Dóka Péter
Ezért a filmért eddig mindenki rajongott, díjat kapott Berlinben, imádták a pesti Titanicon. Úgyhogy ideje leírni: ez a dán vígjáték, mely hivatalosan a Dogma-csoport tizenkettedik munkája, nem jó. Már a Dogma 95 elsõ filmje, a Születésnap megmutatta, hogy az élõ hang, a kézikamera és a természetes fény használata remekül képes egy lényegében kommersz, mûvészileg közepes munkát mûalkotásnak maszkírozni. Lone Scherfig filmje, az Olasz nyelv kezdõknek alapjában langyos vígjáték, néhány szép, emberi pillanattal. Itt a kézikamera – a Dogma-csapat fõ fegyvere – nem a dokumentaritás eszköze, hanem vizuális hatáselem, amely mesterkélt képeivel inkább rontja a hitelességet, mint növeli.
A filmben nincsenek jellemek, csak típusok. Van csupaszív lakli, jóságos pap, ügyetlen eladónõ, sármos focista, melegszívû olasz lány. Sematikus figurák, minden lépésük kiszámítható. A remek színészeknek hála egyik-másik néha életre kel – leginkább a pap és az eladónõ –, aztán kidolgozott jellem híján hamar visszavedlik típussá. A szereplõkrõl a premier plánok árulnak el legtöbbet. A férfiak arca barázdált, a nõké rosszul sminkelt, mindenki szánandón hétköznapi.
A történet fõ metaforájának megfejtéséhez nem kell viharos agymunka. Az olasz nyelv tanulása ezeknek a szögletes dánoknak egyben a szeretet tanulását is jelenti, a finisre össze is állnak párokba. Szoft változatban egy régi északi toposz is felbukkan, persze nem ibseni vagy hauptmanni módon részletezve: a gyermek a szülõ kicsapongó élete miatt betegnek születik. Szintén lehangolóan felszínes és rövid az a vita, melyet két pap folytat Istenrõl meg a hitrõl. Ha valami már-már elgondolkodtatná a nézõt, az operatõr fürgén továbbrántja a kamerát. Az eredmény emészthetõ, helyenként kedves történet, melyrõl már nem beszélne senki, ha Scherfig nem a Dogma nyelvén mesélte volna el.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/10 59-60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2186 |
