Déri Zsolt
Martin Scorsese az utóbbi évek egyik legszimpatikusabb vesztese: A rettegés foka című, posztmodern fricskákkal tűzdelt hiper-turbóthriller-remake-jét A bárányok hallgatnak, Az ártatlanság kora című csodálatos érzelmi túlcsordulását pedig a Zongoralecke borította árnyékba. E két alulértékelt remekműve után a vadonatúj Casino bizony vaskos melléfogás, de biztosak lehetünk benne, hogy érdemein felüli méltatásban részesül majd.
Scorsese tulajdonképpen a Nagymenőket forgatta újra, Brooklyn helyett ezúttal Las Vegasban, az unásig ismerős Robert De Niro – Joe Pesci duóval, megfűszereve a Dühöngő bika féltékenységi mániájával és a Taxisofőrből rémlő strici-kurva románccal. Visszaköszön a Nagymenők sztorivezetése (most is igaz történet az alap, melyből Nicholas Pileggi faragott sikerkönyvet), zenei aláfestése (a hatvanas-hetvenes évek klasszikusai, élen a Rolling Stonesszal) és néhány vizuális megoldása – bár e téren a mester görcsösen próbál újítani: a hosszú kamera-lavírozás mellett többször funkciótlan töréseket és csusszanásokat iktat be, néhány kulcsjelenetben a kép hangsúlyozni kívánt szeletére reflektorokat irányít, mintha cirkuszban volna, továbbá gyakran alkalmazza a David Lynch világát idéző kísérteties „aura-világítást”, de még a westernekre és a Tarantino-féle Kutyaszorítóban főcímjelenetére is van képe kikacsintani. Ha már itt tartunk, meg kell jegyezni: erőszakjeleneteiben Scorsese megmarad a régi iskolánál, ahhoz nagyon ért.
A Casinónak a két főhős, a kaszinó-igazgató Ace és a véreskezű Nicky a párhuzamos narrátora, akik mellett úgy kétharmadtája megszólal egy harmadik is, mindössze egyetlen jelenet erejéig – zavaró és ügyetlen megoldás. A női figurák kezelésében mindig is feszengő Scorsese ezúttal pedig még azt sem nagyon képes elhitetni a nézőkkel, hogy az elnyűtt Sharon Stone alakította hősnőért bárki bármire is képes lenne. (Talán engem kivéve – a szerk. megjegyzése.) Stone nagy meghökkenésre megnyerte a Golden Globe-díjat a legjobb drámai színésznő kategóriában, bár ezt méltó önkritikával ő maga is „csodának” minősítette.
Cifra, manierista alkotás ez a Casino. Csillog-villog, ahogy kell, minden precízen autentikus, a díszlettervező munkáját egy ex-gengszter segítette, hogy mást ne mondjunk. Akárcsak a Nagymenők esetében, Scorsese ezúttal sem tudta megállni, hogy ne háromórás eposzban gondolkodjon. „Óriási freskónak kell lennie – írta forgatási naplójába. – Nincs értelme, hogy egy 90 perces filmet csináljak egyetlen Las Vegas-i történet egyetlen aspektusáról. Tér és idő összefüggésébe kell kerülnie, magáról Amerikáról kell szólnia. Különben miért forgatnék még egy maffiafilmet?”
Tényleg, miért?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/03 56-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=223 |
