Báron György
Fazekas Csaba elsőfilmjében a hős harmincadik születésnapján életpótlásba kezd. 24 órát ad magának a középkorúvá érésre.
Vibrálóan könnyed, játékos nyitánnyal indul Fazekas Csaba első filmje. Fekete-fehér képek peregnek, Princetonban vagyunk, az ötvenes évek végén, fehérbajszú öregúr fekszik a halálos ágyán, igen, maga Albert Einstein, a kamera egérlyukra közelít a falon, benne egérke kaparászik a limlomok között, éles ellenfényben. Aztán még mindig a fakó, fáradt fekete-fehér, de ugrunk egy jókorát a térben és az időben. „XX. század, kedd” – tudatja a felirat, ettől akár Princetonban is lehetnénk, ám a helyszín összetéveszthetetlenül káeurópa, közelebbről Magyarország, a hetvenes évek, ráismerünk, a szocreál tüneményes zsánerképe elevenedik meg valamely honi nagyváros, alighanem Budapest, Leninről elnevezett terén, egy aprócska fodrászüzlet, „Gedeon bácsi, a nők bálványa” említtetik a bura alatt, fantasztikus tűsarkok és tupírok tipegnek be a képbe. Létrán állva valaki valamit hegeszt, talán új neon kerül a bolt fölé, amúgy meg kifogyott a víz, ami azért különösen kellemetlen, mert maga Kovács Kati művésznő frizíroztatna itt épp, ráadásul a szomszédos élelmiszerbolt eladónőjére rájött a szülés, alighanem egy egér látványától, aki nem más (mármint az egér), mint Albert Einstein harmincharmadik reinkarnációja, miként azt narrátorunk, bizonyos dr. Oltványi Lajos nyugalmazott matematikatanár elmeséli. Ő maga is reinkarnáció, elálló fülű tarka kutyus képében néz szembe velünk, miközben gazdái régiséggiccset gusztálnak a közeli antikvitás-bolt kirakatában. (Hogy egy kutyába bújt lélek miért „nyugalmazott” – a halálkori státus számít, ki tudja? – arról nem szól a fáma.) A kisded világra, közelebbről a Lenin térre jön, ennek örömére Kovács Kati (a valódi) elénekli az „Egy nyáááron át… volt nevetés, volt ölelés, nem is kevééés…” kezdetű örökzöldet, a kép lassan színesre vált, bíborszín ruhában áll az énekesnő a lemenő nap fényében – és elkezdődik a film.
Lakótelepi egyenlakás szűkös hálószobájának falán pásztáz végig a kamera, rajta fényképes naptárak láthatók, egyiken pórázvégen tartott tarka kiskutya, dr. Oltványi Lajos nyugalmazott matematikatanár alighanem, 2002 szeptember olvasható rajta, hősünket, Osváth Andrást édes anyukája ébreszti a hülye kérdéseivel. András aznap épp harmincéves, a bevezetőben látott képsorok tehát minden bizonnyal három évtizeddel korábban forogtak, amikor hősünk a Lenin téri figaró műhelyében meglátta a szocreál napvilágot, egyenes következményeképp annak, hogy anyja megriadt Albert Einstein harmincharmadik reinkarnációjától. Ekkor következik a történet – egyetlen nap, a születésnap históriája, reggeltől reggelig, ébresztéstől ébresztésig. Ismerős dramaturgiai séma ez, feszes időkeretbe szorítva. „Semmi sem ér többet egyetlen napnál” – idézhetjük Goethe bölcsességét A kis Valentinóból, vagy Gothár ugyanakkor készült első filmjének a címét: Ajándék ez a nap. Amikor azok a fontos mozgóképek forogtak, Osváth András alsó tagozatba járt, s házidolgozatban próbálta megfogalmazni, mit szeretne elérni harminc esztendős korára: szép ház, szép autó, szép feleség, szép gyerek; ezekhez később hozzáíródott egy-két felnőttkori álom: fölfutni a lefelé menő mozgólépcsőn és két nővel szeretkezni – egyszerre. A felnőtt-álmok könnyen megvalósíthatóak: a fölfutáshoz működő mozgólépcső és szufla kell csak, ez még megy harmincéves korban, a két nőhöz pedig telefonhívás és nyolcezer forint (óvszerrel, felár nélkül). Eddig meg is volna, ám a neheze ezután következik. András ugyanis nem kifejezetten sikerember. Kedves, suta lúzer inkább, olyasfajta, akiről legutóbb Fazekas nemzedéktársa, Miklauzic Bence készített szép filmet, egyszerre mindjárt háromról is. Se ház, se feleség, se autó, se gyerek. Helyette szűk gyerekszoba a mamánál, aki reggelente idétlen kvízjátékkal ébresztgeti, s zenetanári állás valami általánosban. Nem ilyen fickóról álmodoznak a nők, s nem erről ábrándozott az alsó tagozatban Osváth András sem.
Úgy dönt, bepótolja, amit elmulasztott, egyetlen nap alatt. Legyen ház, kocsi, feleség, gyerek, jómód, szép ruha, minden, ami másnak – legalább egy napig. Csak, hogy érezze. Hülye vágy, de érthető. S Osváth András nekivág. Mozgólépcsőn föl, két cicababa egy halványan, közhelyesen fényképezett-vágott szeretkezés-jelenetben (először itt bicsaklik meg ez a remekül induló film). Majd kocsit lop, ócska Mercit, ezzel még elboldogul valahogy, egy suhanc segít rajta, némi készpénzért, mert hősünk autót nem csak venni nem tud, csórni sem, vagyis a honunkban szokásos tulajdonszerzések egyikére sem képes. Ekkor felpörög a dramaturgiai gépezet, nekilódul a film, mert, véletlenül, belefut a nőbe. Verába. Azaz Adélba. Aki igazából Gyöngyi. Akárki is, elragadó, temperamentumos és gyönyörű. Andrással ellentétben ő igazi nagypályás. Legalábbis annak látszik. Gazdag férfiakra utazik, bármikor tönkretesz egy jól zakatoló házasságot néhány százezerért. S még csak sajnálni sem tudjuk a módos, középkorú balekokat, akik mintaférjek a mintaházban, s aztán a kiküldetésben előbújik belőlük az állat. Úgy kell nekik. Gyöngyi (maradjunk most ennél) tökéletesen megfelel András egynapos céljainak, ugyanis nem csak káprázatosan reprezentatív, hanem kilenc hónapos terhes is. Vagy nem. Two in one – gondolja boldogan hősünk, mert még nem tudja, kivel áll szemben. Hogy ez a nő olyan, mint Rejtőnél a szőke ciklon. Szélvészként robog át a férfiak életén, mögötte csak romok maradnak. Rejtő regényeinek végén az ilyenről kiderül, hogy a Deuxieme Bureau titkos ügynöke, majd feleségül megy a daliás hőshöz, de előbb még csókolóznak a holdfényben. Gyöngyiről ezzel szemben az derül ki, hogy ő is nagyon szerencsétlen, nem terhes, ez csak trükk, pontosabban terhes, csak épp nem a kilencedik hónapban van, megy vissza a falujába, levadászni még néhány kiküldetéses vadkant, aztán vége, elvégre már ő is harminc felé jár, nincs sok ideje, ráadásul hasában a nem várt, apátlan gyermek – szóval az ő ajándéka sem sokkal több egyetlen napnál.
Aztán véget ér az álomszületésnap, hősünk ismét anyja kérdéseire ébred, immár belépve a negyedik ikszébe és visszatérve addigi kevéssé reményteljes életébe. Nemzedéki film a Fazekas Csabáé, akárcsak osztálytársaié, Török Ferencé és Hajdú Szabolcsé, s valamelyest Miklauzic Bencéé is. Magam az imént a hetvenes évek végén színre lépett generáció két fontos filmcímét idéztem; idéz Fazekas is, igaz, ő nem a megelőző generáció munkáit, hanem a még idősebbekét, az apák nemzedékének pályakezdését: Szabó Istvántól az Álmodozások korát, s mestere, Simó Sándor debütáns munkáját, a Szemüvegeseket. Fazekasék színrelépése alapvetően különbözik mind a Szabó-generáció, mind a későbbi Jeles–Gothár–Tarr–Fehér csapat pályakezdésétől. Bár Török, Miklauzic, Hajdú, Fazekas (és vegyük hozzá az ugyancsak osztálytárs Pálfi Györgyöt) világa, stílusa erősen eltér egymástól, mégis, filmjeikben közös, hogy hőseik kivonultak a politikai-társadalmi erőtérből, vagyis sorsukat már nem a társadalom adott közállapota határozza meg, legalábbis nem direkt módon, mint akár Szabóék, akár Jelesék műveiben – az ő problémáik egyszerre individuálisak és univerzálisak. Mindez nem azt jelenti, hogy a mai Magyarország világa ne lenne jelen a műveikben, gyakran nagyon is hangsúlyosan, hanem azt, hogy ez a világ már nem elsősorban politikailag meghatározott. Ez az első nemzedék, amely gyökeresen szakít a magyar film (különböző formákban megjelent) nagy tradíciójával – ezt a tradíciót idézi fel, ironikusan, a Boldog születésnapot! szocreál nyitánya, ezt a két bevágott régi filmplakát, s talán az egy nap köré szőtt gothári–jelesi dramaturgia is.
Fazekas Csaba filmje jellegzetes darabja annak az új generációs sorozatnak, amely máris sokat tett a magyar film megújításáért és a fiatalabb közönség szívének megnyeréséért. Fazekas tehetsége könnyed, játékos és személyes, akárcsak legtöbb nemzedéktársáé. Ő hagyományosabb történetet regél el, mint Hajdu vagy Pálfi, lágyabbat, líraibbat, mint Mundruczó – a legközelebb hozzá Miklauzic szeretetreméltó, bohókás lúzereinek keserédes világa áll. Fazekas gördülékenyen, könnyeden mesél, szemben Hajdu vagy különösen Mundruczó érdesebb, zaklatottabb stílusával. Egyszerű, egyenes vonalú sztorit mond el, különösebb trükkök nélkül (a nyitányt nem számítva), tehetségesen, érzékenyen, az érzelmeket finom iróniával ellensúlyozva. Időnként lankad a lendület, akadozik az olajozottan pergő dramaturgiai gépezet – a Bálint András-epizódban például –, s igazuk van azoknak, akik már a szemlevetítés után szóvá tették a többszöri befejezést, az erőszakoltan kerekre záruló legvéget. (Nehéz ellenállni, tudjuk, egy végső futamnak, záró dobpergésnek – ezt bizonyítja Miklauzic hasonlóan ígéretes első filmjének többszöri lezárása is.)
Míg Hajdu és Mundruczó saját színészcsapattal dolgozik, addig Fazekas filmje igazi sztárparádét kínál, a szerepekkel jócskán elkényeztetett Ónodi Esztertől Almási Éván át Hernádi Juditig, Máté Gáborig és Bálint Andrásig. Játékuk, mindenekelőtt Ónodi dinamikus alakítása azt bizonyítja, hogy a színészi teljesítmény soha nem független a film egészétől. Ónodi talán csak első nagyobb filmszerepében, Az alkimista és a szűzben volt ennyire meggyőző. Hozzá képest Kocsis Gergely előszörre halványnak tűnt, ám másodszori megnézésre nyilvánvalóvá vált, hogy alakításában figyelemreméltó erő munkál; azért látszik csak erőtlennek (Ónodi rikító paradicsommadár-figurája mellett), mert ez egy ilyen alak: jellegtelen, szürke, átlagsorssal és átlagvágyakkal. Kocsis teljesítménye azért becsülendő, mert talán ezt a legnehezebb eljátszani: a szürkeséget, pontosabban mindazt, ami mögötte rejlik. (Kevin Spacey-nek sikerült Az amerikai szépségben, vagy – közelebbi példával élve – Gazsó Györgynek Miklauzic filmjében.)
Ébresztéssel zárul a Boldog születésnapot!, akárcsak az apák generációjának filmje, az Álmodozások kora. „Tessék felébredni!” – hadarták monotonul a Szabó-mű fináléjában a telefonközpontos hölgyek. Ugyanezzel a szöveggel keltegeti Osváth Andrást az anyukája: Tessék felébredni!
Az álmodozások kora véget ért.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/09 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2225 |
