Vágvölgyi B. András
Életünk kész irodaregény, a munkahely második otthonunk. Kapitalizmus-képek Amerikából.
Jelen dolgozat nem foglalkozik a szocialista filmművészet termelési filmjeivel – pedig kedvencem a 2000 tonnás mozgalom, Sinkovits Imre főszereplésével az ötvenes évek elejéről. Ment egyszer az ELTÉ-n, még jócskán az ántivilágban a sztálinista filmek fesztiválja, vagy mi, az akkori műsorfüzet írta az egysoros rezümében: „Molnár főmérnök – nyugati utasításra – síneket robbant”, és a Sinkovits által megjelenített ifjú sztahanovista nemcsak, hogy leleplezte a nép ellenségét, de újabb szállítási csúcsokra is szárnyaltatta a Magyar Államvasutat. Ám most csak a liberális piacgazdaság termelési rendszerében működő társadalmak munkahelyi filmjeiről esik majd a szó, középosztályi munkahelyekről, irodákról, tőzsdéről, ügynökségről, nagyvállalatról.
A film a magánzót szereti pedig: a magánnyomozót, riportert, pisztolypárbajok egyedülálló hősét. Ha „csapat”, közösség, gang, galeri, banda kell, akkor annak habarcsa fennköltebb vagy alávalóbb dolog, mint a mindennapok rutinja, az üzemszerű munkavégzés; „család” az, capo áll az élen, és neki is lehet főnöke, a capo di tutti capi. Fontosabb, valóságosabb dolgokra koncentrál a legtöbb film, mint a munkahelyi hierarchiában betöltött hely, íróasztalszomszédok viszonya, az éves tervek teljesítésében hozott eredmények. A paradox munkahelyi helyzetek persze jól kiaknázható téma, Terry Gilliam Braziljában az Információs Minisztérium orwelliánus bohózata adatvédelmi biztosért, pszichiáterért kiált; a Coen fivérek A nagy ugrás (Hudsucker’s Proxy) című dolgozata arról szól, hogy a részvénytársaság elnökének (Paul Newman) „zseniális” ötletéből hogyan került egy idióta (Tim Robbins) a vállalati csúcsra, hogy szerencsétlen/szerencsés véletlenek során ne romlásba döntse, de új csúcsokra szárnyaltassa a céget.
A vállalati munkavégzés természetesen lélekromboló hely, beosztottnak, főnöknek egyaránt, Fincher Játsz/májában a kemény nagyvállalkozó, a befektetési bankár szörnyű összeesküvés, konstruált mega-szerepjáték során döbben rá élete kisszerűségére. A befektetési bankár, a tőzsdeügynök amúgy is kedvelt téma, az egyik első 911 utáni film, Spike Lee 25. órájának egyik szereplője is extrapörgős tőzsdecápa, aki, még a nyolcvanas évek paradigmája szerint – kokainon tépő Wall Street-i brókerek miatt működik a világ(gazdaság) – él és alkot. E kokainon pörgő világgazdaság alapesete Tom Wolfe könyve – és a belőle készült film -, a Hiúságok máglyája (The Bonfire of the Vanities) a reagenomics, a nyolcvanas évek konjunktúrájának világában játszódik. A főszereplő Sherman McCoy figurája állítólag a tőzsdecápa Mike Milkenről mintáztatott, arról a férfiről, akiről 1988-ig azt hitte a Wall Street, hogy konkrétan ő az univerzum ura, és az ő seggéből süt fel a nap. Mikor egy nap alatt dollár-százmilliókat kereső suhancok meditálnak el azon, hogy talán mégis van valami isteni az ő eredetükben, hogy ha egy picit nem figyelnek, akkor az éves adóhátralékuk több tud lenni, mint Guatemala nemzeti összterméke.
Igen, a kapitalizmus kemény világ, az erős győz, a gyengét megeszik a nagyhalak, szociáldarwinizmus van és pontosan meghatározott hely (pozicionálás!) a táplálkozási láncban. Individuum van és szervezettség, határhaszon és árelőny, vállalati kohézió és brand-misztika, jól megtalált logók, jelek, imágók birodalma. A cégidentitás éppúgy lényeges, mint a precíz, korrekt feladat-ellátás. A cégek ezt szem előtt is tartják. A multik munkamódszereiről mindenki tud rémtörténeteket. Robert Butler Bátorságpróba (White Mile) című filmjében egy reklámcég munkahelyi vezetője, Dan Cutler (Allan Alda megszemélyesítésében) kurázsimániás. A piac kemény vadon, az marad fenn, az éli túl, s legfőként, az győzi le, aki egyetlen késsel megy be, a szemébe néz a rettenetesnek, és elveszi a tízóraiját. Cutler valami ilyesmit delirál, a team building és az ügyfélkapcsolati kommunikáció jegyében időről-időre munkahelyi kirándulásokat szervez. (Jó, nem úgy, mint a kilencvenes évek bizonyos magyar cégei, akiknek harmadkönyvelésében szerepelt a „hágatás” rubrika, noha nem állattenyésztésben utaztak, és a reprodukció egy nélkülözhetetlen elemének költségvonzatait jelölték e tételnél, hanem a kedves vevő jóérzését szolgálták könnyű nőcskék segítségével.) Elmennek tehát white water raftingre Kanadába, 4-es, 5-ös erősségű a víz, a munkatársak többsége be van rezelve a vadvízi tutajozástól, Cutler ráadásul a megengedettnél több embert töm a csónakba, hogy ne oszoljanak, jobb legyen a csapat-összekovácsolás hatékonysága. A Kedves Néző már nyilván kikövetkeztette e felvezetés után a dramaturgiailag lehetséges egyetlen logikus megoldást: igen, többen meghalnak, nevezhetjük a vállalati marketing-kommunikáció, a posztmodern kapitalizmus misztikája és a vásznon megjelenő pisztoly vastörvényének is. Cutler fél évvel később korai nyugdíjba megy.
Mike Judge filmje, a Hivatali patkányok (Office Space) egy nagyvállalatnál játszódik, ahol programozók is dolgoznak, nyolc főnöke van egy beosztottnak, TPS-jelentéseket kell írni, de nem lehet elcseszni a fedőlapot, a kisfőnök személyre szóló utalást tartalmazó rendszámú Porschéval jár gályázni, viszont rossz a fénymásoló. A világ egy nagy állatkert, nincs másként ennél a cégnél sem, az egyik kolléga folyamatosan motyog és egy ritka, a pszichiátria által még nem kellően feltárt tünetcsoporttól, a tűzőgép-fixációtól szenved. Egy másik kollégát Korda Györgynek hívnak, élete folyamatos kihívás, hogy összetévesztik, -keverik vele, rokonának tartják a nagy művészt, akit ő csak mérsékelten, bizonyos, szigorúan meghúzott határok között kedvel. Egy harmadik dolgozó pedig szaúdi származású, de ebből még nincsen nagyobb bonyodalom, mert 2001 szeptember 11. előtt forgott a mozi. Főhősünk Peter gyűlöli a munkát, a hülye főnököt, leépülőben lévő párkapcsolatban él, a nője csalja, a munkahelyi haverokkal sörözget, pecázik a hétvégén, átlagos – vagy az alatti – szuburbánus fütyi, tökkelütött lúzer. A csaja elviszi hipnoterápiába, s pont, mikor hipnózisba szédül, a hipnoterapeuta rosszul lesz, ő meg úgy marad. Időközben a céghez „konzultánsok” érkeznek, leépítenek, kiracizzák a tűzőgép-fixációs elmebeteget, meg a szaudi és a kordagyörgyös havert, de a módosult tudatállapotban élő Peter nagyon bejön nekik: a függetlenül gondolkodó, szabad, de lojális munkaerőt látják benne, előléptetik. A „vallásos élmény” hatására ő azonban partizán lesz, és mit csinál a korábban punnyadt hivatali patkány? Korunk hőse lesz: hacker. Egész pontosan: cracker. Mert kicsiny trükk segítségével a kirúgott komálósokkal több százezer dollárt leszednek a vállalat számlájáról az információ-technológia segítségével – aztán lelkiválság, leég a cég, megmenekülnek, Peter ismét megtalálja a boldogságot egy pincérnőben (Jennifer Anniston), aki úgyszintén lázad az étterem vezetése által kitalált logo („már nem vagyunk Kansasban”) és az ún. stílusjegyek ellen, ami minél nagyobb számú jelvény kitűzését jelenti.
A Hivatali patkányok kimondottan bugyuta film, mégis számot tarthat a szervezetszociológia művelőinek figyelmére, hiszen azon túlmenően, hogy precíz munkahelyi szociogramokat rajzol, vizsgálódásának kandi górcsöve alá veszi a modern kapitalizmus racionálisnak gondolt mágiáit, sámánjait, és megmutatja a személyiség lázadását is a bárgyú munkarend ellen.
Az ismert bostoni színjáték-író, David Mamet saját darabjából írta a Glengarry Glen Ross forgatókönyvét, mely egy ingatlanügynökség belső viszonyrendszerét viviszekcionálja. Az ilyen rendezésekre szokás azt mondani, hogy parádés szereposztás: Al Pacino, Jack Lemmon, Kevin Spacey, Alec Baldwin, Ed Harris, Jonathan Sullivan, Alan Arkin játsszák, s persze játszik rajta a színpadi dramaturgia, és gyermekkori Arthur Milleres élmények is beúsznak; az interperszonális viszonyrendszerre épített film nagyon is megáll a lábán. Kevin Spacey töketlenkedő irodavezető, a partnercég hot shot kisfőnökével (Alec Baldwin) erősíti magát, hogy a gyenge eredményeket produkáló kollektívát megfélemlítse, jobb üzletkötési eredmények elérésére ösztökélje. Munkaverseny amúgy is van: aki adott időn belül a legtöbb üzletet hozza – ez a cégnél Ricky Roma (Al Pacino) – az kap a cégtől egy Cadillacet. A második késkészletet, az őket követő dolgozók pediglen ki lesznek rúgva. Jack Lemmon, a régi ügynök, nagy múltú telekspecialista, magánéleti háttere kusza, felesége kórházban, nagylánya súlyos anyagi problémával küzd, kell neki a zsé, de nem megy mostanában jól a bolt. Könyörög a főnöknek, lemegy kutyába, hadd kapjon jobb címeket, akiket megdolgozhat, hogy fektessenek ingatlanba, Arizonában, vagy Floridában, szansájn lesz ott, öregkori kényelmes elfekvő, elefánttemető. A főnök eljátszik vele, pofozgatja, mint a macska, emeli az egér adrenalinszintjét, mégsem végez vele – ekkor még legalább is. A másik ügynök (Ed Harris) kitalálja, hogy be kéne törni éjjel a céghez, elrabolni az új, jó címeket, átvinni a konkurenciához. Ebből aztán bonyodalmak lesznek. Hiperaktív biznisz-halandzsát nyomnak az ügynökök, „mire tanítottak a westernfilmek? Arra, hogy nem egyszer adsz el egy vevőnek, hanem tizenöt év alatt ötször” – nagyképűsködnek, de ez a nagyképűsködés kétségbeesésből, és a vert helyzetből táplálkozik. Egzisztenciális bizonytalanság dekonjunktúra és stagfláció idején, az ügynökök egy hullámvasút gyorsaságával kerülnek fel és le, anyáznak és az életükért könyörögnek, átvernek, megvezetnek, álomvilágba kerülnek és mély depresszióba. Nagyarcú párbajhősök, akik „az utcáról élnek meg”, mit tud az igaz ÉLETről egy ilyen irodavezető fityfasz, mikor ők szerepjátékosok, teljes személyiségükből, önkizsákmányoló módon dolgoznak; pionírok ők, vadnyugati pisztolylovagok, dakotákkal, komancsokkal hadakozó felderítők, rangerek, John Wayne zöldsapkásai a befektetés és az üzleti élet frontján.
Terry Gilliam Brazil című filmje bár korábbi, mint az itt tárgyalt dolgozatok, és komplexebb is, mégis, a munkahely-ábrázolás, az Információs Minisztérium belső élete nem csak a fasiszta-kommunista totalitarizmusok világát idézi, de a korszerű nagyvállalatok munkaszervezési elveit is. Ne feledjük el soha, hogy a korszerű nagyipar olyan szervezésszociológiai zsenijei, mint például az antiszemita Henry Ford II. is Hitler nagy rajongója volt, de a Brazil saját magát plasztikai sebészeti módszerekkel a totális dekonstrukcióig roncsoló nagyasszonya nem a náci-bolsi totális állam, hanem az élveteg gyáripari korporációk hírnöke. A nagyvállalati világ és a totális államberendezkedések mutatnak némi szervezetelméleti és stiláris rokonságot de, legyintsünk könnyedén, az egyik teljhatalmú állam, a másik pedig cégecske. Igaz, Japánban például országokkal mérik a vállalataikat, a Sumitomo Holding például pont annyit termel és költ, mint a közel hetvenmilliós Törökország, úgyhogy sebaj, William Gibson is mondja, a szuperkorporációké a világ és a jövő, ne aggódjunk hát, hogy meglesz-e az a piciny, édes totalitárius stich a jövendőnkben!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/10 12-14. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2206 |
