Stőhr Lóránt
Pop, csajok Békásmegyeren is akadnak. Ha valaki odafigyelt rájuk, még hitelesebbek is, mint az originál.
Dyga Zsombor hazaérkezett. A kurrens hollywoodi műfajok és aktuális kultuszfilmek adaptálásának programja során végre megtalálta magának az ezredforduló magyar ugarát, a lakótelepet. A huszonnyolc éves rendező csak látszólag választott könnyű utat magának, amikor 1998-ban nekifogott következetesen végrehajtani ezt a programot. Bár Dyga tehetsége a populáris filmformák átplántálása iránt már első munkájában, a Sétában megmutatkozott, ennek a tehetségnek az iránya akkortájt erősen kétségesnek látszott. Nehezemre esne a Sétát mérföldkőnek nevezni a magyar filmművészetben, ám kétségtelen, hogy Dyga debütálása a magyar filmes hagyomány problémacentrikus vonulatától és az idősebb nemzedékek befogadói elvárásaitól gyökeresen eltérő alkotói és nézői attitűd markáns megjelenését jelezte. A stílus, a szöveg előtérbe nyomulása a „gondolati mag” rovására, a szerzői álláspont feloldódása a mindent elárasztó iróniatengerben ugyanakkor olyan vonásai a Sétának, amivel tíz évvel korábban az irodalmi avantgárd botránkoztatta meg olvasóit. Az ötletes műfaji paródiák laza füzéréből álló Sétát leginkább Garaczi László követhetetlenül csapongó, fantasztikus novelláihoz tudnám hasonlítani, egyrészt a különböző filmes, illetve irodalmi műfaji előképek szégyentelen lenyúlásának, másrészt az ironikus infantilizmusnak okán. A fiatal magyar film felbukkanását övező viták az ezredfordulón – amikor még előjele sem volt az olyan későbbi nemzetközi sikereknek, mint a Hukkle, a Szép napok, a Rengeteg – az irodalomkritikákhoz hasonlóan a műfaji paródiák túltengését és a súlytalan viccelődést rótták fel a Sétának és kevésbé színvonalas társainak. Dyga számára kétségtelenül nem okozott és mind a mai napig nem okoz fejfájást, hogy a narráció, a párbeszédek, a beállítások, a vágás, a zene, a smink, a ruha terén a nyugati populáris kultúra kurrens termékeihez forduljon mintáért, ami jóval több annál a játékos tisztelgésnél, amivel a francia és német új hullám képviselői utaltak nyíltan kedvenceik, Hitchcock, Ford, Sirk és a többiek műveire filmjeikben. Dyga az egyre professzionálisabb kivitelű filmekben is megőrzött személyes kézjegyként valamit a Séta infantilizmusából, ám ez nem oszlatja el, sőt inkább növeli a filmjei kapcsán felmerülő kételyt, hogy van-e egyáltalán értelme nyugati populáris filmek hazai környezetbe történő adaptálásának. Az ultra low budget kategóriában utazó magyar filmekkel aligha lehet megszólítani a multiplexek közönségét, ha pedig hiányzik a kelet-európai környezet, a magyar habitus ismeretéből eredő személyesség, akkor a hazai pálya előnye is oda. Dyga válaszképpen leforgatta ’Öcsögöket, ami egy többszörösen zárójelbe tett horrorfilmes motívumon kívül nem használ műfaji mintákat és nem is záródik kerek történetté, hanem szándékosan megmarad a videókamerával folytatott kedélyes ökörködés szintjén. Az ’Öcsögök erénye a sémáktól elrugaszkodó személyes antitörténet, a hangulatos kolorlokál megfestése, a felszabadult színészi játék, tehát éppen az, ami Dyga többi filmjéből igencsak hiányzik. A „csináljunk filmet arról, hogy miért nem tudunk filmet csinálni” mint tipikus fiatal filmes téma azonban legfeljebb a barátok és üzletfelek rettentő szűk körében tudja felpumpálni az adrenalinszintet. Egyik oldalon a műfaji minták utánzása, másikon a dogmás játszadozás, ám sem egyik, sem másik nem válaszolja meg a kérdést, hogy miről és kiknek akar szólni Dyga a filmjeivel?
A Tesó felől visszanézve azonban ezek a játékfilmek fontos előgyakorlatok voltak a szakmát a főiskolán kívül elsajátító rendező számára. Dyga az ’Öcsögök dialógusírói és színészvezetési, a Gyilkosok plánozási és vágási tapasztalatát sokszorosan kamatoztatja a Tesóban, ami szerencsésen ötvözi korábbi filmjeinek erényeit, a pofátlanul magabiztos mintakövetést, valamint a friss és személyes hangvételt. Kétség nem fér hozzá, hogy Dyga a mélabús, zenerajongó narrátor és az idétlen, pufók újságárus figuráját a Pop, csajok satöbbiből nyúlta le, de száz év filmtörténet és több ezer év irodalomtörténet után kit érdekel, hogy eredeti-e az ötlet vagy sem, ha egyszer adekvát módon sikerül hazai környezetbe átplántálni a történetet. Márpedig bátran állíthatom, hogy a magyar rendező ezúttal felülmúlta előképét, és Stephen Frears lúzereinél összehasonlíthatatlanul hitelesebb és szellemesebb figurákat alkotott. Dyga és Lovas Balázs érzékelhetően belülről ismeri a lakótelep gettószerű világát, az ott fellelhető arcokat és ruhákat, helyszíneket és szokásokat, beszédfordulatokat és poénokat, úgyhogy a legkülönfélébb kultuszfilmekből összegereblyézett típusok egyaránt hazára lelnek a panelrengetegben. A John Cusack-figurának megfelelő narrátor, Artin, az igazi balfasz (hogy saját jellemzésével éljünk), aki kizárólag a zenének és a filmeknek él lemezekkel, videókazettákkal telezsúfolt szobájában, és beletörődéssel szemléli a lakást nagyvonalúan kisajátító bátyja mindennapos hódításait, Frears hősével ellentétben egyáltalán nem légüres szociális térben mozog, hanem bennszülötthöz méltó otthonossággal jár-kel a telep vadcsapásain és hadiösvényein, pontosan tudja, hogy mikor, kihez, hogyan kell szólni, hogy ne váljon a „zöldövezeti” srácok pofozógépévé. Ha azonban választani lehet, ő inkább elmatat otthon a zenéi között, ami egy percig sem kirívó az elfogulatlan, bár szelídnek semmiképpen sem nevezhető filmben. A telepen ugyanis csupa csodabogár lakik, akik közül kevesen kiálthatnák ki magukat az élet császárainak, egymás közt még sincs semmi szégyellnivalójuk. Itt még Artin bátyja, a média által sulykolt értékrend csúcspasija, a férfias és magabiztos Nate sem uralkodik senki felett pusztán azért, mert az ócska bulvárlap szexfotóihoz mellékelt, garantáltan hiteles hírek kitalálását éppolyan könnyed élvezettel oldja meg, mint naponta egy-két újabb nő felhajtását. A telepi nagymenő, aki előre borítékolható sikerrel startol rá minden csajra, nem különb még a sületlen tréfákkal dobálódzó újságárusnál sem, aki nyugis munkája közben szerelmetes gyöngédséggel ápolgatja Artin lelkét. A Tesó legszimpatikusabb vonása ez a minden szereplőt egyforma szeretettel kifigurázó demokratizmus, amihez a magyar filmben szokatlanul természetes dialógusokat eredményező plebejus hangvétel társul. Dyga nem szégyelli felvállalni a lakótelepi humort, amiben egyaránt megférnek az alpári tréfák, az altesti utalások, a malackodások és az erősen elrajzolt karikatúrák. A rendező legalább egy jelenet erejéig maga is bennszülötté válik, amikor strandpapucsban átbaktat az újságoshoz egy kis potyaolvasásra. Ez a jelképesen is kifejezett személyes jelenlét érezhető a Tesó görcstelen viccelődésén, ez festi irigylésre méltóan színesre a szürkének gondolt lakótelep életét.
Az egyénített típusok olyan történetet népesítenek be, amit – akár a lakótelepet – előregyártott panelekből raktak össze. Ez a módszer egészen a film feléig a gyors és korszerű építkezés ideáljának, aztán viszont az életet megerőszakoló tervgazdálkodás valóságának felel meg. Ironikus módon minden addig működik, amíg Békásmegyeren a lakásprobléma az úr. Az ezredvégen azonban már nem a hetvenes-nyolcvanas évek valóságfeltárásának irányából, hanem a szórakoztatás felől fújnak a szelek a magyar filmben, ezúttal hát nem kicsi és kevés a lakás, hanem túlságosan sok. Az apuka ezer éve elment, anyuka nyugdíjas éveit egy fiatal pasi oldalán a vidéki nyaralóban kívánja eltölteni, marad tehát egy báty és egy öcs a kiutalt és az örökölt lakásra, ami, írd és mondd, lakásonként átlagosan egy személyt jelent. Hol itt a probléma? Hát a személyiségjegyek és az életkor különbségében! A huszonöt éves Artin nem érzi eléggé felnőttnek magát, hogy egyedül lakjon, a huszonnyolc éves Nate viszont túlfűtött szexuális életére hivatkozva a különköltözés mellett érvel. Mondvacsinált konfliktus, nyakatekert konfliktuskezelés: szócsaták, kakaskodások, csetepaték, és amíg megy az eszelős szívatás, tempósan pereg a film is. Mígnem egyszer betoppan a NŐ! És ettől kezdve nemcsak a fivérek fordulnak ki magukból, hanem a történet is a feje tetejére áll. Az életműben éppen esedékes love story programja működésbe lép, és kérlelhetetlenül letarolja a lakótelep televényén kihajtott sokszínű, buja tenyészetet. A féktelen pusztítást, amelynek során Nate átvedlik megértő báttyá és hű szeretővé, Artinból meg kipattan a romantikus hősszerelmes, egy modern hamupipőke idézi elő, akinek leghőbb vágya, hogy öregkorában ugyanúgy nézegethesse párja oldalán a repülőket, mint ahogy az őt felnevelő nagyszülei. Giccsé dermeszt mindent ez a halovány teremtés maga körül, elsorvadt jellemek, kiaszott dialógusok, döglött jelenetek sorjáznak léptei nyomán. A forgatókönyv színvonalesésének indikátora, hogy a színészek is elkezdenek küszködni a szerepükkel: Bognár Anna jószerivel egyetlen emlékezetes gesztust, hiteles mondatot sem tud kicsiholni az árva lány szörnyű alakjából, Welker Gábor, aki addig is kissé fakó Artin volt, színpadias túlzásokba menekül a feladat láttán, Schmied Zoltán, akinek viszont már birtokában volt a Natéra jellemző, vonzó és hanyag természetesség, jófiúként teljesen elszürkül – egyedül Elek Ferenc marad ugyanolyan bumfordi, bolondos újságos, mint a kezdet kezdetén.
Érthetetlen, amit a film második felében látunk. Az érzelmek eltúlzása paródiának kevés, szerelmi történetnek sok. Nem magyarázhatom mással ezt a melléfogást, mint hogy Dyga nem tudta, nem merte maradéktalanul levetkőzni a filmes műfajok páncélzatát. Mintha nem bízna eléggé abban, hogy a könnyen azonosítható narratív minták vértezete nélkül is kiléphet a látványosságra éhes közönség elé. A Tesó első fele rá a bizonyíték, hogy nem kellene félnie ettől. Dyga ebben a negyven percben rátalált saját hangjára, amelyen megszólíthatja kortársait, akik nem élték át a háborút, nem voltak elhurcolt rokonaik, és akiknek a történelem kimerül a könnyűzene és a populáris film történetében. Isten hozott az újmagyar ugaron, a lakótelep múltfelejtő, örök jelenidejében!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/04 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2152 |
