Vaskó Péter
Maszekban gyártott Patyomkin NDK a falbontás után. A belső felszabadulás biztos jele, ha nevetéssel búcsúztatjuk a múlt szorongását.
Te hol voltál ’89-ben? Abban az évben, melytől kezdve végleg kirohadt alólunk a régi rend, a tavárisok konyecoltak, porlani kezdett az európai nagy Fal. Amikor a válságkezelő moszkvai elvtársak felszabadították maguk alól Kelet-Európát, amikor a forradalom bársonyos volt, a hétköznap dörzsvászon, és a sosem létezett szocializmus helyére a régióba a demokrácia árukapcsolásaként bezuhant a győztes kapitalizmus. És jött kárpótlás és károkozás, privatizáció (spontánul persze, mint a szívmegállás), falbontás és márkaváltás, és útlevél és útilapu, és újratemetés és hűtőláda (fagyasztói társadalom). Minden megváltozott, és majdnem mind megmaradtunk, Kádár rendszere előtt halt, Ceauşescu vele együtt, Honecker csak intett és búcsúzott.
A Good bye, Lenin! keserédes nosztalgiával emlékezik: vesztettünk, de jól jártunk, esetleg fordítva. S tényleg, mintha szinte szégyellenénk az egészet, mint azok, akiknek felosztása felett éppúgy kezet fognak, mint felszabadításukkor, mint akik szerencsétlenből szerencsés maradékok lettünk az osztásban. Az ’56-os, ’68-as, ’81-es forradalmak elbuknak, majd a szabadságot ajándékba megkapjuk – pokoli irónia. Alkuk, gumikötélhúzás, paktumok, izmos reményekre tétova katarzisok. Rugalmas elszakadás, megtartva tagadás és művészi tanácstalanság. A rendszerváltozás máig esztétikai fekete lyuk, mely alig bocsát ki magából regényeket és filmeket. Hogy biztosan megtörtént, abból tudjuk, hogy immár nosztalgia tárgya.
Te hol voltál ’89-ben? A Good bye, Lenin!-ben szereplő család éppen a barikád két-három-négy oldalán (nálunk ilyenek a barikádok – körkörösek). A mama, aki úgy döntött, gyerekeivel nem disszidál a nyugatra szökött férj után, bánatát és energiáit elszánt idealizmussal az emberarcúnak álmodott szocializmus építésébe öli. Nagykamasz fia a mama által csinosított rendszer ellen tüntet, lányát pedig hidegen hagyja az egész cirkusz, férjet fog és családot alapít a másfél szoba egyik betonszegletében. A pályája zenitjére érkező megbecsült, önzetlen anya éppen a rendszerváltás előtt kap szívrohamot és 8 hónapra kómába esik. Mire feleszmél, már újraforgatták az egész világot, az egykori DDR, amelyben dacból hitt, és amelyért keményen dolgozott, megszűnt létezni. A fia tudja, hogy ezt a sokkot nem élné túl lábadozó anyja, ezért kétségbeesett erőfeszítéssel az otthoni betegszoba köré Patyomkin-NDK-t varázsol, mintha odakint mi se történt volna, mi több, a végtére is letagadhatatlan változásokat a szocialista világforradalom győzelmeként mutatja be anyjának, aki ennek boldog tudatában halhat meg.
A Good bye, Lenin! a lelki kárpótlás filmje és groteszk halottvirrasztás. Különös gyászmunka: sírós komédia, akárcsak Csehovnál, akinek vígjátékait végigbőgik a szereplők (ezért tévedésből máig tragédiaként rendezik meg őket).
Keserédes minimálmozi, ahol a rendszerváltás, éppúgy, mint ideiglenes visszaváltása: színjáték. Célja legkevésbé a politikai rendszer, sokkal inkább a vesztes életek jogának visszaperlése. Azokra kacsint, akik mint a „rendszerváltás vesztesei”, nemcsak a jelen és a jövő lehetőségéről csúsztak le, de akiknek múltja is folytathatatlanná és érvénytelenné vált, életük minden elismerése és sikere szégyenfolttá feketedett.
A politika itt virtuális bohóctréfa és hétköznapi bosszúság, s bár ő okozza a problémákat, mégsem főszereplő, mint inkább nyughatatlan intrikus, aki az egyik rendszerrel a fiatal nőtől a férjét veszi el, majd egy másikkal megsemmisíti kényszerűen választott hitének hátterét is. Fia célja a magánélet, a privát emlékek és átkosba szorult évek időből való kiragadása, hogy legalább látszatszinten, hazugsággal ezt az utolsó kis talpalatnyi földet megmentse anyja számára.
Irígységgel vegyes riadalommal nézhetünk az „Ossie-kra”, akik talán minden frissen szabadult kelet-európai ország polgárainál élesebben élték meg azt a skizofréniát, mely beköszöntött számukra az egyesüléssel: a rendszerváltás után szabadságukat, új életüket és ideáljaikat nem maguk építették fel, mindennek kereteit készen kapták, mint egy házgyári elemet. Életük színtere a keleti blokk egyik „sikerországából”, mely kétütemű járművekkel, verhetetlenné doppingolt úszónőkkel és szocialista indiánokkal látta el a baráti országokat, hirtelen a közös, új haza szanálásra ítélt szegénysorává változott. Az ismert és megszokott régi frusztrációt új szorongás, a mindennapi paranoiát kisebbrendűségi érzés váltja kivédhetetlenül. Az új helyzetben az erősek és győztesek eszköze az alkalmazkodás, a gyengék és vesztesek az eszméletvesztés, amnézia és nosztalgia közül választhatnak. Némi nagyvonalúsággal az anya kómáját a vígjáték-funkción túl felfoghatjuk akár a történelmi karambol utáni sokkos állapot metaforájának is, melyben a társadalom tovább álmodja otthonos rémálmait.
Te hol voltál ’89-ben? Én kómában, mint frissen bevonult sorkatona egy határőr laktanyában. Miután március 15-én még a tüntetőkkel vonultam, ősszel már egy olyan kiképzésen ültem, ahol egy nagybajuszú őrnagy éppen azt magyarázta nekünk, 18 éveseknek, hogyan kell szakszerűen tömeget oszlatni és hová kell elhelyezni a mesterlövészeket. Lelkesen mesélték, hogy a sorompóáttörések megakadályozására az élelmes tisztek a határsorompóba vasúti sínt raktak, amely anno leborotválta a teljes gázzal nekihajtó Wartburg tetejét a benne ülő családdal együtt – a biztonság kedvéért azért még kilőttek rá két tárat. A srácok a határon Zeiss távcsőért engedték át az NDK-sokat Ausztriába; a taxissztrájk idején az éles lőszer mellé ősrégi sebkötöző csomagot osztottak nekünk, amelynek hátulján hideglelősen olvastuk a rápecsételt feliratot: „csomagolva: 1956”. Én magam azóta tudom, hogy nincs két nép és nincs két Magyarország, ugyanabból az anyagból gazdálkodott és gazdálkodik a történelem nálunk és az NDK-ban is.
A Good bye, Lenin! ebbe a groteszk tudásba nyúl bele vicces-szomorúan, és mi pontosan értjük itthon minden szavát. Lecsúszott epizódszereplője, az egykor ünnepelt és bálványozott DDR-űrhajós hős, akár Farkas Berci is lehetne, a Nyugat-Berlinben maradt apa bármelyik nyugatra disszidált rokonunk, bármelyik lakótelepi szereplője mi magunk.
A film nem remekmű, arányai csúszkálnak, ötletes és jó megoldásokat váltanak bizonytalan szekvenciák, néha kicsit erőltetett, néha kicsit erőtlen, a jó ötlet nem tudja teljesen kifutni a formáját. De a jó és provokatív ötlet, a szeretetteljes irónia, a közelmúlt nosztalgiájának felhajtóereje s főként Katrin Sass az anya szerepében, megmentik a mozit, mely egyszerre idézi a régi kisember-filmek és a (nálunk) új sitcomok hangulatát.
A Good bye, Lenin! ötletében és búcsúmeséjében mintha még Goethe Faustjának híres sorai is ott bujkálnának: „a pillanathoz esdve szólnék: // Oly szép vagy, ó, ne szállj tovább!” – kifordított, szemtelen parafrázisként persze. Irigylem ezért a filmért a németeket, nem bánnám, ha mi is ilyen okos, megértő mosollyal (bölcsről ez esetben túlzás lenne beszélni) tudnánk emlékké oldani a közelmúltat.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/11 56-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2166 |
