Tóth János
Az operatőr alkotótárs visszaemlékezése Novák Márkra, a valóságosan és a képzeletben forgatott közös filmekre.
Nem tudom, én kerestem-e meg őt, vagy ő engem, esetleg csak egymásba botlottunk a Balázs Béla Stúdióban vagy a Filmgyárban. Vagyóczky Tiborral forgatott egy különös filmet, amely egyetlen beállításból állt. Akkoriban volt egy híres Filo-plakát: alsó gépállásból egy csizmatalp, a szögek helyén kicsiny horogkeresztekkel. Márkék egy hatalmas üveglap alól fényképezték a csizmát, ahogy lép, tehát mozgásba tették át a plakátot, s masírozó katonák menetzaját keverték alá. Azzal, hogy egy fogalom lényegét ennyire lakonikusan, gongütésszerűen megragadta, beletalált a „plakátvénámba”, amikor mozisként egy-egy új filmbemutatóhoz még magam is terveztem ilyesmit. Ettől kezdve rengeteg olyan együttlétünk volt, amiből nem lett film, mégis igényeltük, hogy hetente kétszer-háromszor találkozzunk, sétáljunk, beszélgessünk erről-arról. Ebből aztán kialakult egy megfoghatatlan, plazmaállapotú barátság, valamiféle határtalan kapcsolat.
Márk kapott egy megrendelést: békeharcos filmet kellene csinálni, gyakorlatilag semmiből. Elgondolkodtunk a feladaton, s eljutottunk a csendélet műfajához, hiszen ahhoz szinte nem kell semmi. A legelemibb bibliai motívumokat vettük alapul: egy szelet kenyér, egy hal, a bor helyett meg, mint azon a bizonyos mennyegzőn, víz. S volt még egy előkép: Niepce, aki Daguerre előtt a fotózást feltalálta, két bitumenképet készített. Az egyik egy csendélet: kehelyformájú tálcában gyümölcsök a kerti asztalon. Egyszerű formák. Ez a kép mindig visszatér bennem, amióta a filmet és a fotográfiát tanulmányozom. Kint is van a szobám falán. Hogy a Csendélet című filmbe hogyan játszott bele Niepce, a Biblia, a megrendelő, Novák Márk vagy én, hogy miféle korrespondenciák léptek fel, Isten tudja. Ebbe nem akarok belebonyolódni. Elnézést is kell előre kérnem, hogy Marci filmjeit a magam nézőpontjából értelmezem.
Vettem egy csúcsfényképezőgépet, csiszolt szélű matt üveggel, amely mindig más fénytöréseket eredményezett. Állandóan arra inspirált, hogy fényképezzek, a keresőn keresztül nézzem a világot. Film nélkül gépmozgási gyakorlatokat is végeztem vele; a semmit filmeztem. Ebből jött az inspiráció: nem kéne mást csinálni, mint lefényképezni a csendélethez tartozó embereket. Egy parasztasszonyt a kemence előtt, az „öreg halászt”, amint kifogja a halat, és egy üvegfúvó mestert. Az állóképek sorozatába aztán bele kell vinni a váratlan katasztrófát, pusztulást, atombombát vagy természeti csapást, ahogy tetszik, ami a teremtett világot egyszer és mindenkorra elpusztítja. Ráállítottunk egy nagy teljesítményű lassító gépet a csendéletre, egy mesterlövész pedig szétlőtte. Ez volt az egyetlen filmes pillanat, csak néhány másodperc, a többi „still” standfotó. A három hivatás három-három képváltásban közelíti meg a lassított jelenést, aztán még egy-egy levezető kép következik a három figuráról. Egy képletről volt tehát szó, egy szinte tanítható szerkezetről. Forgalmazni igen nehéz volt ezt a korai „kampány-klipet”, de azért itt-ott vetítették. A Csendélet ma is aktuális, akár zöld filmnek is nevezhetjük, hiszen a katasztrófa veszélye nem szűnt meg, csak lassabban halad a végkifejlet felé, nem ebben a plakátszerű felfogásban, gyors leütésben.
A filmre felfigyelt a szakma, így aztán Márk újabb feladatot kapott, ezúttal egy alkoholellenes filmet kellett csinálnia. Budapesten a konszolidáció éveiben sorra nyíltak és gombamód szaporodtak a tabdi, csapdi, csengődi, bingődi ilyen-olyan borozók, borharapók, borkóstolók, az állami szövetkezetek hamisított kannás boraival. Hihetetlen vonzást gyakoroltak az emberekre, mindig tele voltak. E sajátos televénynek megvolt a maga törzsközönsége. Az alkoholizmus tehát igen elharapódzott, amit persze a Kedd című filmmel sem sikerült megfékeznünk… Ezt nem tartom a film kudarcának, mindenesetre tény.
Mi az alapja annak, hogy az emberek ennyire isznak és búnak eresztik a fejüket az úgynevezett konszolidáció idején? – merült fel a kérdés. A dolog minket elsősorban ebből az aspektusból érdekelt. Ki kit vesztett el, kit akasztanak, mikor lesz amnesztia – ez a politikai kérdés lett a film „alharmonikus” rétege. Az a nap, október 23-a, keddre esett, s csütörtökön volt a Parlament előtti sortűz. Csütörtök van vagy kedd? – hangzik el a filmben a hamleti dilemma, s ez még ma is érvényes ebben az országban…
Márk kőbányai gyerek volt. Minden gyerekkori helyszínére elvitt. Volt ott egy roncstemető, ahol hatalmas vasgolyóval zúzták szét a hulladékot. Itt barangoltunk, s közben beszélgettünk. Lementünk a kőbányai katakombákba, ahol a söröket erjesztik. Felkerestük a már nem létező, hatalmas szabadtéri kőbányai sörözőket. Végigjártuk ezeket a motívumokat, s csináltuk a magunk nem létező filmjét, szabad sétáink szabad lélekmoziját.
Mindketten különösen vonzódtunk a burleszk elementáris műfajához. Az volt a célunk, hogy a burleszket mint egyfajta szürreális vivőenergiát kapcsolatba hozzuk a mögötte lévő „alharmonikus” üzenettel, méghozzá úgy, hogy ne fedje el teljesen a gondolatot, de ne is hagyja közvetlenül megjeleníteni és manifesztálódni, nehogy sub rosa azonnal, „főbe lőjenek” minket. Vagyis azt szerettük volna, hogy a „vivőenergia” elementáris szórakoztatásként vigye végig a filmet ebben a kettős hangzásban. Ezen a téren a Kedd nem a legtökéletesebb, de hasonló műfajjal addig még senki sem próbálkozott. A film főcímén, egy tépett naptárlapon, idézőjelben ott lóg a dátum, így aki veszi a fáradtságot, ilyen aspektusból is átélheti a filmet. Ebből a szempontból kísérletről van szó. Márk egyébként különösen nem kedvelte az érzelmes filmes megoldásokat, meglehetősen szikár alkat volt, ellensége a szentimentalizmusnak, aszketikus szigorával inkább pontos kifejezésre törekedett.
Kedvenc képem a forgóajtós jelenetbe vágott stoptime. Volt egy gyakran látogatott motívumunk, a Kiscelli Múzeum mögötti szobortemető, ahol szocialista realista szobrok voltak darabjaikra szedve. A főszereplőt beültettük a szobrok közé mint Rodin Gondolkodóját. Csak egy pillanatra szerepel a filmben, jóformán nem is lehet látni, mégis emblematikus.
A film végén hősünk újra felteszi a kérdést: csütörtök van vagy kedd, mert a történtek dacára ezt még mindig nem lehet tudni. Kezdődhetne elölről minden, s folytatódhatna még ma is. Ha azt írjuk a film végére, konyec filma, akkor az a bizonyos „alharmonikus” üzenet a helyére kerül. A film azonban így is megengedi ezt a játékot. Mindenki azt lát bele, azt csinál, érez, gondol, amit akar. Ha a burleszket nézi, akkor mulat rajta, mert a film szórakoztató és mulatságos, de ha azt igényli, akkor kiegészítheti a jelentést, a film erre lehetőséget ad. Nyitott dolog, nem kötelező, az általam felvetett csak az egyik értelmezés a számtalan közül. Megpróbáltunk egy játékos formát kitalálni, annak reményében, hogy ebben a műfajban még csinálhatunk hosszabb filmet is.
A Kedd bemutatóján véletlenül jelen volt Henri Langlois, a párizsi Cinématheque igazgatója. A vetítés után fogadta az alkotókat, mosolygott, mosolygott… A Kedd és René Clair filmjei nem teljesen idegenek egymástól, meg aztán Langlois úrnak is visszaköszönhettek az amerikai burleszkek. Szóval meghívta a filmet Cannes-ba, a kisfilmek versenyébe. Ez bizonyos mértékig megvédte attól, hogy szétszedjék. Nem kapott ugyan díjat, de a részvétel nagy dolog volt.
Márkban és bennem is megvolt az igény arra, hogy együtt legyünk, fuzionáljunk, ötleteket szűrjünk össze és játsszunk egymásba, teljes transzparenciával. Futtattuk az elménket, mindenről volt élményünk vagy reflexiónk. Talán száz vagy ötszáz filmet is leforgattunk így. A Különlegességi cukrászdában dolgoztunk, ahol Mándy Iván is rendszeresen írt. Az alagsori hosszú helyiségben, a „kuglipályán” ültünk. Bokszok sorakoztak egymás mellett, titkos párokkal. Kitaláltuk, hogy a nő mit mondhat a férfinak, vagy a másik kire vár. Csomó filmet forgattunk így, olyanokat, amelyek összeállíthatóak lettek volna a Keddhez hasonló lazább szerkezetben. Ambícióinkat, a filmmel kapcsolatos nyitottságunkat, másképp gondolkodásunkat új, keretnélküli műfajokban és látásmódban próbáltuk a szabad filmi kifejezés felé terelgetni.
Egyik kedvenc motívumunk a Keleti pályaudvar félreeső vágányán álló régi, faborítású, International Wagon Lits étkezőkocsi volt. Erről a kocsiról írtunk is egy forgatókönyv-vázlatot, méghozzá ott, a kocsiban. Állandóan jelen voltunk egymás számára. Rám gondolt, ha látott valamit, én meg rá gondoltam, ha volt egy ötletem. Megfoghatatlan barátsága mély, játékos, minden érdeket nélkülöző, testvéri vagy alkotói kapcsolattá vált – természetesen a személyiség egyéni vonásainak és a magánéletnek a tiszteletben tartásával.
Egy alkalommal meghívott magához. Volt egy légpisztolya, amivel állandóan célra tartott. Nem lőtt, nem is lett volna annyi lövedéke. Lógott a falon egy Krisztus-korpusz – talált tárgyként kerülhetett hozzá –, előszeretettel tartotta rá a fegyvert. Szimpatikus gesztus volt ez számomra, nem ateista értelemben, hanem azért, mert én a keskenykamerámat tartottam hasonló módon célra, film nélkül, felhúzva, hogy meg legyen a kameramozgatáshoz a gyakorlatom, meg aztán, ha berregett a kamera, jobban el tudtam gondolni, hogy amit képzeletben filmezek, az a képzelet vásznán hogyan is néz ki. A célra tartás tehát számomra szintén bevett dolog volt. Nem beszélve arról, hogy Marey fényképezőgépét is fotópuskának nevezték, ő a madarakra „tartott célra”, nem gyilkossági szándékkal. „Alkotói gesztusnak” tűnt: valamit egy lövéssel, egy találattal előidézni, akárcsak egy pontos filmes megoldással. Úgy megfogalmazni egy gondolatot, hogy az egyetlen lövéssel célba találjon. Márk meglehetősen szikár és aszkétikus nézetek vallott erről. Elkötelezettje volt Brechtnek, s azon túl még talán Villonnak; az ő forgatókönyv-változata az étkezőkocsiról brechti songokkal volt megtűzdelve.
Egy ilyen kötetlen és oldott beszélgetés során szinte váratlanul megjegyezte, hogy ha ő eléri a krisztusi kort, s nem tudja megvalósítani, amit filmben szeretne, akkor a születésnapján főbe lövi magát. Nem tulajdonítottam nagy fontosságot a dolognak, férfias játéknak tűnt, különlegességnek. Meg aztán az olyan hihetetlen távol volt még, nekünk meg holnap meg kéne váltani a világot vagy magunkat. Ő és a sors azonban mégis komolyan gondolta.
Abban az időben mindketten írtunk ugyanarra a témára egy forgatókönyvet, de úgy látszott, nem lesz rá „társadalmi megrendelés”. Ő viszont lehetőséget kapott egy nagyjátékfilmre Galambos Lajos írásából, ebből született a Szentjános fejevétele. Egy napon bevallotta, hogy ő most filmet fog forgatni, de nagyon nagy baj van, és szégyelli magát – tényleg el is pirult –, a filmet ugyanis nem forgathatjuk együtt, ez volt az egyetlen kikötése a filmgyárnak. Azt válaszoltam, hogy természetesen ez talán az élet rendje, és ehhez lehetetlen hozzászólni. Mindenki úgy nősül, úgy táncol, úgy fest, ahogy akar, vagy ahogy tud. De hát ő tisztában lehetett azzal is, hogy azt a filmet semmi szín alatt nem forgatnám le, hiszen három vagy négy éven át figyeltünk egymásra, minden filmes rezdülésünkre, a megvalósítható vagy egyáltalán meg nem valósítható agyrémeinkre. De nem akarom őt elmarasztalni a filmért. A maga módján és a maga korában megvolt a funkciója. Nem vetek követ ezekre a filmekre, hiszen magam is készítettem néhányat. A helyzet ennél bonyolultabb. Felmutatják a társadalom szerkezetét, behatolnak a tömegekbe, átvilágítják a társadalmat, és így tovább – de ez számomra nem a filmek filmje.
Márk úgy gondolta, hogy a könyvet sem mutatja meg nekem. A beszélgetéseink ekkor már nem folytatódtak. Gyakorlatilag elváltunk egymástól, egyetlen snittel. Neki is kényelmetlen lehetett, én pedig nem akartam kitenni sem őt, sem saját magam annak a helyzetnek, hogy kínosan érezze magát miattam, vagy én őmiatta, mintha valamiféle magyarázattal tartoznánk egymásnak. Hogy netán, miként a Keddben, valamiért meg kéne innunk talán valamit. Nekem jött az Elégia meg a többi film, „forgott” a saját világom a maga sikereivel és kudarcaival. Egyszerűen kikerültünk egymás látómezejéből. A filmet Szécsényi Ferenc fényképezte. Hosszú ideig nem is néztem meg, csak sokkal később, azon érzelmi oknál fogva, nehogy bármilyen módon rávetítsem a történteket. Megvártam, amíg teljesen érdekmentesen, tisztán, mint egy filmet tudom nézni. Hogy utána milyen filmeket csinált volna, vagy mire teszi fel az életét, nem tudhatom. Tény, hogy a Szentjános fejevételét követően nem nyíltak számára érdemi lehetőségek.
Megrázott, amikor hallottam, hogy meghalt. Valóban a születésnapján, délután három órakor főbe lőtte magát a fürdőszobában, teljesen váratlanul. Mit nem adnék azért, ha ma újra együtt ülhetnénk! Felvenném a légpisztolyát, és célra tartanék. Természetesen filmre, mindig filmre.
Lejegyezte: Gelencsér Gábor
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/10 25-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2203 |
