Muhi Klára
Összeomlóban a hagyományos tudásátadás, a képernyő viszont szorongó, fantáziátlan „mintha”-gyerekeket nevel.
– Az iskolák számára ma az egyik legnagyobb kihívás a média fokozódó jelenléte. A lanyhuló olvasási kedv például nyilvánvalóan összefügg a televízió és a számítógép előtt töltött idő növekedésével, s a média talán már ma is ugyanolyan erős nevelő, mint a szülő vagy a tanár.
– Ami az olvasást illeti, a nagyon sokat tévéző gyerek bizonyosan nem lesz olvasóvá. Hegedűs Gézával értek egyet: tíz éves koráig nem hagynám a gyereket tévézni, akkor még olvasóvá lehet. Az olvasás ugyanis később, kamasz és ifjúkorban mint önterápia és mint személyiségépítő eszköz hihetetlenül fontossá válik. Az élvező olvasó ugyanis öntudatlanul belső képeket készít, a szöveg benne akár fiziológiás változásokat is létrehoz, például több vér áramlik a lábikrájába, ha egy jól leírt futásról olvas. A kisgyerek pedig zseniális belső képkészítő, mesehallgatás vagy játék közben fantáziaképeket készít. Ugyanakkor nagy a képéhsége, mert az ember képekben dolgozza fel a szorongásait, a félelmeit és a világról szerzett ismereteit, egy kisgyereknek pedig rengeteg a feldolgozni valója. De mivel nem tud különbséget tenni külső és belső kép között, ezért lenyűgözi a tévé vagy bármely képernyő. Rátapad, nem tud elszakadni tőle, ugyanakkor rágja a körmét, tekeri a haját. A külső kép azonban blokkolja a belső képkészítést, a pszichikus feldolgozást. Nem beszélve arról, hogy leülteti a gyereket, holott a gyerek mozgás közben tud igazán jól feldolgozni. Tehát a képernyő előtt se testileg, se lelkileg nem mozog. Ezt Henry Wallontól tudjuk és sok más jeles kutatótól is. Az is lényeges, hogy a képernyőt nézve az agy elektromos hullámszerkezete is megváltozik, hasonló lesz az alváséhoz vagy a meditációban is mérhető hullámszerkezethez. Csakhogy azokban le vagyunk zárva a külvilág felé, s így „énazonos” tartalmak dolgozódnak fel. A képernyő viszont „énidegen” tartalmak hihetetlen tömegét árasztja a védtelenül maradt központi idegrendszerbe. A televízió és a képernyő tehát, minél kisebb a gyerek, annál totálisabb rombolást végez. Az óvodák arról számolnak be, hogy a gyerekek már nem tudnak játszani és nem tudnak mesét hallgatni. Ennek a hátterében ott van az áttelevíziózott, átvideózott órák száma.
– A hetvenes, nyolcvanas évek gyerekekkel foglalkozó szakirodalma szuggesztíven írja le a televíziós korszak „siettetett”, koravén, felnőttszerű gyerekét, aki túl gyorsan érik meg lelkileg és szexuálisan, ugyanúgy öltözködik, sőt ugyanúgy bűnözik vagy drogozik, mint a felnőttek, sokak szerint elsősorban azért, mert a televízió túl hamar szembesíti a felnőttkor titkaival, tabuival, problémáival. Az internet felbukkanása óta viszont sokan – épp ellenkezőleg – egy aktív, társas, demokratikus gondolkodású új generációról értekeznek, egy új gyerekről, akinek tudása frissebb, használhatóbb, mint a szüleié, s aki számára a világháló szerencsésen semlegesíti az ostoba szülői vagy iskolai hierarchiát.
– Ami az internethasználatot illeti, a hazai statisztikák azt mutatják, hogy ezen a téren eléggé el vagyunk maradva. Jó pár évvel ezelőtt valóban volt egy nagy felívelési hullám, amikor a Sulinet is beindult, de mostanra lemaradtunk. Ha jól tudom, például Lengyelország és Észtország is megelőzött bennünket. De hogy mi a hatása mindezeknek a technikáknak a gyerekekre, ez nagyon bonyolult kérdés. Mert a képernyő az képernyő. Miközben valóban más dolog lerogyni a tévé elé, ahol ömlik belém a kép, vagy az interneten kószálni, csetelni, keresni valamit, és esetleg megtalálni.
– Mit vagy mennyit kellene ezekből a technikákból beengedni az iskolának a maga közegébe? S nem várható-e, hogy a technikai médiumok valamiképpen mégiscsak fellazítják a roncs állapotában is meglehetősen poroszos magyar iskolát?
– Tulajdonképpen részben már fellazították, jó és rossz értelemben egyaránt. És persze az interneten való tájékozódás, a mobiltelefon, s a többi technika más életformát is jelent. De hogy megváltozott volna a gyerek? Ez szerintem csak részben igaz. Tulajdonképpen nagyon keveset tudunk az emberiségről, legföljebb ha az utolsó 4-5 ezer évről valamit. Az ember kétségtelenül változott ez idő alatt, bár ahhoz képest, hogy a környezete mennyire átalakult az utolsó 150 évben, ez a változás elenyésző. Ám bizonyos, hogy ahelyett, hogy uralná, ki van szolgáltatva a technikának. A technikai fejlődésnek pedig van egy elszemélytelenítő tendenciája, ami veszélyes, mert az ember nem tud személytelen közegben tartósan élni, belebetegszik, kiürül, érzelmi nélkülözésben szenved. A gyógyír a művészetekben, a kézzel végzett tevékenységekben és persze a személyes kapcsolatokban volna keresendő.
– Ezek szerint nem igen hisz a számítógép vagy az internet felszabadító hatásában?
– Ha számítógépen dolgozom, és a gyermekem ki akarja próbálni, természetesen megengedem. De biztos, hogy számítógépes játékot nem vennék neki. A legtöbb ilyen játékban le kell lőni valakiket valami labirintusban, s ez variálódik ezerféle módon. Van világteremtő játék is, de én kevés gyereket láttam, aki azzal játszana. És ez nem jó. Nem csak azért, amit a szörnyű erfurti példa mutat, ahol egy gyerek, aki éveken át játszott ilyen játékokat szenvedélyesen, bement az iskolába, és labirintusként bolyongva az iskolaépületben célzott fejlövésekkel, amilyeneket bizonyos játékokban le kell adni, lelőtt néhány tanárt és megsebesített néhány gyereket. Nem állítom, hogy minden gyerek ide jut. A jó állapotú gyerek az agresszív filmet és a különböző médiumokat kibírja, nem lesz tőlük különösebben agresszív. Kevéssé árt neki, nem fog annyira beleesni. A baj azzal a gyerekkel van, akinek rosszabb az állapota, aki érzelmileg elhanyagolt, amúgy is fojtottan agresszív, kirobbanással fenyeget. Egy amerikai vizsgálatból kiderül, hogy azok a gyerekek, akik kilenc éves korukban különösen sok agresszív mozit néztek tévében, videón, 19 éves korukra a legagresszívebb csoportba tartoznak. De nem azért, mert sok ilyesmit néztek, hanem fordítva: azért néztek sok ilyesmit, mert nem törődött velük senki, mert személyes kapcsolataikban nem tanulták meg – nem tanulhatták meg – a belső feszültségek feldolgozásának személyiségépítő módszereit. Fontos tudnunk azt is, hogy a valóságban látott agresszió csekélyebb mértékben, a filmen látott nagyobb mértékben, és a rajzfilmen látott a legnagyobb mértékben növeli a gyerekek agressziós szintjét. Ez is egy amerikai vizsgálatból derült ki.
– Vajon miért éppen az animáció?
– Mert a valóságban látott agresszió szorongást kelt a gyerekben, valójában nem akarja. A filmen látott egy virtuális világ, ezért ott már jobban felszökken az agressziós szintje: újra beteszem a kazettát, megint él mind a tizennyolc ember. Az animációban – például Tomra és Jerryre lefordítva – az egér ellapul, de már föl is ugrott, és rohan tovább. Hogyhogy? Ez utánozhatatlan, egy dramaturgiai disznóság, mert nem derül ki, hogy miként lehetséges. Az utánozhatatlan agresszió pedig rendkívüli mértékben növeli az agressziós szintet, mert a játékban nem vezethető le igazán, és marad az, hogy tombolni, ütni, eltaposni, felrobbantani.
– Mit gondol, a hamarosan bevezetendő médiaoktatás vajon tud-e egyfajta pozitív lazító szerepet betölteni az iskolák életében?
– Ha jó színvonalú, akkor igen. Ha például megtanítja a gyereket arra, hogy miképpen szelektáljon a műsorok között. A kisgyereknek például a szülőjével együtt kellene választania, s a kiválasztott műsort együtt kellene megnézniük. De a szülő számára ez rémes, mert mit ér akkor az egész, ha nem lökhetem csak úgy az elektromos baby sitter elé a gyereket.
– És mit gondol, milyen az ideális médiaoktatás?
– Fontos kérdés például, hogy mikor kezdődik? Szerintem kamaszkorban. Addig is vannak film- és média-élményei a gyereknek, de mindezek tudatosítását csak a tinédzser kortól lenne jó elkezdeni. És persze jó filmeket kellene mutatni nekik. Egy Fanny és Alexander vagy nagyobb gyerekeknél akár egy Suttogások és sikolyok, de említhetném természetesen Fellini vagy Buster Keaton filmjeit is, mindez nagy élmény lehet. A gyerekekre ömlik a kommersz, miközben rá kellene jönniük, hogy miben is áll a nagysága azoknak, akiket említettem.
– Szerintem legalább ilyen fontos megérteni a kommersz működését is, amivel – tegyük hozzá – a hagyományos iskola egyáltalán nem foglalkozik.
– Így van. Én botcsinálta pedagógusként a pszichológiai rendelőben bizonyos gyerekekkel P. Howardot olvastam. Fölolvastam egy fejezetet, s aztán a gyerek annyira kíváncsi lett a folytatásra, hogy hazavitte, és életében először olvasott. Nem véletlen a Harry Potter sikere. Gyerekek milliói kezdtek olvasni, akikről állították, hogy soha nem vesznek a kezükbe könyvet. És miért? Mert a szerző megszólítja a gyereket, eltalálja a mezsgyét a fantázia és a valóság között, s ez hihetetlenül vonzó.
– A Harry Potter egyébként szerintem valójában egy nagyon kemény iskolakritika. A Roxfort egy olyan elleniskola, ahol a világmegismerés nem kínszenvedés, ellenkezőleg, a lehető legélményszerűbb.
– Iskolakritika és polgárpukkasztás. Hiszen a mugli a tipikus kispolgár vagy nyárspolgár. Én ugyan öntudatos polgárnak vallom magam, mégis azt gondolom, hogy a polgár rémes képződménye a történelemnek, s mára egy gondolattalan osztállyá lett. Tulajdonképpen ilyenekké akarnak tenni bennünket ma az iskolában. Nyárspolgárrá, tömegemberré.
– Nem lehet nem észrevenni, hogy a hagyományos intézményesített tudásátadás recseg-ropog, összeomlófélben van. De ma még nemigen látszik, hogy meg tudja-e szelídíteni az iskola a médiát, fel tudja-e használni a maga céljaira, vagy a hagyományos iskola egész intézménye széthullik, radikálisan átalakul.
– Valószínű, hogy előbb a káosz jön el. Régen a társadalmakban működött egy biztos külső vezérlés, törvények, faluközösség stb. Mindez mára hál’ istennek eltűnt, s ez magával hozott bizonyos szabadságot. De hogy ezzel a szabadsággal élni tudjunk, ahhoz stabil belső vezérlésre volna szükségünk, mert különben ki vagyunk szolgáltatva a szuggesztív, karizmatikus egyéniségeknek. Ez pedig a XX. században mindig nagy tragédiákba torkollott. Egyetlen járható út van, nekünk magunknak kell személyiségekké válnunk. Ehhez viszont olyan szülőkre, tanárokra volna szükségünk, akik önmagukkal azonosak, azt mondják, amit gondolnak, azt teszik, amit éreznek. Én nem hiszek a „szép, szép új világban”, ahol csak benyomom a gombot, és árad a tudás a fejembe. Nem hiszem, hogy kiiktathatjuk például a tanárt. És jaj nekünk, ha ez bekövetkezik – pedig részben már bekövetkezett –, mert a személyiség nélkülözhetetlen. Az egész európai fejlődés értelme az autonóm, belülről vezérelt individualitás létrehozása. De ma a nagy ellenhatások korát éljük, amikor a különböző fundamentalizmusok, vallási, nemzeti, nacionális szélsőségek megint nem akarják a személyiség szabadságát. Pedig Szókratész óta, Jézus Krisztus óta, a reneszánsz óta minden erről szól. „A te véleményed a fontos” – mondja Szókratész. „Isten nem itt van, és nem ott van, hanem tibennetek van” – mondja Jézus. „A legfőbb jó a személyiség” – mondja Goethe. És erre támad rá a XX. század összes bolsevizmusa, fasizmusa, nemzeti szocializmusa. Én nem hiszem, hogy a jövő iskolájában nélkülözni lehetne a személyiséget. Hogy a gyerekek gombokat fognak nyomogatni, s úgy szerzik be az információt. A túl sok információ ráadásul dezinformál, dezorientál. Nem az információk tömege fog minket eligazítani a világban, hanem egyedül az információkat feldolgozni képes személyiség. És nem igaz, hogy a tárgyi világgal való kapcsolatban fog kibontakozni az autonóm, kompetens és a világot a pusztulástól megmenteni tudó új ember. Mint egy csillagos égbolt, úgy orientálnak a belülről vezérelt szabad személyiségek, és azok az erők, amelyek e személyiségekkel való találkozás nyomán bennünk kibontakoznak.
– És mi a véleménye a médiában tapasztalható személyiséggyártásról? Hiszen pl. a Big Brother típusú műsornak is a személyiség a jelszava, futószalagon gyártja a mintaadó egyéniségeket, akiknek határozott életprogramjuk, divatos szenvedélyeik, sőt jelmondataik vannak.
– Az a kérdés, igaz-e, amit ott a képernyőn látunk, mert szerintem nem. A dolog meg van csinálva. Ugyanakkor esetleg a néző nem tudja róla levenni a szemét. Én igen, mert én nagyon gyorsan elkezdem unni a való világ típusú műsorokat, de aki belenézte magát a dologba, azt hiszi, hogy most megtud valamit, mint a leselkedő kamasz a női napozóban. Ezek a műsorok az ősi leselkedő ösztönre, a pubertás ösztönre építenek. Milyen az élet? Hogy csinálják mások? Látszólag ezt szolgálja ki a Big Brother is. De szerintem csak látszólag, mert nagyon fontos, amit annak idején Karácsony Sándor mondott, hogy a technika mindig csak illúzió. Ugyanis nem igazán történik meg a dolog, csak olyan, mintha megtörténne, olyan, mintha megtudnám, olyan, mintha fejlődnék.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/04 38-40. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2148 |
