Ágfalvi Attila
Egy szürke nap is kiszínesedhet. Budapesti sors-anziksz Pacskovszky Józseftől.
Ki tudja, mennyire szerencsés dolog, ha egy fiatal rendező első filmje egy karakteres, emlékezetes, s egyben a nézők további várakozásait is meghatározó mozidarab. Normális körülmények között persze ez egy életre szóló lendületet is adhat az illető pályájának, előfordulhat azonban az is, hogy minden további filmje az első fényében ítéltetik meg, s a várakozások könnyen csalódásba fordulhatnak, ha a skatulyák jól előkészített helyeit nem hajlandó kitölteni az alkotó. Nálunk a helyzet távol van a normálistól, egy jól működő kultúrában az Esti Kornél csodálatos utazása rendezője számolatlanul kapná a jobbnál-jobb ajánlatokat a televízióktól és a filmproducerektől, hiszen első filmjével bebizonyította, hogy szakmáját stílusosan és szellemesen képes művelni, ért a közönség szórakoztatásához, mind az adaptáció, mind a „filmszerűség” nem könnyű feladatának meg tud felelni. Mondom, Magyarországon a helyzet cseppet sem normális, s ennek köszönhetően Pacskovszky József közel tíz év után még csak a harmadik mozifilmjénél tart. Azt viszont elérte azzal a bizonyos első filmjével, hogy aki látta, az kíváncsian várja az újabb munkáit, és szinte biztosan az Esti Kornélhoz fogja hasonlítani őket: vajon mire megy míves irodalmi alapanyag nélkül, van-e mondandója a filmkészítés örömén kívül másról is?
Ha röviden kellene jellemeznem Pacskovszky József új filmjét, azt eddigi életművére vonatkozó érvénnyel is megtehetném, és bizony nem hagynám ki a film kínálta ziccert, hogy egy frappánsnak szánt definíció helyett inkább egy épületre, méghozzá A boldogság színe egyik hangsúlyos helyszínére, a budapesti Francia Intézetre mutassak. A párhuzam ugyanis adja magát. Tíz éve van egy épületünk, ami szívünknek kedves, noha nem sikerült maradéktalanul feloldania azt az ellentmondást, mely abból a kettős feladatból ered, hogy egyrészt a budai Duna-part messzelátszó épületeként a környezetbe illeszkedés követelményeinek is meg kell felelnie, másrészt egy régi, gazdag nyugat-európai kultúra reprezentánsaként lehetőleg nem hivalkodóan ugyan, de némi szolid pedagógiai érzékkel olyan értékrendet kell mutatnia mind esztétikai, mind technológiai vonatkozásban, ami szükségszerűen kirí a mai magyaros környezetből. Nagyvonalúság, ugyanakkor egyes részletekben a feladat nehézségéből fakadó zavarosság, formai elegancia és súlytalan, gyenge, végső soron provokáció helyett némi fásultságot kiváltó megoldások egyaránt jellemzik. S habár hallatlan erőfeszítéseket tesznek munkatársai azért, hogy a budapesti, s így a magyar kultúrát másfajta értékekkel gazdagítsák, mai napig őrzi kicsit zárvány-jellegét a főváros életében.
Mivel nem építészet- hanem filmkritikát írok, elismétlem a fentieket, ezúttal a témához hozzáigazítva: A boldogság színe egy szerethető film, a maga hibáival és ellentmondásaival együtt is. Kettős vállalása talán abban áll, hogy a mai magyar valóságba ágyazva adjon elő – a leginkább a patinás francia mozikultúrára emlékeztető könnyedséggel és szellemességgel – egy lehetőleg minél több nézőt megszólítani képes történetet (sőt, történetek garmadáját), némi jótékony exhibicionizmussal felmutatva, hogy az obligát magyaros filmes eszközök nélkül is lehet érvényes esztétikai és formai megoldásokkal filmet csinálni. S habár Pacskovszky első filmjétől, az Esti Kornél csodálatos utazásától kezdve szemmel látható erőfeszítéseket tesz arra, hogy ennek a másfajta szemléletnek érvényt szerezzen, három mozifilmet és rövid tévéjátékokat tartalmazó életműve mégis jórészt társak és kapcsolódási pontok nélkül áll a kortárs magyar filmművészetben.
Ezután a bevezető után talán érthető, ha őszinte sajnálattal állapítom meg: A boldogság színe véleményem szerint egy sikerületlen film, ami jóformán egyetlen, saját maga által keltett várakozásnak sem képes megfelelni.
A filmidő egyetlen budapesti májusi napot fog át, mely nap tökéletes hétköznapiságát váratlan meteorológiai jelenség, heves hózápor zavarja meg. Mintha az időjárás jelölné meg az idejét annak, hogy néhány polgártársunk élete felbolyduljon, sőt, alapjaiban rendüljön meg: középkorú francia-magyar férfi elhagyni készül a családját egy harmincas évei végén járó, tehát kritikus korban lévő festőnő miatt, aki azonban két szeretője közül éppen őt akarja dobni, hogy a másik nyakába varrja magát, csakhogy utóbbi, a többszörösen elvált jogász, nem akar újabb sikerületlen házasságba bonyolódni, márcsak azért sem, mivel közepesen egzaltált, haját kékre festő, és reménytelenül béna barátja elől menekülő lánya kifejezetten utálja a leendő, nála alig idősebb mostohaanya-jelöltet. Fent nevezettek családtagjai és munkatársai ugyancsak krízishelyzetről krízishelyzetre vándorolnak, s útjaik természetesen sűrűn keresztezik egymást, így például az említett béna barát csodaszép, gyerekét egyedül nevelő nővére aznap reggel tudja meg, hogy rákbeteg, minek következményeképp éppen a festőnő általa tartott kiállításmegnyitóján ájul el. A francia-magyar pár kislánya cigány óvodástársának a nagymamája hal meg, míg jogászunk fekete bőrszíne miatt bántalmazott afrikai ügyfelének végre teljesül az álma, és buszvezető lesz a 4-es busz vonalán, hogy aztán elképesztő, tört magyarsággal, önkéntes idegenvezetőként Balassi Bálintról mesélhessen a csodálkozó utasoknak. A sok-sok történetcsírát összefüggő-összetalálkozó epizódok füzéreként kapja a néző, aki, ha elég rutinos mozibajáró, gyorsan beazonosítja ezt az elmúlt években oly kedveltté vált szerkesztésmódot, és jólesően várja az elkerülhetetlen ötlet-tűzijátékot.
A film ezen a ponton bukik meg először. Ehhez a filmtípushoz ugyanis, így képzelem, kell két-háromszáz sziporkázó ötlet, amikből a rendező nagyvonalú rostálással meghagy és kibont tíz-tizenötöt. Itt azonban mintha fordított lenne a helyzet: a nyolc-tíz használható helyzet, karakter, poén duzzad fel a filmen látható zsúfoltságig, s így bizony nem működik a dolog. És a hősökkel is hasonló a helyzet: hiába a remek szereplőgárda, a zsánerhez szükséges színes egyéniségek, jól megírt jellemek helyett a megcsalt feleség, az egzotikus külföldi, a folklorisztikusan (s így végsősoron éppilyen egzotikusan) megjelenített kisebbségi, a Torschluss-pánikos szépasszony sztereotípiáivá romlanak le a lendületesen megrajzolni kezdett karakterek. S habár az egyes epizódokat gyakran megmenti valami, egy nem sablonos gesztus, egy jól beállított tükör, egy merész díszlet, egy mulatságos, és nyilván nem szándékos szótévesztés, az egész film elkerülhetetlenül zuhan a megmagyarázhatatlan, katasztrofális, és sajnos katasztrofálisan gyenge, összecsapott végkifejletbe, egy talán-halálesetbe, és egy hagymázas, népzenés, álomszerű és álmosan giccses buszutazásba a Fellegeken át a Tengerhez, a népes szereplőgárda összes tagját összehozva egy Nagy, Közös Nevetéshez.
Ez így leírva, belátom, borzasztónak tűnik, úgyhogy sietve teszem hozzá, hogy talán mégsincs ekkora baj. Nagy baj, paradox módon, csak akkor lesz, ha Pacskovszky neve mellett állandósul az a jelző, amit már az első filmje óta olyan sokan leírtak róla, s ami még egyelőre azt sugallja, hogy nincs baj: hogy Pacskovszky József tehetséges.
Hiszen régi erényeit most is viszontláthatjuk. Filmjeiben hagyományosan jók a színészek. Egyáltalán nem magátólértetődő, amit első filmjében elért, hogy Kosztolányi mondatait filmen lehet jól mondani, mint ahogy, másik végletként, A boldogság színe megannyi sablonos helyzetét sem könnyű élményszerűvé tenni – mégis sokszor sikerül. Az állandó munkatárs, Gózon Francisco most is remekelt: ahogyan a századfordulós–Méliès-es–Nyugatos–vonatbelsős–plein air-es képkavalkádot egységessé tudta gyúrni az Esti Kornélban, úgy most is elsőrangú dramaturgiai erényt kovácsolt a film vad, már-már tolakodó (s ne feledjük, címszereplő) színeiből, szűkre vett kamerabeállításaiból, nemegyszer merész díszleteiből. Ketten együtt, a mindenkori díszlettervezővel kiegészülve, hajlékonyan-szuggesztíven tudnak bánni filmjeik képi világával, ami annál is fontosabb, mivel Pacskovszky, egész eddigi életművében, leplezetlenül „Párizst képzel ide Budapest helyett”, hogy egy klasszikust idézzek-torzítsak. Ahogy az Esti Kornél kerthelységeiben és szobabelsőiben is jó lehetett élni, úgy A boldogság színe Budapestjén is jó lenne; milyen kár, hogy a nagyszerű városképek ellenére a film Budapestje nem létezik. Ahogy az Esti Kornélban az irodalmi alapanyag a kapaszkodó, a hátország, a mondanivaló szerepét töltötte be, úgy A boldogság színében a sohasemvolt, elegáns, színes, multikulturális Budapest, United Colors Of-kivitelben, toleranciában és kölcsönös nagyrabecsülésben megjelenítve tölti be ezt a szerepet – illetve töltené, ha a rendező rendelkezne az ehhez szükséges elhitető erővel. Különös kivételként azonban a magyar filmek sorában ez a fajta elhitető erő nem a filmes eszközökön bukik meg (mint ahogy arra olyan sok példát láttunk már), hanem az egész koncepció ürességén, a szilárd gondolati megalapozottság hiányán. A felszínen látható légies könnyedség mögött nincs más, mint további légies könnyedség, azaz tökéletes súlytalanság. Emlékszünk: míly sekély a mélység... Az Esti Kornél mögött még ott állt Kosztolányi, A boldogság színét nézve azonban megállapíthatjuk: Pacskovszky egyénisége a film formájának megteremtésében teljesedik ki, ezt kellene megtölteni tartalommal.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/09 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2223 |
