Vidovszky György
A Jumanji nem új japán harcmodor vagy autómárka, hanem egy különös amerikai társasjáték neve, amelyből csak egyetlen darab létezik. Bizonyára ezért nem hallottunk még róla, jóllehet – a film szerint – már a múlt században is kipróbálta néhány vállalkozó szellemű játékos, de talán nem voltak megelégedve vele, hiszen egy viharos éjszakán gyorsan elásták. Százévi pihenő után egy kisfiú bukkan rá véletlenül a furcsa dobozra. Ekkor válik érthetővé, hogy miért nem ajánlatos megvenni szülinapra vagy karácsonyra ezt a játékot: egyetlen rossz dobás miatt Alant beszippantja a barátságtalanul szigorú varázstábla. Huszonhat évvel később szabadul ki egy újabb kíváncsi játékos véletlen dobására. Minden lépés egy-egy újabb borzalmat jelent: elefántcsordától kezdve, hatalmas pókokon át, szemtelen majmok, darazsak lepik el a világot. Csak akkor térnek vissza eredeti helyükre, ha Alanék bejutnak a célba...
A mese és a félelem, a játék és az izgalom talán örökké összetartoztak. Ebben a filmben igazi huszadik század végi változatát élvezhetjük mindkettőnek. A mese ugyanis már csak akkor kelt igazi rettegést, ha rémségei láthatóak, a játék pedig csak akkor izgalmas, ha veszélye valóságosnak hat. A film láttán a néző elsősorban az animátorokat, látványtervezőket ünnepelheti a mese és a játék keltette furcsaságok illúziójának hatásos megteremtéséért. Az egymásra utalt főhősök burleszk-szerű helyzetekben küzdenek a rájuk mért horrorisztikusan félelmetes csapások ellen. A film kibogozhatatlan időváltása („vissza a jelenbe”) és annak zavaros következményei a horrort mesévé szelídítik, kiderül, hogy ebben a csodavilágban akár Alice is járhatott volna, és a játék sem veszélyesebb, mint a Ki nevet a végén?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/03 59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=219 |
