Bori Erzsébet
Árvaházból táncházba, táncházból a fogházba. Szomjas György zenés szocio-kalandfilmjében kedves műfajainak övözésére tesz kísérletet.
Talán merészen hangzik, de a Vagabond felől visszatekintve most úgy tűnik, Szomjas György mindig is a folklórból indította, merítette a filmjeit. A populáris kultúra hősei, jellegzetes figurái, legendássá lett esetei, közszájon forgó történetei adtak anyagot a pályakezdő rendező műfaji találmányának, az easternnek (Talpuk alatt fütyül a szél, Rosszemberek) éppúgy, mint a nagyvárosi folklór jelenidejű közegében játszódó sorozatnak, amely a Kopaszkutyától a Falfúrón és a Roncsfilmen át a Gengszterfilmig vezetett. Nincs ez másképpen a Vagabonddal sem, amelyben Szomjas arra tesz kísérletet, hogy egységes egészbe foglalja szociografikus hitelességre törő nagyjátékfilmjeit és az utóbbi években népzenéről, táncról, népi muzsikusokról készített dokumentumfilmjeit.
Az idei szemlén két táncfilmmel is találkozhattunk. A középgeneráció két markáns rendezője, Grunwalsky Ferenc és Szomjas György számos fontos munkát jegyzett már társszerzőként, így nem lehet véletlen, hogy mindketten egy-egy táncfilmben vagy zenés-táncos filmben találtak rá a kifejezési formára. Szomjas ezúttal is Grunwalskyt kérte fel operatőrének, aki a Ladányi Andrea mozdulatműveszetére épített Táncalak elkészítésével is igazolta, milyen beleérzőn, együtt rezdülőn képes fotografálni, filmképekbe szervezni a táncoló emberi test látványát. Szomjas is a zene és a zene nyelvével nyit új dimenziót egy két világ vonzásában élő, állami gondozott fiú, Karesz történetének. A nevelőintézetből széles út vezet a csavargás, a kisebb-nagyobb stiklik, az alkohol, a drog, majd a bűnözés és a börtön felé. De Karesz találkozik egy lánnyal, bekerül egy táncházba, és megnyílik előtte egy egészen más életpálya lehetősége.
A máig létező táncház-mozgalom elképesztő karriert futott be a Kádár-korszak hetvenes-nyolcvanas évtizedében. Fiatalok tömegei találták meg benne az alternatív életmódot, divatot, értékrendet, szórakozási vagy önkifejezési formát. Annak idején politikai állásfoglalás is volt a táncház, az uralkodó ideológia szelíd tagadása, kulturált és dallamos antitézise. Mégsem kell csodálkoznunk azon, hogy túlélte a rendszerváltást, megmaradt szigetként. A demokratikus berendezkedéssel, de még inkább az új gazdasági renddel szemben is sok fiatal keres alternatívát, és ezek egyike a gyökerek keresése, a hagyományok tisztelete. A táncházmozgalomban - a régi vádakkal ellentétben - nincsen semmi retrográd vonás, múltba kapaszkodó eszképizmus. Éppen úgy a nagyvárosi (szub)kultúra része, mint a diszkó vagy az acid parti, a biciklizmus vagy a változatos eszmék vezérelte globalizációellenes csoportok.
A film hőse a spontán muzsikálásra mindig kapható „tesóitól” - cigány intézeti társaitól - már megszerezte a zenei alapképzést, így nem találja furcsának, sem nevetségesnek, hogy létezik olyan társaság, amelyben nem billiárddal, esetleg tekével egybekötött kocsmázással, hanem közös tánccal, énekléssel (és poharazással) múlatják az időt. A táncháziak változatos társadalmi háttérrel rendelkeznek, van köztük vajdasági politikai és erdélyi gazdasági menekült, a szegényes betyárbútorral albérletről albérletre vándorló ifjú pár, budai újburzsoá család gyermeke. Ezek a különbségek eltűnnek, elsimulnak az együttlét idejére, sőt az itt szövődő barátságok még támaszt, kézzelfogható segítséget (vacsora, fedél, munka) is adhatnak a hétköznapokban, de természetesen nem változtathatnak a vagabondok, bújdosók, nagyvárosi dzsungelharcosok - a Moszkva téri emberpiacon kilóra megvett, építkezések feketemunkásaként élő, tartózkodási és munkavállalási engedélyért a hivatalokat járó határon túli magyarok, vagy a hozzájuk hasonlóan számkivetett, intézetből szökött, a piros lámpánál szélvédőt mosó, bulvárlapokkal rikkancskodó és egy másik emberpiac, a gengsztervilág szintén olcsó munkaerőt kereső „vállalkozóinak” kiszolgáltatott intézeti srácok - helyzetén. Hiába választ más sorsot, más életpályát Karesz, ha száz szállal kötözi, húzza vissza a régi. Intézeti haverjaival betörésbe keveredik, és mire kibontakozna a Zsófival bimbózó szerelem, hősünk hűvösre kerül, és legközelebb már talpig csíkos rabruhában fogadkozhat, hogy ha egyszer kijut innen, csakazértis zenész lesz belőle.
Szomjas ezúttal visszafogja a korábbi munkáit jellemző nevettető ambícióját, amely a humor harsányabb, altájibb változatainak bevetésétől sem riasztotta vissza. A Vagabondban inkább az irónia finomabb eszközeivel él, csak egy-két erre alkalmas jelenetben engedi szabadjára poéngyártó kedvét. Igen szellemes megoldás, ahogy az idő múlását érzékelteti a bulvárlapok új meg új, szenzációs szalagcímeivel. Saura Carmenjét idézi meg, amikor a Sobri című táncjáték előadására készülő társulat tagjai a próbák során magánéleti konfliktusaikat is beleviszik a produkcióba.
A Vagabondnak fikcióként pontosan az a hibája, ami dokumentumként az erénye: a tánc, az ének nem vágókép, háttér, kísérőzene, hangulatfokozó benne, hanem a cselekménnyel és a figurákkal egyenrangú, egyforma súlyú szereplő. Ám a film (meg a néző) folyamatos ingajárata a történet és a valóság között nem megy zökkenők nélkül. Az eleven hús-vér figurák mindennapi életével, a hiteles táncházi atmoszférával szöges ellentétben, sőt bántó kontrasztban vannak a mese kiagyalt fordulatai (rögtönzött koncert az esti filmvetítés alatt a Szindbád mozi gépházában; Kareszék éppen Zsófi szüleihez törnek be az orgazda által megrendelt festményért). Szívesen elnéznénk még a tüzes táncokat, hallgatnánk tovább a sok dobogó láb ritmusszekciójával kísért gyönyörű dalokat, de ugyanilyen szívesen követnénk tovább, messzebbre is a szereplők sorsát múltban és jelenben. A vetítés végén, bár nem bosszúsan vagy csalódottan, de kielégületlenül állunk fel a székből, mert mindkettőből csak ízelítőt kaptunk. Egy ígéretes vázlatot a meséből és kedvcsináló kóstolót a táncházak világából és muzsikájából.
Szomjas adott rá, hogy felvonultassa a nagy-magyarországi, sőt a Kárpát-medencei népzenei repertoár széles skáláját, az előadók színét-virágát. Megjelenik a magyarországi táncházmozgalmat, a népzene újrafelfedezését elindító Sebő Ferenc és Halmos Béla, aki azóta is aktív Kalamajka nevű együttesével; színpadra lép a világsztár Sebestyén Márta és a Muzsikás, a délszláv zenét játszó Söndörgő és Vujisics. A hazai művészek, hivatásos előadók mellett pedig ott húzzák a rövidesen eltűnő határokon túlról érkezett, autentikus, élő népzene olyan nagyságai, mint az erdélyi cigány folklórt képviselő Szászcsávási banda, Zerkula János és felesége, Regina a Gyimesből; Pál István, a 85 éves dudás Nógrádból, vagy a már áttelepült moldvai csángó Benke Gráci, aki a doboláson kívül életének motívumaival is hozzájárult a filmhez.
Manapság már a nem kifejezetten zenés mozgóképek piacra dobásának is szerves részét képezi a soundtrack megjelentetése. A minden tekintetben különös műgonddal elkészített Vagabond ebben is új utat kíván törni: stúdió minőségű felvétellel, amelyet a műfaj sajátosságainak megfelelően természetesen élőben kellett rögzíteni. A 24 sávos hangtechnika minden egyes hangszernek külön sávot juttat, hangszernek tekintve a táncosok bemikrofonozott, ritmusverő lábát is.
A Vagabond első látásra „csak” egy halk sikerre, korlátozott nézői körre számítható rétegfilm. Ám ha az egyik legnépszerűbb rendezőnk híveihez, a hazai táncházak látogatóihoz, a népzene kedvelőihez hozzáadjuk a határon túli magyarok jelentős részét és Sebestyén Márta (meg a nemzetközi fesztiválokon rendre forró sikert arató más együtteseink) nyugati rajongótáborát... Lehet, hogy a Vagabond képében megszületett az első magyar világfilm?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/10 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2194 |
