N. N.
A japán filmmûvészet az 50-es évek idején bekövetkezett nemzetközi áttörése óta az európai nagyközönség számára egyet jelentett a nyugodt, csendes erõ és melankólikus belenyugvás filmalkotásaival: a Mizoguchi, Ozu, Naruse vagy Kaneto Shindo remekmûveivel fémjelzett világképbõl csupán a „legnyugatibb japán”, Kurosawa Akira szenvedélyesen individualista életmûve lógott ki. Az elmúlt évtizedben azonban egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a külvilág sokáig csupán a tájfun szemét ismerte – az azt körülvevõ õserõk tombolásából kevés látszott a Lemenõ Nap országaiból nézve. Kitano Takeshi sikerkarrierje óta megújult nemzetközi érdeklõdés fordul Japán felé, ám ez már nem a shomen-gekik társadalmi és erkölcsi problémái fölött meditáló Japán. A haldokló stúdióóriások felett, amelyeknél egykor a legnagyobbak dolgoztak, mára átlépnek a video- és digitál-nemzedék zabolátlan tehetségei, miközben reneszánszukat élik az ezredvégi filmdivatokat évtizedekkel megelõzõ kismesterek, az újra aktív Imamurától, Oshimától, a nemrég elhunyt Fukasaku Kinjin keresztül, a jakuzafilmek kultuszrendezõjeként ismert Suzuki Seijunig. A kudarcot valló stúdiórendszer, ami a 90-es években már képtelen volt kitermelni saját utánpótlásvonalát, megnyitotta az utat a független film elõtt, táplálkozzon az az egyszemélyes dokumentarizmusból, az olcsó szériafilmekbõl vagy akár a szoftpornó-iparból: soha nem látott generációváltás zajlik, egyre sebesebben és nagyobb zajjal, Japánban.
Isten hozott minket a vihar kapujában.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/10 30. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2200 |
