit tudtunk, a kubaiak lelkiállapotát akarjuk megragadni, láttatni, milyen is a hangulat egy forradalom idején. Idegenként forgatni egy távoli országban – igazi hazárdjátéknak tűnt számunkra a vállalkozásunk.” – írta Uruszevszkij.
Időközben a harmadik világháború és a totális atomcsapás rémképét felidéző kubai rakétaválság, amelyben végül is a szovjetek meghátráltak, lemondva arról, hogy folytassák a rakétatelepítést Kubában, elmérgesítette az addig baráti viszonyt Castro és Hruscsov között. A kubai közhangulat száznyolcvan fokos fordulatot vett. A szovjet filmesek meglepetve észlelték, hogy szempillantás alatt nemkívánatos személyekké váltak. „Minden megváltozott. A Tropicana táncosnőinek harisnyáján szaladt a szem, a piacokról a blokád miatt eltűnt az áru, s bolgár szőlőért tülekvő havannai háziasszonyok dühödten sziszegték felénk: ’Ruszkik, haza!’ Így hát jobbnak láttuk, ha inkább a forradalom előtti állapotokat idézzük föl filmünkben a korabeli közhangulat helyett.”
Az Én vagyok Kuba végül is négy – 1958-ban játszódó – történet révén idézi föl a forradalmasodó Kuba történetét, hogy „a testet-lelket nyomorító kapitalizmussal szemben felmutathassa a kommunista eszményt”. Az első epizód hősnője egy szép kubai lány, aki kénytelen áruba bocsátani a testét. A másodiké Pedro, a cukornádarató. Évek óta robotol az ültetvényen, de nem jut ötről a hatra. A bőségesnek ígérkező aratás során a tulajdonos közli vele, hogy eladta a földjeit egy amerikai cégnek, mire Pedro elkeseredésében magára gyújtja a házát.
A harmadik epizód főhőse, Enrique, a havannai egyetemen forradalmi sejtet szervez, és azzal akar hozzájárulni Batista diktatúrájának megdöntéséhez, hogy lelő egy rendőrt, az utolsó pillanatban azonban visszariad a gyilkosságtól. Nem sokkal később látja, amint a rendőr halálra ver egy tüntetőt, erőt vesz gyávaságán, s maga is vállalja a mártíriumot.
Mario és családja nagy szegénységben él a Sierra Madre hegyei között. Elrejtenek egy sebesült forradalmárt, mire Batista repülői lebombázzák a házukat, Mario beáll a felkelők közé, s az első győztes csatában életét áldozza a forradalomért.
A forgatás 1963 januárjában kezdődött Baracoában, embertpróbáló körülmények között. A trópusi forróság, az amerikai blokád, az eszközök és az utánpótlás hiánya miatt kínkeservvel kellett megküzdeni minden felvett jelenetért. Az ICAIC által szerzett nyersanyagról hamarosan kiderült, hogy alkalmatlan a trópusi forgatásra, Kalatozov stábjának mindent magának kellett előteremtenie.
A filmet spanyol nyelven forgatták, később orosz szinkronnal, majd angol felirattal is ellátták. Az igazi nehézségek azonban a forgatás után kezdődtek, az Én vagyok Kuba mindenütt kelletlen fogadtatásra számíthatott. Amerikában forradalmi tartalma miatt került tiltólistára, a Szovjetunióban azért zárták dobozba, mert „nem fest hűséges képet a kubai társadalomról, a forradalomnál jobban érdekelte az alkotókat a látványos kameramozgás”, és maguk a kubaiak is csalódottak voltak. Egy helybéli kritika címe sértődötten kontrázott: „Nem én vagyok Kuba.”
A Soy Cuba valójában azért került süllyesztőbe, mert túllépett a propagandafilm ideológiai és képi közhelyein, Eizenstejn Que viva Mexicójával állt szellemi rokonságban, s nem a hivatalos megrendelésre készült agitkákkal. Legjobb pillanataiban – s ilyenek, hála Uruszevszkij mozgékony kamerájának, bőséggel adódnak –, kimondottan kortárs filmnek érezzük. Uruszevszkij mintha steadycammel forgatna a havannai éjszakában, könnyedén siklik az úszómedencés parti felhevült táncosai között, pedig a hasonlóan könnyű mozgású kamerára még majd két évtizedet kell majd várni.
Harminc évnek kellett elmúlnia, hogy Kalatozov elfeledetten porosodó filmje feltámadjon, először a Telluride-i fesztivál közönsége láthatta 1992-ben, a következő évben a San Francisco-i fesztiválon már Coppola és Scorsese is bevetette magát a film érdekében. Az igazi rehabilitáció, és a világforgalmazás esélye azonban csak az idei Cannes-i fesztiválon adatott meg a filmnek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/09 28. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2234 |
