Hungler Tímea
Ha nem lehetsz híres, legyél hírhedt. – Rob Marshall musicaljében a muzsika hangjai az őrült nők ketrecében szólnak.
Alkoholtilalom, gengszterháborúk, bontakozó emancipáció és természetesen dzsessz minden mennyiségben – ez az 1920-as évek Chicagója. Rob Marshall, rendező tizenhárom Oscarra jelölt filmjével, a Chicagóval nem kisebb vállalkozásba fogott, mint hogy a világhírű Broadway musicalt, melyet valamikor a legendás Bob Fosse, a Kabaré és a Mindhalálig zene direktora rendezett és koreografált a világot jelentő deszkákon, vászonra álmodja.
Hogy hozott-e valami újat a Chicago a filmmusicelek történetében? Rob Marshall filmje igényes, szórakoztató alkotás, kifejezetten kellemes időtöltés, amely azonban hatását legfőképpen az eredeti mű, a John Kender–Fred Ebb szerzőpáros által jegyzett halhatatlan zenének, no meg annak a Catherine Zeta-Jonesnak köszönheti, aki Velma Kelly, a vaudeville sztár mellékszerepében nem átallja leragyogni a vászonról a főszereplő Renée Zellwegert. A filmnyelv tekintetében a mozi azonban nem hat a reveláció erejével, mintha egy színházi előadást vitt volna vászonra a rendező, így a Chicago egy nem túl eredeti, de szórakoztató film lett, amely stílusában kicsit a Kabaré hangulatát idézi, azzal viszont, hogy a dalbetétek gyakorta a valóság illusztrációjaként, a szereplők képzeletében csendülnek fel, a Táncos a sötétbenre emlékeztet.
Pedig a mozi ígéretesen indul, a történet igazán eredeti. A sztárságról ábrándozó Roxie Hart (Renée Zellweger), aki a kabarécsillag, Velma Kelly (Catherine Zeta-Jones) nagy rajongója, megöli szeretőjét, amikor ráébred, hogy a férfi csak hitegette azzal, hogy sztárt farag belőle. A gyilkosság vádjával börtönbe került Roxie legnagyobb megdöbbenésére imádott Velmájával találkozik a hűvösön, aki kabarészámának állandó résztvevőjét, saját nővérét valamint férjét küldte az örök vadászmezőkre, amikor szerelmi légyotton kapta a párocskát. Roxie számára végre adott az alkalom, hogy Velma elé furakodjon, így a „ha nem lehetsz híres, legyél hírhedt” elvének alapján megkezdődik a börtön falai között a két nő között a rivalizálás, amelyhez a tárgyalás újabb és újabb fordulataira kiéhezett média biztosítja a hátteret.
A párhuzam a showbusiness és a bűnöző életforma között nyilvánvaló: az újságok címlapjára csak akkor kerülhet az ember lánya, ha minimum született gyilkos vagy vaudeville sztár, ha pedig a kettő kombinációja, az előnye szinte behozhatatlannak tetszik. Roxie azonban megpróbálkozik a hátrány lefaragásával, szerepkörének, a naivának a felépítésében tehetséges rendezőre is akad az ügyvédje (Richard Gere) személyében. A férfi színházi előadáshoz méltóan vezényli le a próbafolyamatot, segít betanulni Roxie szövegét, aki végül vallomásával a premieren megrázó erejű, Oscar-díjas alakítást nyújt a szakavatott közönség, az esküdtek és az igen tisztelt bíróság színe előtt.
Amíg a film egyetlen hímnemű dalos pacsirtája, Richard Gere a musical felénél meg nem jelenik, kizárólag nők fakadnak dalra, perdülnek táncra, igazi feminista alkotást láthatunk a vásznon. Így Gere felbukkanása, jóllehet a színész sikerrel abszolválja az önimádó ügyvéd szerepét, épp olyan stílustörést eredményez, mint amikor a kamera néhány szekvencia erejéig kimozdul a film hangulatát meghatározó zárt terekből (kabaré, börtön, tárgyalóterem), vagy amikor a magyarnak mondott férjgyilkos egyetlen magyar mondattól eltekintve („Ártatlan vagyok”) keverék szláv nyelven szólal meg. A Chicago ezeknek a stílustöréseknek a fényében nem nevezhető egységes műalkotásnak – és nagy valószínűséggel a filmtörténetet sem fogja újraírni –, Zeta-Jonesnak és a mindhalálig szóló dzsessznek köszönhetően azonban vitathatatlanul bárkit rabul ejt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/04 55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2154 |
