Lengyel László
A gazdag ember vágyunk titokzatos tárgya, ám a gazdagok az elérhetetlen nőknél is messzebb vannak. A mozi sem tud velük igazán mit kezdeni.
Luis Buñuel apja Zaragoza leggazdagabb emberei közé tartozott. „Őszintén szólva az apám semmit sem csinált.” – írta visszaemlékezéseiben Buñuel. „Felkelt, megreggelizett, elvégezte a toalettjét, elolvasta a napilapokat. Aztán ellenőrizte, hogy megérkezett-e a szivarja Havannából, néha elment bort meg kaviárt venni, aztán elfogyasztotta szokásos aperitifjét. A gondosan átkötött kaviárcsomag volt az egyetlen, amit az apám hajlandó volt vinni. Így kívánta a társadalmi szokás, a helye a társadalomban: egy magafajta gazdag ember semmit sem vihetett a kezében. Amikor én hegedűórára mentem, a nevelőnő elkísért, és ő hozta utánam a hegedűmet is. Még mindig emlékszem, ahogy apám zsirardikalapban és sétapálcával a kezében hangosan magyaráz az Alcalá utcában. Zsebre vágtam a kezem, félig elfordultam tőle, és úgy tettem, mintha nem is tartoznánk össze.”
Hogyan lehet filmet készíteni azokról, akik nem csinálnak semmit? Akik reggeli után várják az ebédet, ebéd után a vacsorát? Néha elutaznak, maguk se tudják, miért? Buñuel filmjeiben a lehetőség lehetetlensége, az Ismeretlenség Birodalma – talán az elérhetetlen szabad könnyedség, a gazdagság – képeszti el a nézőt. Buñuel halott apja mellett virraszt. „Egyszer csak tisztán kivehető zajt hallottam az ebédlőből, mintha egy szék a falhoz dőlt volna. Megfordultam, és láttam, hogy ott áll apám, és dühösen maga elé tartott kézzel jön felém. A vízió – az egyetlen egész életemben – úgy tíz másodpercig tartott, aztán eltűnt. Harmadnap befeküdtem halott apám ágyába.” A gazdagság megvalósíthatatlanság. Az öldöklő angyalban a társaság tagjai nem tudnak kimenni a szobából, A vágy titokzatos tárgyában az idős férfi soha nem tudja kielégíteni szexuális vágyait, A burzsoázia diszkrét bája szereplői szeretnének együtt vacsorázni, de nem sikerül. A nap szépe (Belle de jour) ázsiai hőse egy kis dobozt visz magával a bordélyházba. Megmutatja a lányoknak, akik ezután nem hajlandók elmenni vele, kivéve Séverine-t. Sohasem tudjuk meg, mi volt a dobozban. Maga Buñuel azt válaszolja: „Amit akar.”
Gazdagok akarunk lenni. „Pár nap múlva felvettem az apám csizmáját, kinyitottam az íróasztalát, és elkezdtem szívni a havannaszivarjait. Nemsokára kocsit vettem: egy Renault-t.” Emlékeznek a képekre Buñuel filmjeiből? Nem emlékezhetnek rá. A film teli gazdagsággal, és semmit nem tudunk a gazdagokról. A gazdagok mindig a szomszéd szobában vannak. Tárgyaikat néha áthurcolják hozzánk, gesztusaik áttetszenek a nagyszálló hatalmas üvegablakán, de a gazdagok az elérhetetlen nőknél is messzebb vannak. Dobozkájuk felnyithatatlan. A gazdag vágyunk titokzatos tárgya. Ne mondjátok, hogy a gazdag csak ennyi! Lehetetlen, hogy a gazdagság gondolattalanság! Nem igaz, hogy gazdagnak lenni kép-telenség, tárgy-talanság, hang-talanság!
A burzsoázia diszkréten bájtalan. A film semmire se megy a gazdagodással, a gazdagnak születéssel, a gazdag élettel, a gazdag halállal. A film pénzt, ékszert, palotát, limuzint, hermelint mutat – gazdagot alig. A gazdagság banalitása bemutathatatlan. A film gyönyörködik és rémüldözik a hatalom mikrofizikája felett. A hatalom, az elnyomás, a tekintély, a megaláztatás, a felmagasztalás, a szolgaság – a film története. De a gazdagság mikrofizikája ismeretlen. A gazdag talán nagyobb félelmet és függőséget teremt, semmint a rendező érinteni merné.
Az Amerikai psycho főhőse, Patrick, ölni tudna, hogy névjegye hatásosabb legyen, mint kollégáié a Pierce&Pierce-nél. Dombornyomás és vízjel. Az igazi gazdagnak nincs névjegye, csak neve. Patrick öl, hogy bejuthasson a Dorsiába, a város legmenőbb éttermébe. Gazdag úrnak nincs helyfoglalása a Dorsiába, helye van. Nem ő utánoz, őt utánozzák. Nincs telefonszáma, nincs feltalálási helye – ő talál meg. Fogadása a fogadás, háza a ház, birtoka a birtok. Gazdagnak lenni nem gazdagság, hanem a gazdagok világához tartozás. Új XVII. századi Versailles. Pénze mindenkinek lehet, de az elithez tartozó gazdagság kevesek kiváltsága.
Orson Welles valamennyi filmes helyet és közhelyet összevágott az Aranypolgárban a gazdagságról és a gazdagokról. Charles Foster Kane – Welles játékában – felépítette és lerombolta a gazdagság emlékművét. Az Aranypolgár példatár. Az első polcon a gazdag és az ő társadalmi felelőssége. Az egyik Charles Foster Kane aranybánya, pénzcsináló gép, a gazdagság monstruma, a másik Charlie Kane a szegények és kisemberek barátja, a rendszer leleplezője. Az egyiknek minden arcrezdülése, szava, aláírása tőzsdei döntés, háborús határozat, a másiknak kihívó társadalombírálata és felelőssége a reformokért, a szabad lélegzésért folyó harc. Tartok tőle, hogy miközben mi nevetgélünk, Rockefeller és Guggenheim, Soros és Gates számtalanszor levetítették maguknak Welles filmjét.
A második polcon a gazdagság, a média és a politika hatalmi elixírjeinek üvegei állnak. Kane mindhárom csodafőzetet megkóstolja. Megmutatja, hogyan teremt a gazdagság tömegsajtót, a tömegsajtó politikát. Tudta már Balzac és Stendhal az 1830-as évek Franciaországában, Welles azonban Lucien de Rubempré szalagcím-mondatai mellé nemcsak remek arcokat, de egész újságíró-tömegeket rendel. Először igazságot, azután minőséget veszel, majd ráveszed a legjobbakat, hogy tömegesen a befolyásért írjanak. Jellemző, hogy Welles filmje Kane számtalan árulása és megfordulása közül, egyedül az újságírói, a szerkesztői árulást ütközteti. Kane-nek szerkesztői hitvallása van – miként Hollywood valamennyi producerének és rendezőjének –, de sajna, meg kell tagadnia.
Kane életének szentháromságából az egyik, a felnevelő gyám, Thatcher, a WASP bankár, 1929-ben Kane szemére veti: Sohasem ruháztál be semmibe. – Igaz, mindig csak vettem, csak vásároltam – válaszolja Kane.
Mennyi film született erről! Az egyik oldalon a tisztes beruházás, az ipar, a bank. A tisztességben megőszült gyáriparos, Gregory Peck vagy Paul Newman. A másikon, a gyanús vásárló, üzletelő, fölöző, tőzsdés – jaj, jaj, többnyire olasz, zsidó –, mondjuk Danny de Vito vagy Michael Douglas. Welles Aranypolgárában, Bernstein, az üzleti szentlélek gúnyolódik a pénzcsináló atyákon: valami mást, valami nagyobbat kell csinálni. S a fiú, Jed Leyland, a keleti parti elszegényedett arisztokrata, az ifjú Kane barátja, diákkori tréfáinak és nemes álmainak társa, szakít Kane-nel, aki mindenáron össze akarja egyeztetni a business, a lapok és a politika Nagyvilágát a kisember Kisvilágával. Ó, százszor szent amerikai film! Ó, szegény gazdagok!
Az Aranypolgár arra figyelmezteti a világ gazdag urait, hogy az üzlet és a politika egyaránt hatalom, de nem keverhető össze, és hiába tiéd a sajtó nagyobb része, a politika mégsem csak a te lapjaid foglya. Kane erkölcsbotrányba kerül, s hiába ordítoznak mellette lapjai – elbukik a kormányzóválasztásokon. (A Bernstein által előkészített két címlap a választások utáni napra: Kane hatalmas győzelme! vagy Választási csalás!) Itáliában nem érvényes az Aranypolgár igazsága, Berlusconi sikeresebbnek bizonyul Charlie Kane-nél.
A negyedik polcon – ettől lettem rosszul a bűnügyi emlékek termében –, formalinban Kane szeretetálmai, titkai úszkálnak. „Rosebud.” – hörgi halálában. A mama, a papa, a szerencsétlen gyerekkor, az elérhetetlen szerepálmok. Welles nagyon értett hozzá, hogy óriás épületekbe, szörnyű kriptákba zárja, millió tárgyával, egyre kövérebb és maszkírozottabb hősét. Tudsz operaénekesi hangot venni a pénzedért? Nem. Tudsz életet vásárolni? Nem. Gyűjtő vagy. Az egész világot, minden tárgyát berakod magadba, és e rendkívüli raktárban vezetgeted vendégeidet és magadat. Wagner és Nietzsche – Lajos neuschwansteini vára. Xanadu, Kane varázspalotája ugyanolyan rozsdatemető, mint a harmincas évek gyárai. Xanadu azután nemcsak a Beatlest ihlette dalra, de Werner Herzogot is a Fitzcarraldóra. Mindannyian törpe Xanadukat hagyunk magunk után, amelyeknek kincseit örököseink tűzre hányják – ez Charles Foster Kane halhatatlanságának titka.
Protestáns polgárok gazdagsága
Ingmar Bergman mindent tud az elnyomatásról. Az elnyomó apa, férj, anya, gyerek, testvér néha nyomorítóan gazdag. Polgár. A gazdagság szerzett. Tisztes munka, iparkodás gyümölcse. A gazdagság öröklött. Apánk és nagyapánk tárgyai. Gyűlöletes és elviselhetetlen. A gazdagnak és hatalmasnak elvei vannak. Az elvek, az ocsmány pók hálói között vergődik minden, ami él. A gazdagság könyörtelensége Thomas Manné – Buddenbrook-könyörtelenség. Az öregember, Isak, kihozatja a régi, fekete autót, hogy Stockholmba menjen. Magával viszi menyét, Mariannét. Gyűlölik egymást. A film az ötvenes évek végén egy évszázadnyi skandináv polgárosodást és gazdagodást fog át.
„Isak: Evald nagyon hasonlít rám, megvannak a magunk elvei.
Marianne: Nem érdekel.
Isak: A kölcsön például. Evald pénzt kapott tőlem az egyetemi tanulmányaira. Azt mondta, visszafizeti, mire docens lesz. Becsületbeli kérdés, hogy törlessze az évi ötezer koronát, még akkor is, ha ez nem mindig könnyű. Állja az ember a szavát.
Marianne: Aminek az a következménye, hogy állandó anyagi gondjaink vannak, és a fiad agyondolgozza magát.
Isak: Neked megvan a magad jövedelme.
Marianne: Különösen, ha arra gondolok, hogy dúsgazdag vagy, és egyáltalán nincs szükséged arra a pénzre.
Isak: Állja az ember a szavát, kedves Marianne. Én tudom, hogy Evald megért, és tisztel is érte.
Marianne: Lehet. De gyűlöl is.”
Ingmar Bergman: A nap vége (Smultronstället). Az öregember már halott. Szorgalmas vagy – halott vagy. Elveid vannak – veled halnak. Gazdag vagy – ismeretlen városban, ismeretlenek viszik a koporsódat. Amikor elveid, gazdagságod szerint éltél – nem éltél. Órádon nincsenek mutatók. Fél nap, amikor senki és semmi voltál – ennyi marad az életedből.
A gazdagság egyik büntetése az unalom. A másik az idegenség. A csendben (Tystnaden), a kisfiú, Johan irigyelt ismeretlen nyelvű szállodában él anyjával és nagynénjével. A szálloda végtelen labirintus. A szoba, a bútorok, a háziszolga már voltak előtted, és lesznek utánad is. Nem hagysz nyomot magad után. Az életed nem nyom. A halálod nem számít. Később, Hollywoodban, Kubrick filmet csinált Stephen King rémregényéből, a Ragyogásból, amely egy kiürült szállóban játszódik. A főszereplő, a kitűnő Jack Nicholson, igyekezett közvetíteni a rettenetet. Nem ment. Bergman szállója, akár Kafka kopott kastélya borzasztóbbra sikeredett.
„Dús, költséges, leplező s egyben leleplező női ruhák. A színtér: földbirtok, félig kastély, félig kúria. A drámának négy főszereplője van. Négy nő.” Három gazdag nővér és egy cselédlány. A három nő várja, hogy a negyedik meghaljon. Mondhatjátok, a Suttogások, sikolyok nővéreinek közömbös a gazdagság. De Karint, a legidősebbet éppen a gazdagság teszi igazi gyűlölködővé. Kezén és nyakán arany és gyémánt. Férje aranyba foglalta az elmúlt tizenöt évben, hogy nyugodtan utálhassa. Valamennyi ajándéka egy-egy harctéri győzelem. „Minden lélegzetvételünk hazugság” – mondja Karin halkan és világosan, szenvtelenül. A cselédet, a tanút, gyűrűs kézzel üti. Készülj a sziszegő gyűlöletre! Készülj arra, hogy a meghalás nem fér bele a kötelezettségekbe.
A latinoknál és a keltáknál, tudj’Isten a magyaroknál is, a gazdagság kényes és veszedelmes viszony. Zabálás, nők/fiúk, ruhák, autók, lovak. Szövetkezés az ördöggel. A gazdagság kaland. A gazdag kalandor. Élete végtelen együtt evés és ivás. A Satyriconban lakomák jönnek lakomákra. A Casanovában feledhetetlen a gazdag púpos vacsorája. Minden megszerezhető. Korlátlan számú nő vagy férfi. Dolce vita. A mell bősége, a bőség bősége. Az egyetlen, amit nem kaphatsz meg, a magyar lány gordonkajátéka, Boccherini belsődben remegő szólója. Barry Lyndon ír kalandor – Thackeray remeke – a nagyzolások és pofátlanságok hőse, bejárja a hétéves háború Európáját, hogy álnemesi címe mellé gazdagságot tegyen.
Ki a fenét érdekel, hogy a gazdag gyomorbajos – csak zöldet eszik. Istenem, az öltönyök és a nyakkendők! A filmek igazi gazdagjai már nem öltöznek. A gonoszak, mert nem érdemlik, a jó gazdagok pedig lazábbak annál, semmint az öltözékükkel foglalkozzanak.
Federico Fellini Amarcordjában a Grand Hotelbe megérkező keleti kényúr alacsony és nagyon kövér. Kövérsége a gazdagságot, a sikert, a jólétet, az önelégültséget jelképezi. „Mindig jól érzem magam abban az atmoszférában, ami a nagy szállodákra jellemző. Különösen a római Grand Hotelt kedvelem. Nem tudom, hogy vajon azért-e, mert a fényűzésről alkotott eszményképem akkor született, amikor gyermekkoromban Riminiben bekukucskáltam az utcáról a Grand Hotelba. Az elképzelhetetlenül gazdagok pompás lakhelye megközelíthetetlennek látszott, képzeletembe beépített gátlások és tilalmak korlátja vette körül, s ezt igazolta a portás is, aki elzavart. Tulajdonképpen nem is kellett elzavarnia, hiszen úgysem mertem belépni.
Fogalmam sincs, miből ered gyermekkori ájult rajongásom a Grand Hotel iránt. Talán abból, hogy egy nagy szállodában éltem valahol előző életemben – esetleg egér lehettem. Valószínűleg azért maradt meg bennem ez az érzés, mert a szépség légköre afféle vérátömlesztés, és az ilyen szállodák teljes kényelembe és felelőtlenségbe bugyolálják be az embert. Az ágyat hűs lepedővel és meleg paplannal vetik meg, pompás ételeket szolgálnak fel, miközben csodával határos módon, észrevétlenül váltják a tányérokat, nekem meg semmivel sem kell törődnöm, szabadon szárnyalhat a képzeletem.”
Hányszor bugyolálják Casanovát lepedők hűsével!
„Valamelyik amerikai filmben láttam először egy Duesenberget.”- emlékszik Fellini. „Bár én nem ilyet akartam, sosem fogom elfelejteni. Az égvilágon mindent meg tudott előzni, kivéve egy benzinkutat…És azok a csodálatos nyitott Packard sportkocsik… A zsaruk meg a csempészek egymásra lövöldöztek belőlük. Szinte el sem tudtam hinni, hogy a Pierce-Arrow, a lökhárítóba épített fényszóróival, tényleg létezik. Emlékszem, Charlie Chaplin a Nagyvárosi fényekben egy Rolls-Royce Ezüstkísértettel furikázott.”
Fellini, amint meggazdagodott, autókat vett. Mastroiannival versengett, ki vesz jobb autót, ki vezet vadabbul. Agnelli és Pirelli, Olivetti és de Benedetti, akikről Fellini sohasem csinált filmet, srácokként, örökösként száguldoztak az utakon. Gazdag felnőttekként Mastroiannit nézték.
„Marcellino is imádja a kocsikat, és jó ideig versenyeztünk, persze csak mint két jó barát, hogy ki tud jobbat venni. Nekem volt egyszer egy fantasztikus Jaguárom. Meg egy Chevrolet cabrióm. És egy Alfa Romeóm. Akadtak köztük oly csodálatosak is, hogy az emberek kalapot emeltek, ha elhúztam mellettük.”
De Fellini megfizetett a szenvedélyéért és a híréért. Amikor Róma utcáján egy tizenhárom éves fiú nekibiciklizett és elütötte, valaki felkiáltott: „Nézzenek oda! Hiszen ez Fellini! Kis híján halálra gázolta ezt a gyereket!” Soha többé nem vezetett.
A fehértelefonos magyar filmek imádták a gazdagokat. Jávor Pál alig tudott egyik elegáns gyáros-, mérnök inkognitóban-, földbirtokos-szerepből a másikba érni. Természetesen az alapfilm Hyppolit, a lakáj. Schneider úr nekünk való, aranyos gazdag. És ki tudna haragudni a Mágnás Miska, a Dollárpapa gazdagjaira. Igazat megvallva, a szocialista filmgyártás nem tudta megalkotni az ördögi burzsoát. A Jancsó-féle szimbolikus, a Fábri szerkesztette irodalmi, Szabó István álomfilmjei a könyörtelen politikai hatalommal vívódtak. Katonatisztek és szuronyok, csendőrök és politikusok, irodák és börtönök, politikai ellenállás és megalkuvás a magyar film terei és szereplői.
A gazdagodás, a gazdagság gyanús és szégyenletes Kelet-Közép-Európában. Nemcsak magyar, de cseh, orosz, jugoszláv, román film se született a gazdagról, az iparos vagy a bankár világáról. Andrzej Wajda valamit megérzett a kelet-közép-európai hiányból, és két részben megcsinálta Az ígéret földje című filmjét, a tőke születéséről. Ebben hangzott el a főszereplő szájából: „Nekem sincsen semmim, neked sincsen semmid, éppen itt az ideje, hogy egy vállalkozást csináljunk.” Ez volt a magyar reformközgazdászok egyik jelmondata.
A magyar gazdagok, méghozzá az ellenszenves, visszataszító, bűnöző gazdagok, a rendszerváltás után születtek. A magyar filmekben újra meg újra maffiózó, harácsoló, aranyban járó, ostoba gazdagok jelennek meg. Ennek két oka van. Az egyik, hogy magyar pénzes ember sok van, gazdag alig. Nincs még olyan magyar gazdag elit, amely saját jogán része lenne a nemzetközi gazdagságnak. Nincs olyan vállalkozói-és pénzarisztokráciánk, amelynek asztala lenne amerikai vagy európai klubokban és éttermekben. A magyar gazdagok még Magyarországon se alakították ki életformájukat, viselkedésmódjukat. Nem tudni, hogy túlélik-e a rendszerváltást. Se múltjuk, se jövőjük, csak jelenük van. A gazdagodás nagy teljesítményéről nehéz számot adniuk.
A másik ok, a szellemi elit és a business teljes szétszakadása. A magyar író, filmes látta és látja a politikai hatalmat, de semmilyen aktív kapcsolata nincs a gazdaságival. Hogyan csinálhatna filmet a bankárról, ha csak előszobáját ismeri? Hogyan formálhatna képet a vállalkozóról, ha életét bulvárlapokból vagy hallomásból próbálja felidézni? A politikai hatalom tartott, és némileg ma is fél a szellemi elittől. A rendszerváltás gazdagodói lenézik és megvetik a szellem embereit. Alkalmatlan, használhatatlan, élhetetlen és megfizethető embereket lát bennük. Magamtól lettem azzá, ami vagyok. Én diktálok. Tessék parancsolni, itt az amerikai XIX. század végének nyers logikája. Kedves író, filmes, színész barátom, a versenyben alulmaradtál, mindössze udvari bohóc vagy. A magyar gazdagok udvaraiban ma még csak kivételesen és olcsón tartanak bohócokat. Csoda-e, hogy a kéregető, irigy, sanda kapcsolatokból rossz filmek születnek?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/10 04-08. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2209 |
