Bikácsy Gergely
Szoktak dühösen vitatkozni egy híres bohócról? Fellini utóélete kiszámíthatatlan lenne, ha nem hagyta volna ránk Rómát.
Az Amarcord egyik jelenetében kappanhangú, sovány öregember nagy gesztenyefa tetejére mászik, és onnan ordítja világgá beteljesületlen vágyát: „Nőt akarok, nőt akarok!” Le sem jönne addig, míg nem kap nőt. Rokonai ott könyörögnek a fa alatt. A család bolondházból szökött nagybácsija az, kamasz szerzeteslélek, a vágy rebellise. Úgy emlékszem, egy szigorú, törpe apáca hozza le a földre.
Mindenkinek, nekem is volt Trafikosnőm, Saraghinám és féltve őrzöm a magam Amarcordját. Amikor Fellini meghalt, velem éppen egy inkább fiatal korban szokásos szomorú eset végjátéka zajlott. Halála külföldön ért, bár nem Rómában. Éjjel hallottam idegen nyelven a rádióban. Ilyenkor sokan babonára hajlanak – én is. Sejtettem, hogy halála az én történetemben sem hoz majd jó fordulatot: nem is hozott. Saját történetemet sürgősen el kellett felednem.
Egyre többet gondoltam a bolond nagybácsira. Aztán vettem magamnak a bátorságot, hogy én is felmásszam a magam nagy gesztenyefájára, és hangosan kiabáljam: „Rómát akarok, Rómát akarok!” Ez a város néhány mozinemzedék számára Fellinihez tartozik. Itáliában megtapsolják a híres halottakat, az ő gyászmenetét tízezrek ünnepelték. A halála is vigasztaló, akárcsak egész életműve.
„Ha igaz, hogy Rómában kevés a neurotikus ember – írja Fellini egy sokat idézett passzusában –, akkor az is igaz, amit a pszichoanalitika állít, miszerint a neurózis hasznos, hozzásegít énünk mélységeinek megismeréséhez, olyan, mintha mesebeli kincset keresnénk a tengerben, rákényszerít, hogy a gyerek felnőtté váljon. Róma nem segít a felnőtté válásban. Méhével, anyáskodásával megvéd a neurózistól, de meggátol a teljes kifejlődésben, megérlelődésben. Itt nincsenek idegbetegek, de felnőttek se nagyon. Róma a neveletlen, kétkedő, unott és kissé ferde lelkű gyerekek városa, mert természetellenes dolog az, ha megakadályoznak benne, hogy felnőtté váljunk.”
A mi tájunkon, Pesten főleg sok a neurotikus ember. Felnőni azonban, felnőtté válni itt egyáltalán nem lehetett. Bejárom Fellini Rómáját! – gondoltam nagyravágyóan. Hogy majd látom is Fellini Rómáját. Húsz kilométert is megtettem naponta, de csak azt éreztem, ősz-tél-tavasz-nyár, újabb utak és új évszakok: nem tudom bejárni minden filmjét, az egész várost soha, még a felét sem.
A Bohóc és a Lelkipásztor
„Sokáig nem szerettem Fellinit.” – olvasom egy francia szerző megemlékezésében, és ez jobban érdekel, mintha valaki – nagyon rég – rögtön megszereti. Én ugyan, mint az egész magyar közönség azonnal, az Országúton régi-régi premierjekor rögtön és nagyon. De például Fassbinderrel és Almodóvarral jártam fordítva: eleinte borzolódva idegenkedtem tőlük. Most látom, sikerült egy olyan rendezőt belekevernem, akinek valahogy semmi köze nem lehet Fellinihez – Almodóvar „buñuelesebb”, de ő azért távoli rokon.
Érdekes módon, látszólag nagyon távoli írók és művészek érdekelték. Nekem Simenon-bámulata is furcsa kicsit, de az kiváltképp, hogy Tennessee Williams-szel tervezett filmet: meg is hívta, majd rögtön elfeledkezve a meghívásról nemsokára bujkálnia kellett előle. Eszébe sem jutott elmenni a nagy tervekkel repesve érkező amerikai író szállodájába, letagadta magát. Érteni vélem: csak akkor döbbent rá, hogy világuknak semmi köze egymáshoz. Így járt Pasolinival is, rövid barátságukat elég csúnyán vágta el. Furcsának tetsző bámulatát Bergman művészete iránt tanítani lehetne pszichológusoknak: az ő szemléletétől annyira különbözik, hogy ellentétes-kiegészítő ellenvonzást érzett benne. Javaslatára közös filmet terveztek: nagyszerű abszurd tévedések vígjátékába való jelenet, hogy a fellelkesített Bergmannal ott sétálnak az éjszakai Rómában. A Bohóc és a Lelkipásztor – elképzelni is képtelenség bármilyen közös filmjüket, de mindkettő megrendezhette volna e bizarr sétát valamelyik saját művében, erősen, kiválóan.
Egy marslakó Rómában
Ennio Flaiano könyveit forgatom a római Színházművészeti Könyvtárban. Másfél évtizedig volt Fellini forgatókönyvírója, aztán csúnyán összevesztek. Most a Fellini-Flaiano-librettókból megtudom, Cabiria strichelő placca a Passegiata Archeologicán volt a filmben. Hol találom e sötét sétányt, ha keresésére indulok ma délután?
Flaiano régebbi könyvei, az Egy marslakó Rómában (Un marziano a Roma, 1954), az Éjszakai napló (Diario notturno, 1956) ma már tömegkiadásban jelennek meg. Sajnos, a hívogatóan csábító polcrendszer nem szabadpolc, az ott levő könyvekhez hozzá sem szabad nyúlni, mindent kérőlappal kell kikérni, és erre már nincs idő. Az ember nézheti a csábos szabadpolcot, mintha rács mögött lenne. Tiltott gyümölcs. Majd elolvasom valamelyik éjfélig nyitva tartó könyvesboltban, kedvencem a Fahrenheit 471 a Campo dei Fiorin. És ha holnap visszatérve – természetesen Cabiria placcának föllelése után – kéziratokat, vagy báb-terveket néznék? Ez a könyvtár ugyanis a város legnagyobb báb-gyűjteményét is tartalmazza. Kis báb-kiállítás fogadja a látogatót a lépcsők alatt, zegzugos, labirintusos folyosóvégeken, üvegtárlók mögött. Délceg katonára emlékszem, az olasz Vitéz László nyilván. Az olvasóterem: valahai padlástér, avagy soha nem is volt padlástér, csak annak képezték ki. Olajzöld kancsók a gerendákon, az ajtó felett. Ablakaiból a Sant’ Andrea della Valle óriás kupolája látszik. Megírom egyszer, megírom Róma könyvtárainak történetét, s abban a főfejezet a Színházi Könyvtárat illeti majd: régvolt és mai teátrumok tervrajzai, illusztrációk, fényképek emberekről, bábokról. Mindenre fény fog derülni, a padlástér titkaira is. Biztos a Sant’ Andrea valamelyik csatolt része, mellék-épülete volt régebben. Mert a hatalmas főtemplomnak sok rejtett melléképülete van: egyszer egy szőke svéd turistacsoport előtt, mintha titok volna ez is, kis bejárat tárult fel valamely oldalán – én besurrantam velük. Csigalépcsőn haladtak tovább: óriási menzához értek, vidám csuhások szolgáltak fel, de számomra nem volt hely az ebédlőasztalnál, és visszafelé kérlelnem kellett a portás-papot, hogy engedjen ki.
Lesz itt még dolgom.
Szigorú Vatikán
Flaiano jóval Fellini előtt váratlanul meghalt, ma az irodalom-értők az egyik legjobb prózaírónak tartják. Vitatkoznak is műveiről. Őt majd sokszor fel lehet még fedezni. Felliniről nehezen képzelem el, hogy „újra felfedezik”, meg hogy az új nemzedékek mást lássanak benne, mint az előzőek, hogy titkokat, eddig észre nem vett kisebb-nagyobb rejtélyeket lelnek filmjeiben. A legtöbbjük remekmű, van néhány gyengébb darabja is, de titkaik nincsenek. Azt mondják, enélkül hamar fakul egy műalkotás.
Lehet azért, hogy más jövő vár Fellinire. A Positif című híres francia szaklap jónéhány új Fellini-dokumentumot közöl, és érdekes új írásokat róla. A legérdekesebbek egyike Angelo Arpa jezsuita atya emlékezése barátságukról – ő védte meg Az édes életet ért vatikáni támadások idején. A Dolce vitát Rómában ünnepelték, de néhány nap múltán egy milánói, szitkoktól hangos vetítés után a Vatikán lapja, az Osservatore Romano azóta elhíresült La schifana vita (Ocsmány élet) című durva cikke szerzőjeként Scalfarót sejtették, a későbbi államelnököt. Egy másik olasz államelnök, Pertini később, az Amarcordot levetíttette a Palotában, és ujjongott, mint egy kamasz. Jóvátett valamit.
Andrea Zanzotti velencei költő azt idézi fel, hogy a Casanovához Fellini velencei tájnyelven kért tőle szöveget (miként Pasolinitől a Cabiria éjszakái forgatásakor római dialektusban több párbeszédet). A filmtörténet leginkább exhibicionista alkotója tehát mégiscsak őriz utókor-titkot – de magam úgy látom: inkább a filmek elkészülte körül, mintsem értelmezésükben.
Ha egyszer mégis átértékelődik életműve, akkor talán a Bohócok lesz a legjobb filmje, A nők városa iskolás feminizmus-ellenességével, csinált rácsodálkozásaival talán a halványabbak közé sorolódik. És ami a legfontosabb, akkor talán a minden filmjében meghatározó giccs-érzet értelmezésével (elemzésével) sokkal többet foglalkoznak majd. Akkor érdekes és termékeny vita robbanhat ki, vagy gomolyodhat hosszan az És a hajó megy..., meg A Hold hangja értékéről, gazdagságáról. A kései Fellini-filmek fogadtatása kicsit a kései Mándy kritikai visszhangjával közös: Fellini is, Mándy is erősen megváltozott, de ezt senki nem akarta észrevenni. Ők úgy jók, ahogy eddig... A kései Fellini laposabb, unalmasabb filmjeit (Ginger és Fred) ugyanolyan üres és semmitmondó dicséretek fogadták, mint mondjuk a remekmű-gyanús A Hold hangját, vagy a semmiképpen sem remekmű, de roppant gazdag és többrétegű És a hajó megy…-et.
Vagy húsz éve, a Ginger és Fred magyar premierje után az akkor még fiatal, de már akkor is gyógyíthatatlanul józan és okosan gunyoros író jön ki a moziból: „Legalább szteppelni megtaníthatta volna őket. Bár Mastroianni még elmegy, de azért Giulietta Masinát meg kellett volna tanítani szteppelni.” Mivel némi igazság volt szavaiban, zavartan hallgattam, mintha a szüleim hiányosságaira hívta volna fel a figyelmemet, fájó titokra, melynek kiderültével engem is gúnyolni lehet majd.
Fellinivel az a baj, hogy filmjeit alig lehet görcsösen utálni, valahogy a gyengébbek is szeretetre méltóak, mintha bocsánatkérésre, mosolyra hívnák a nézőt. Utálat egyetlen opusát, A nők városát fogadta, izzó gyűlölettel a feminista szervezetek támadták – a vatikáni elítélés inkább jót tett a Dolce vitának. Valahogy De Sica is ilyen, neki sincs gyűlölhető filmje. Buñuelnek, Bergmannak, Antonioninak van – talán ez is kell a jövőbeli újrafelfedezésekhez.
Legutóbbi római utamon úgy láttam, nincs a helyén domborműves emléktáblája a Via Veneto felső végén egy útkanyarban. Le kellett volna szállnom a buszról, hogy megvizsgáljam? Később valaki azt mondta, kis mellszobor volt bronzból, és egyik éjjel ellopták. Beolvasztásra? Ez is valami, sőt az ő szobrával ezt lehet csak tenni, mert Fellini szobordöntésre alkalmatlan, izzó vitákra is. Hogy a cirkusz-bohóc hasonlatnál maradjunk, szoktak dühösen vitatkozni egy híres bohócról? Még talán a szűk cirkusz-szakmában sem.
Via Margutta
Utolsó lakását, legalább a házat szeretném látni. Via Margutta: Róma Váci utcájából nyílik, de rögtön mintha a budai várban sétálnánk, s ott egy kanyarodó kis utca, üresebb, csendesebb, fél lépésre a turista-forgalomtól, kettőre a hatalmas Piazza del Popolótól. Itt csend és napfény, majdnem kakas kukorékol. Kakas sehol, mint ahogy tengeri szörnyeken kívül más állat sincs soha Fellininél, itt is csak a kukorékolás előtti csend.
Megvan a ház. Lezárt spaletták, hatalmas tetőteraszok, a teraszt nagy zöldek borítják. Kis emléktábla a falon. De maga a nagy lakás, az vajon üresen maradt? Eladták? Laknak benne? Kicsoda? Buñueli rejtéllyel telítődik a Fellini-ház. Valaki szerint japán üzletemberek lakják. Más szerint mégsem ők. Olasz újgazdagok, akiket egyáltalán nem zavar Fellini és Giulietta emléke. Senki sem lakja, arkangyalok őrzik. Csend van, az ízlés és valódi elegancia jó csendje ez talán, de a kérdőjel csendje is. Ki kellene találnom, a látványból, a hangulatból, a levegőből, a tetőterasz zöldjeiből…
Tullio Kezichnek a Dolce Vita forgatási naplója nyomán írt könyvében néhány korabeli levél is szerepel. Kiderül, Felliniék akkor, 1959-ben még a Via Archimedében laktak, ott a címzés. Rontok a térképhez: nem, sajnos, nem jártam a Via Archimedében: az egy meredeken emelkedő és majdnem teljes kört rajzoló utca egy másik Rózsadombon, mert Rómának sok Rózsadombja van. Moravia Új római elbeszélések-kötetében külön novella szól erről az utcáról: e szerint a háború utáni években amerikai katonák mászkáltak cselédlányok után vadászva a majdnem teljes kört leíró dombos, zöldövezeti kanyargózó utcában. Vagy nem is annyira az amerikai katonák, mert azok inkább a Fellini-féle karikatúra-boltban rajzoltatták magukat a Via Nazionalén. A Via Nazionale afféle eszelősen forgalmas és zajos Rákóczi út, mely csak egyetlen klasszissal szebb-jobb a pestinél (míg Róma épp tizenegy és fél klasszissal szebb-jobb Pestnél). Ezt én számítottam ki, és akkor még nem is szóltam a sok a gesztenyéről és platánról. Később eljutottam a Via Archimedébe is: unalmas, dúsgazdag hely, élőhalott nagy villákkal, bennük rejtőzködő milliomosokkal. Minden más ott, sterilebb és unalmasabb, mint Moravia novellájában, és ezt Fellini időben észrevette, jókor megpattant. A Via Margutta viszont csodálatos kis utca, időn kívüli nyugalom Róma legközepén.
Saraghina, végállomás
A Termini pályadvar hátsó fertálya mögött a Sacro Cuore szaleziánus rendház bejárata mellett egy lépésnyire, ott áll Saraghina. A zajos Caffé Trombetti előtt áll az utcasarkon. Ez a Caffe Trombetti kétarcú hely. Előtere zsúfolt átjáróház, afféle éjszakai presszó. Belső terme csendes, elegáns. 2000 nyarán egy este buszsofőrök keserű vitáját hallgattam az állópultoknál a vesztes labdarúgó EB-döntőről. Hotel Rimini, Hotel Urbis, Hotel Marchera, Hotel Corot, Hotel-Ristorante Donati – sorakoznak szorosan egymás mellett a szállodák a Termini közelében, ezek között ütötte fel sátrát a kétarcú Trombetti kávéház.
Fellini Saraghinája a Caffé Trombetti előtti sarkon produkálja magát. Alacsonyabb, mint az eredeti: kövérkés, mosolygó, és kevésbé fenyegető. Van benne valami Gelsominából is, valami született naivság, mely őnála mérgessé, csalánossá vált. Kék trikó, fekete szoknya, fehér tornacipő. Dúló, kimeríthetetlen energia fűti: órákig talpon, és táncol, énekel, és kiabál, és ugrál. Olyan zsúfolt az utca, hogy így sem kelt valami nagy feltűnést. Kamaszfiúk sem bámulják erotikus borzongással. Csak a mellette állók, vagy elhaladók nézik ugrándozását. Most hirtelen visítva nagyot, csattanósat csap egy bámész polgári-fehéringes német turista hátára; az azért meghökken... Estére már elcsendesült, de fáradtan most is mosolyog. Napközben felhőszakadás volt, vizes minden. Reggel csomaghordó fémvázon lógott a motyója. Este nincs már mellette a csomaghordó targonca-váz – még az sem az övé, a Termini őrei elkobozhatták. Vajon hol húzza meg magát eső után? Milyen vackon alszik? Tud Saraghináról, tud Gelsomináról?
És ők, a halhatatlan Fellini-bolondok tudnak róla?
Fellini, a pogány
Mastorna utazása – haláláig ezt a filmjét szerette legjobban, mindig bizonyos félelemmel vegyülő büszkeséggel beszélt róla. Tehette, hiszen (tíz év szünettel a két nekiugrás között) kétszer is elkezdte volna már a forgatást. Először csak a megállapodás volt meg és egy félig kész forgatókönyv – másodszor az első forgatási nap hajnalán mondta le, vállalva a nem csekély pénz-veszteséget és kártérítést. A szakmai, művészi kártól jobban tartott. A forgatókönyv két változatából ötvözött harmadik megjelent később nyomtatásban (magyarul a Filmvilág közölte). Valóban a Nyolc és fél gazdagságával összemérhető: egy pogány istenekkel benépesített babonás világ útvesztői tárulnak fel benne Rómától a világ végéig.
A pogány, Krisztus előtti világ talán jobban izgatta, mint a katolikus kultúra, melynek része volt. Az édes élet egyik legjobb epizódja talán épp ezért a Szűz Máriát látó kisgyerekek alávaló reklám-kihasználásnak illúziófoszlató tömegjelenete: sárban és esőben tülekedő balekok, kalmárok, televíziós ügynökök – csoda és megváltás nélkül. Soha pogányságra hajlamosabb embertömeg, mint az itt látható (de hisz az egész film egy óriás feszület profán, helikopteres utaztatásával indul: Krisztus-üzlet a Szent Péter székesegyház fölött).
A Satyricon röhögséges borzalmait nézve mindig úgy érzem, hogy ezt az elképzelt világot értette és érezte át a legmélyebben – hogy az egész világirodalomból Petronius szelleme leghasonlóbb az övéhez: a keresztény kultúra, bár magáénak vallotta, csak papneveldei gyerekkorától kötelező és kicsit unalmas tananyag volt számára. A Satyriconban láthatóak a legszebb fiúk és a legszebb lányok, a legkövérebb élet-habzsolók, a legriasztóbb hullák, a legvadabb kalandok. Mediterrán Ezeregyéjszaka... Fellini a görög világot bizonyára feltámaszthatná, ha lehetne. Csakhogy azt is megmutatja, hogy nem lehet, mert a mi fantáziánk már gyenge ilyen varázslatokra, nem tudnánk megbirkózni a régi szörnyekkel és istenekkel.
Macskák és oroszlánok
Naplót vezetett élete vége felé álmairól, rajzos naplót. Az egyiken akasztófa alatt áll vékony árny-halálraítélt, és egy diadalmas, keménykalapos figura vigyorogva a 69-es számot mutatja fel neki kivégzés előtt. Nem hóhérnak, inkább milliomosnak öltözött papnak látszik. Egy másik álmában macskák rontottak be házukba, és felfalták a feleségét. Erről készített rajzán azonban óriási oroszlán tépi szét Giulietta Masinát. Önvádló álom, annyi bizonyos, és talán elárul valamit macska-ragadozó voltából. A sovány fiatalember is ő, az egykori macska, aki később vadul faldokló testes oroszlánná vált.
Giccsre hajló, érzelmes rendező volt. Babonás pogányságra hajló. A Nyolc és fél kulcsjelenetében egy minden titkos gondolatunkba belelátó médium megkéri Guidót (Fellini alteregóját), hogy gondoljon valamire, írja le egy papírcetlire, majd ő kitalálja. Guido/Mastroianni azt írja fel, hogy „asa-nisi-masa” – ezt hirtelenjében sem a médium, sem más nem tudja megfejteni. A Nyolc és fél végére aztán kiderül, de a szerencsésebb nézők jól teszik, ha a gyerekmondóka eredetijét is megbámulják. A római Angyalvárban, Kelemen pápa egykori menedékhelyén a pogány Hadrianus császár versikéje ott van bevésve az egyik lépcsőforduló falába: Animula vagula blandula... – („Lelkecske, halvány gyertyafényként imbolygó...” – több magyar költő is megpróbálkozott a fordítással.)
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/11 04-08. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2180 |
