Vincze Teréz
Peter Mullan rendező – akit számos brit produkcióból színészként ismerhetünk, például ő volt a Nevem: Joe főszereplője – filmjének nemzetközi hírnevét két esemény alapozta meg: a 2002-es Velencei Fesztivál nagydíja, illetve a Vatikán által kinyilvánított hivatalos elítélő vélemény.
A film a ’60-as évek közepén játszódik Írországban, egy úgynevezett Magdolna menházban, amilyeneket az Irgalmas Nővérek tartottak fenn szerte a brit szigeteken. Ezekbe a – XVIII. század közepétől egészen 1996-ig létező – börtönre és munkatáborra egyaránt emlékeztető intézményekbe zárattak (gyakran életfogytig) azok a nők, akik „bűnbe estek”, s így szégyent hoztak szűkebb-tágabb környezetükre. A film négy főszereplője az alapvető bűntípusokat jeleníti meg: egyiküket unokatestvére megerőszakolta egy családi összejövetelen, ketten házasságon kívül szültek gyermeket, a negyedik pedig egyszerűen csak túl szép és kacér volt, ekképp a bűnbeesésnek különösképpen ki volt téve, vagyis „megelőzési céllal” került lakat alá, hogy mindenféle hivatalos ítélet nélkül, de az állami hatóságok hallgatólagos támogatásával rabszolgaként dolgozzon egy mosodában, a külvilágtól hermetikusan elzárva. A film valós eseményekből, visszaemlékezésekből összeállított fiktív sorsokat beszél el, emléket állítva annak a körülbelül harmincezer nőnek, akiket hasonló menházakban tartottak fogva Írországban, s akik maguk már nem beszélhetnek a borzalmakról.
A megrázó tények mindazonáltal nagy veszélyt jelentenek a filmkészítő számára, amennyiben könnyen a gonoszok és ártatlanok kontrasztjának könnyfakasztó és leegyszerűsítő felmutatása felé terelhetik. Mullannek sikerül ezt a veszélyt elkerülnie, ami egyrészt a távolságtartó hangvételnek köszönhető (szépen példázza ezt a nyitó jelenet – az egyik hősnő megerőszakolása –, melyben az ünnep ritualitását és a bűnt követő absztrakt párbeszédnélküliséget ötvözi); másrészt sajátos, keserű humorának (ami olyan jeleneteket eredményez, mint az új mosógépek felszentelése). S természetesen mindennek a központjában végig ott munkál az alapfelismerés: az elnyomó rendszer így vagy úgy mindenkit deformál: valójában a részvétlenség, és a puszta túlélés érdekében felvállalt kompromisszumok tartják életben a rendszert, elpusztítva a személyiséget, mely a veszélyt jelenthetné. Mullan vállalására nagyszerű színészi teljesítmények teszik fel a koronát, lenyűgöző női alakításokat látunk, miközben talán azt a legfájóbb átélni, hogy mindezt többnyire – legalább is a hétköznapok szintjén – nők tették nőkkel.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/09 58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2212 |
