Gelencsér Gábor
Szabó Gábor úgy írja le a képalkotás szabályait, hogy közben tisztában van a feladat lehetetlenségével.
A film nézője vagy éppen avatott szemű kritikusa – ahogyan ezt B. Nagy László könyvének címe megfogalmazta – „a látvány logikáját” keresi a mozgóképeken. Szabó Gábor operatőr szakmájából következően ugyanezt a logikát a másik oldalról, az értelmezés helyett az értelemadás oldaláról igyekszik nyomon követni. Tapasztalatait és gondolatait ezúttal könyv, pontosabban tankönyv formájában fogalmazza meg, méghozzá „leendő és gyakorló filmeseknek”. Mindez meglehetősen riasztóan hangozhat; ábrákkal, táblázatokkal zsúfolt, szakzsargonnal teli vaskos kötetet képzelünk magunk elé, afféle operatőr szakos felsőoktatási jegyzetet. Szerencsére szó sincs erről. A Filmes könyv karcsú, mindössze 150 oldalas, elegáns kiadvány, az egyes fejezetek nem hosszabbak két lapnál, ábra mindössze egy található benne – kedves, önironikus megjegyzéssel: „1. (és utolsó) ábra” –, a szakmai kifejezéseket pedig a kötet végén olvasható szótár segít megfejteni. Jóval többről van azonban szó, mint egy tananyag áttekinthető, ökonomikus megfogalmazásáról. A könyv legfontosabb erénye abban rejlik, hogy miközben szakmailag rendkívül pontos és átgondolt, mégsem tételekben és szabályokban fogalmaz. Szabó Gábor egy mesterségbeli tudásra épülő gondolkodásmódot próbál közvetíteni; nem áll meg a szabályoknál, hanem jelzi, hogy a lényeg – legalábbis a művészetek, s így (legyünk optimisták) a film esetében is – a szabályokon túl van, amiről már nem nagyon lehet vagy érdemes könyvet írni. Eddig a határig viszont a szerző készséggel elkalauzol.
Tankönyvnek tehát csak igen idealista értelemben tekinthető a Filmes könyv, hiszen mennyire veheti komolyan a diák az anyagot, ha „az utolsó szó jogán” azt a tanácsot kapja: „hallgasson az ösztöneire, és feledkezzen el arról, amit ebben a könyvben olvasott”. Csakhogy Szabó Gábor még e búcsúmondat előtt megjegyzi: „Azok a szempontok, amelyek a könyvben olvashatóak, úgyis ott fognak munkálni valahol a háttérben.” Nos ilyen, az „anyag” elsajátítása helyett egy szemléletmód kialakítását célzó értelemben tekinthető a kötet ideális – és sajnos igen ritka – tankönyvnek.
A nyitottság, az oktatói-mesteri nagyvonalúság nem egyszerűen a szerző alkatából, hanem – s ez az a pont, amely szakmailag igazolja a felszólítást a szakmai tudás odahagyására – a filmművészet formai sajátosságából következik. Szerényen, zárójelek közé száműzve húzódik meg a szerző „vallomása a módszerről”, amely a filmnek mint kommunikációs eszköznek a lényegét fogalmazza meg: „Félve mondom ki a ’kizárólag’ szót. Igyekszem elkerülni ebben a könyvben, mert úgy gondolom, hogy a filmkészítésben nem léteznek áthághatatlan szabályok. Legalábbis amiről ma azt hisszük, hogy ilyen, arról holnapra kiderülhet, hogy többé már nem az.” A filmben nyelvtani szabályok helyett történetileg változó formanyelvi konvenciókat találunk; a filmi kommunikáció értelmét – a látvány és a látás logikáját – ez az állandó mozgásban-változásban lévő konvenciórendszer határozza meg. Így amikor bizonyos formai kifejezőeszközök mibenlétét próbáljuk meghatározni – ahogy ezt a mozgóképpel, a vizuális kommunikációval kapcsolatosan Szabó Gábor e könyvben teszi –, szinte valamennyi állításunkhoz hozzá kell tennünk: vagy mégsem. Már az alapfogalmakkal bajban vagyunk, hiszen miképpen határozzuk meg a „filmnyelv” legkisebb egységét? Szabó az elemi beállítás fogalmát vezeti be, amikor „a kamera egy adott plánban és szemszögből, adott látószögű objektívvel készít felvételt”. Csakhogy meddig? Igen nehéz volna meghatározni az elemi beállítás hosszát – nem is tesz rá kísérletet a szerző –, ám nyilvánvaló, hogy az időtényező alapvető módon meghatározza a beállítás formai karakterét. S ugyanilyen nehéz szabályokba foglalni a plánokat, a gépmozgásokat vagy a nézőpontot. Szabó Gábor nem riad meg a feladattól, hiszen ebben az esetben nem volna miről írnia, ezért aztán maga is kategóriákat alkot, rendszerez, definiál, ám mindig jelzi a kategóriák, rendszerek, meghatározások határait, képlékenységét. A filmszakmai kézikönyvekre utalva jegyi meg: „Ezek a könyvek mintegy megoldóképleteket kínálnak különböző szituációkra, én viszont éppen ezt szeretném elkerülni ebben a könyvben – és a filmkészítés gyakorlatában is.” Megoldást a mozgóképi kommunikáció terén tehát nem nyújt a Filmes könyv, a megoldás kulcsát azonban – a tájékozódás képességét a filmnyelv nem létező grammatikai terében – kézbe adja. Egy önellentmondásos feladat megoldása egy egyáltalán nem ellentmondásos könyvben.
S nem csak a „leendő és gyakorló” filmeseknek szól; a szűkkeblű ajánlást érdemes kiterjeszteni a mozgókép tanáraira – meg persze valamennyi cinéphile-re – is. Rendkívül fontos, hogy a filmes kifejezőeszközök tananyagként se váljanak szabálygyűjteménnyé, amely aztán éppen a filmművészet lényegétől idegeníti el a diákokat. Sőt, éppen a film nem elvont grammatikai törvényszerűségeken nyugvó, csupán konvenciókra épülő „beszédmódja” teremti meg a lehetőségét annak, hogy használata, „írása” közben értsük meg jelentését. Pontosabban a jelentés mechanizmusát. Hiszen egy „filmmondatot” könnyen megértünk (főképp a mozgókép köznapi, kommunikációs használatában, amelyre a filmesztétika mellett – látszólag annak rovására, valójában annak érdekében – különös figyelmet kell fordítania az oktatásnak), ám hogy miképpen jön létre az a bizonyos jelentés, nos, ez már jóval összetettebb dolog. Méghozzá éppen azért, mert nincs mögötte zárt, „megtanulható” szabályrendszer – legfeljebb némi logika: a látásból születő látvány logikája.
Ab Ovo, 2002.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/04 43. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2150 |
