Láttuk még

Pokolba a szerelmmel

Köves Gábor

Áldoztak már értelmetlenebb célokra is pénzeket Hollywoodban, mint amilyen a hatvanas évek hajnalán rövid másodvirágzást élő glancos-flancos screwball-komédák szellemének feltámasztása. Valódi, asztaltáncoltatással egybekötött szellemidézésről van szó, a hajdanán szükségből alkalmazott papírmasé díszletek és vetített hátterek, a divatosnak gondolt ruhaköltemények és teátrális dialógusok egyvelegével eljátszó pajkos szemfényvesztésről, azaz dehogy. Gyanítom, hogy a pillanatnyilag dúló retro-láz adta a löketet ahhoz, hogy művi beavatkozás útján Doris Day és Rock Hudson párosa Renée Zellweger és Ewan McGregor testében és vonásaiban reinkarnálódjon. De végül is nem a „miért is?” a legfontosabb kérdés, jóval inkább a „miért így?”. Mert az egy darabig (jó tíz percig) még vicces és mosolyra késztet, hogy a Hold színes papírból van és a New Yorki felhőkarcolókat ábrázoló díszletfalak tologatásán több műszak dolgozott. A Pokolba a szerelemmel szembeni kételyeink jórészt onnan erednek, hogy ha egy poén csattanójára már a felütés első pillanatában ráismerünk, akkor nem garantált, hogy megjön a jókedvünk, ha pedig a színészek fáradtan és unalmasan játszanak, akkor nincs az a citromsárga papírhold, osztott képernyő és túlzó show-elem, ami segíthetne. Ha igazi hatvanas évekbeli tündérmesére vágysz, fordulj bizalommal a kisemberek mozijához és vedd bérbe a Legénylakást. Igaz, fekete-fehér és cinikus, és még csak nem is énekelnek benne.