Dóka Péter
Cédric Klapisch filmje két hagyományt követ. Az egyik a franciák fegyveres nő imádata, mely Jeanne d’Arc legendájáig vezet vissza, és a róla szóló filmekben teljesedik ki. A másik hagyomány, hogy a Melville-en, Corneau-n felnőtt francia rendező előbb-utóbb előrukkol egy krimivel. A Se ördög, se angyal – hasonlóan Besson híres Nikitájához – egyesíti a két tradíciót. Klapisch filmje nem borzongató, nem csavaros, nem is metafizikus. Egy olyan rendező munkája, aki ismeri a titkot, hogyan kell képekkel mesélni, és hisz a nagytotál és a szuperközeli mindent lebíró erejében. Nem újítja meg a formanyelvet, de annak korszerű, igényes változatát használja. Története szépen gördül, az utolsó fél óra feszült neo-noir.
Klapisch meghatottan nézi hősnőjét, és érzései hamar átragadnak a nézőre is. Caty, aki kezdetben egy párizsi átlaglány átlagéletét éli, a film végére lövöldöző vamppá alakul. Mi több: bűnügyi tevékenységben az őt megrontó nehézfiúk fölé magasodik. Caty keveset beszél, magányáról és szeretetvágyáról képek mesélnek. Komor arc, szürke ruha, kietlen ház. Miután bűnözőkkel kezd lógni, Caty arca nevetős lesz, a ruhája színes, a háza szebb. De bűnözővé válásának lelki folyamatáról Klapisch hallgat. Sőt, filmje épp akkor válik sablonosabbá, ha valamelyik szereplő motivációját keresgeti.
Egy szép arcú nő, aki fegyvert markol, ránézésre is angyal és ördög keveréke – ez láthatólag megragadja Klapischt. De ami a kép mögött rejlik, a lehetséges kérdések és válaszok bűnről és ártatlanságról, már nem érdeklik. A zárójelenetben egy hosszú premier plánnal próbálja megmutatni, mit érez Caty legbelül. A kép hatásos – de lényegében csak erősíti a néző érzését, hogy valamiből végig ki volt zárva. Klapisch, ez a tehetséges rendező mindent meg tud mutatni, amiről vannak képei – de a képeken túli világot nem. Ebben különbözik a nagyoktól.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/11 59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2160 |
