Varga Balázs
A Kálmánczhelyi–Végh–Stefanovics-trió szabadszájú mese-parafrázisa.
Gyermekkorunk kedvenc meséi egészen sajátos átiratokban születnek újra az ezredvégen. A kis vakond egy szentesi erőtakarmány-gyárban nő nagyra és találja meg a nadrágját, a ho-ho-horgász kalandjait a detoxikáló sátor felé imbolygó szigetlakók kommentálják, Dorothy a Rákóczi téri kukák mellől indul el a sárga úton, Micimackó és társai pedig egy vidéki színjátszó táborban szereznek életre szóló élményeket. A kilencvenes évek elején Szőke András bumfordi meséin vigyorogtunk, majd egy évtizeddel később a Kálmánczhelyi-Végh-Stefanovics trió szabadszájú és profán mese-parafrázisai tesztelik humorérzékünket. Kálmánczhelyiék értik a tréfát, komolyan veszik a humort, olyannyira, hogy egyre sötétebb színeket kevernek a burleszkbe. Az általuk képviselt sajátos abszurd elbírja ezt, sőt, igényli a gyilkos keveredéseket: ha a bugyborékozó kacajba vér vegyül, az több, mint szimpla hatáselem. Blöffön és ökörködésen túl, tragikomédián innen próbálják elhelyezni magukat és a filmjeiket. Örök határsértők, akik nevettetni akarnak, és elvárják, hogy komolyan vegyük őket. Fésületlen meséikkel külön világot teremtettek, megtalálták a közönségüket és ráleltek egy stílusra, melynek a Libiomfi nemcsak a lehetőségeit, de a határait is megmutatja.
Ami ugyanis a rövidfilmekben működőképes volt, az másfélórás hosszban már inkább akadály. A bakugrásos logikára, beszólásokra, poénokra, paródiákra és színészi jutalomjátékokra épített szerkezet a Libiomfi esetében összeomlik – szóviccek és drámai villanások maradnak meg az epizódok sokaságából, történet helyett pedig csak sztorik kezdeményei. Kálmánczhelyiék legelső munkáik óta a történetmeséléssel hadakoznak, színész-filmesként túlságosan megbíznak a magánszámok erejében, kötött és zárt dramaturgia helyett a szabadon burjánzó nagyjeleneteket részesítik előnyben. Improvizatív munkamódszerük folytonos határáthágásra csábít, nem tűri sztori és műfaj kereteit. Épp ezért találtak rá a pikareszk szerkezetre. A Szegény Peti nagymamája, a Pesti mese és az uristen@menny.hu folytonos helyszínváltoztatásra épült, a cselekmény hátterét közismert mesék vagy egy archetipikus történet parafrázisai adták, a filmek parodisztikus humora pedig maximálisan kihasználta a helyzetkomikum és a szabadszájú poénok erejét. Tíz percben, félórában ez a szerkezet kiválóan felpörög, a gegek és a fordulatok ügyes adagolásával akár a játékfilmes kereteket is kitöltheti – ahogy például a Monty Python csoport az abszurd humor és az archetipikus mítoszok, Szőke András pedig a kisrealista miliő és a burleszk házasításával találta meg sztori és helyzetkomikum egyensúlyát.
A Kálmánczhelyi–Végh rendező-duó a Libiomfiban a színészeket fojtogató Libi bácsi drámáját és Micimackó meséjét próbálta keresztezni, ezek a történetkezdemények azonban nem illenek össze, hiába adott a motiváció, a gyermekkori trauma. Ez az önmagában megálló kelet-európai abszurd a felgyújtott házzal és állatkákkal, az ÁVH-val és a megőrült apával mégsem nyeri el a mélységét, nem tölti be a funkcióját, mert csak magányos mozaikdarabka, a cselekményben sem előzménye, sem következménye nincsen. A Libiomfi félresiklott sorsok egész katalógusát vázolja fel, a kidolgozás azonban elmarad. A gegek és a szóviccek folyton megakasztják az építkezést, így aztán a film elsodródik a paródia felé. Érezhető a törekvés arra, hogy könnyedebb, ironikusabb betétek sorozatából villanjon ki egy-egy tragikus epizód – játék és dráma összemosódása, a világnak ez a reflektálatlan, gyermeki vagy gyermeklelkű szemlélete próbálja mozgatni a történet és a karakterek alakulását, a Libiomfi mégis megbicsaklik.
A Libiomfi legerősebb, legtisztább rétege az alkotócsapat ars poéticája. A független filmes öntudat és kívülállás megfogalmazása mindig is fontos elem, nemcsak Kálmánczhelyiéknél. Ha nincs pénz, nincs technika, akkor is tenni kell valamit: Szőke András fakamerával forgatott, ők hűtőszekrénnyel – ez persze geg és gesztus, harcos kiállás az önállóság és a szabadság mellett, csakhogy a függetlenség és a fésületlenség ezúttal következetlenséggel társult. A Libiomfi szűk költségvetésből készült, egyenetlensége mégsem a pénzhiánynak tudható be. Nem a humorukkal és a lendületükkel van baj – a humoruk karaktere azonban inkább a rövid formának kedvez. A „nagy forma” csábítása veszély, kihívás és lehetőség. Következetes dramaturgia, átgondolt forgatókönyv és fegyelmezett építkezés nélkül azonban egy játékfilm szűk másfél órája könnyen gegek füzéréve, jól és rosszabbul sikerült, abszurd helyzetkomikummal átitatott jelenetek hullámvasútjává válik. A Libiomfi komoly kísérlet volt a határátlépésre, és ahogy hősei a tábortűz körül énekelik: „kis lépés ez az emberiségnek, de nagy lépés nekünk”. Kilépni, átlépni (azt a bizonyos árnyékot) nem sikerült – talán majd lépésváltás után.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/10 56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2193 |
