Harmat György
Filmekben elbeszélt filmtörténet, arcképek és pályarajzok – mintha a magyar film vonatán utaznánk.
Bizonyára sokan emlékszünk gyermekkorunk iskolai tanulmányaiból a ballada műfajának meghatározására: tragédia dalban elbeszélve. Nos hát Kelecsényi László munkája: magyar filmtörténet filmekben elbeszélve. Már puszta létével is felhívja figyelmünket arra az eléggé nem hangsúlyozható tényre, hogy a filmtörténet bizony filmekből áll. Folyamatai, fordulópontjai, hullámai csak az egyes alkotásokban érhetők tetten. A legtöbb és legfőbb élvezetet e könyv olvasása közben maga a módszer okozza. A bravúr, ahogy a szerző a filmélmények felidézésébe meg-megszakított, folytatólagos-mozaikos színészi és rendezői portrékat, pályaíveket, életutakat sző. Ahogy a filmek hátterében nemcsak a gyártási körülmények, az alkotói technikák, az utóélet fentjei és lentjei (cenzúra, forgalmazás, nézői és kritikai fogadtatás) jelennek meg, hanem – Hamlettel szólván – „maga az idő, a század testének tulajdon alakja és lenyomata”. Mintha a magyar film vonatán utaznánk: változnak a tájak, az útitársak is, új és új állomások követik egymást, a szerelvény meg csak halad előre.
Miután a könyv jellegéből adódóan (egy oldal: egy film) az előtérben mégiscsak a filmalkotások állnak, kiválasztásuk kulcskérdés. A kötetben szereplő 250 egész estés játék-, dokumentum- és animációs film így együtt nagyjából alkalmas annak a feladatnak az ellátására, amire Kelecsényi vállalkozott, a válogatás tehát akár sikeresnek is mondható. Ám kimaradhatnak-e a magyar film hetven évének összegzéséből olyan jelentős művészi alkotások, mint – többek között a Pacsirta, a Fejlövés, Az ötödik pecsét, a Psyché, a Haggyállógva Vászka vagy olyan elsőrangú szórakoztató produkciók, mint az Egy magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán, a Butaságom története? Aligha. Sajnálatos, hogy Rózsa János egyetlen önálló rendezése sem kapott helyet a könyvben, amint Sós Mária két kitűnő műve közül egyik sem. Nélkülözhetőek lettek volna ellenben olyan filmek, melyek a korjellemzésen kívül nem sok erényt mutatnak (A csodacsatár; Az örökös) vagy felemásra sikeredtek (Mielőtt befejezi röptét a denevér; Nyugattól keletre). A megkérdőjelezhető döntések közül csak a legszembeötlőbbeket említettem, hiszen az ilyen válogatások – természetükből adódóan – mindig egyéniek.
Az „elsődleges” szelekciónál is kielégítőbbnek mutatkozik a „másodlagos”. Azok az arcképek és pályarajzok, amelyek „folytatásokban bujkálnak” a kötet lapjain, néhány kivételtől eltekintve tapasztalatainkkal egyezően tükrözik az adott művészek jelentőségét filmgyártásunkban. A színészek közül a leghangsúlyosabb jelenlét bizonyos elfogultsággal, mindazonáltal alighanem joggal – Latinovitsé. Mellette (ugyancsak indokoltan) Kabos Gyula, Jávor, Karády, Páger, Törőcsik, Eperjes és Andorai kap leginkább teret. Érthetetlen viszont a velük legalábbis egyenrangú filmszínészi tálentum, Dayka Margit mellőzése, aki egyedül a Liliomfi kapcsán „jut szóhoz”. A II. világháború előtti produkciói közül egy sem szerepel, a későbbiekből is alig néhány. Két talán legjelentősebb filmje (Szindbád; A kedves szomszéd) méltatásában Dayka neve meg sem említtetik!
Helyesírási hiba szinte nincs a kinyomtatott műben. Ez valaha természetesnek számított, könyvkiadásunk jelenlegi gyakorlatát tekintve azonban megbecsülendő erény. Mint ahogy az is: más típusú tévesztésből/tévedésből sincs sok. Néhány film évszáma helytelenül szerepel az egyes lapok tetején, a fejlécben. Kósa Ferenc Balczó-filmjének címe nem A küldetés, hanem Küldetés. A Zazie a metrón nem egy-két, hanem hat évvel a Gyermekbetegségek előtt készült. Szabó Ildikó és Epres Attila nem főszereplői a Hótreálnak, csupán a hangjukat kölcsönözték a vásznon látható Czakó Ildikónak és Vincze Gézának.
Miközben örömmel nyugtázzuk, hogy e filmekben elbeszélt filmtörténet teljesíti, amire hivatott, nem hallgathatjuk el, hogy megírtságának mikéntjében kevesebb kedvünket leltük, nem is szólván a gondolati leegyszerűsítésekről. Akadnak megvilágító erejű mondatok, asszociációk (a Havi 200 fix kapcsán József Attila Születésnapomra című versének megemlítése stb.), ám az alkalmazott „egyenstílus” némiképp egyneműsíti az egymástól sokszor és sokban különböző filmeket. Az elemzésekből gyakran hiányzik a plaszticitás, a nyelv nem követi megfelelő hajlékonysággal tárgyának változásait, így sok az általánosság, a közhely, az erőltetett átkötés. Mégis érdemes felszállni a magyar film vonatára, kalauzunk, Kelecsényi László ugyanis nemcsak imponáló anyagismerettel rendelkezik, hanem az összefüggések meglátásának és láttatásának képességével is.
Kelecsényi László: A magyar hangosfilm hét évtizede (Hyppolittól Werckmeisterig) – 1931-2000. Palatinus, 2003.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/11 48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2171 |
