Pályi András
Vajon vallani fog végre arról, amiről eddig hallgatott? Polanski Szpilman-adaptációja nem nélkülözi a személyes motívumokat.
Roman Polanski fél évszázadon át hallgatott a maga háborús élményeiről. Ami szó szerint értendő, hisz a hozzá legközelebb állók is állítják, hogy még véletlenül se hozta szóba a krakkói gettót, ahová tízévesen bekerült, és ahol két esztendeig élt, nem beszélt családja meghurcoltatásáról (anyja soha nem tért vissza a koncentrációs táborból), arról, hogy ezt megelőzően „árja” lengyel családok bújtatták őt, hogy mit jelentett a serdülőkor hajnalán a kis Romannak az örökös halálveszélyben létezés. Most A zongorista kapcsán a varsói Gazeta Wyborczának elárulta, hogy ezekről a dolgokról még családja életben maradt tagjaival sem beszélt soha, ami csak megerősíthet bennünket ama gyanúnkban, hogy a bűn és a kegyetlenség nagy színjátékai iránt különös affinitást tanúsító rendező, aki már a łódĄi filmfőiskolán is, de később a nagyvilág nyilvánossága előtt is nemegyszer extravagáns viselkedésével és botrányaival keltett feltűnést, nemcsak eleve eltökélte, hogy még önmaga előtt is letagadja a viharos gyerekkort (amihez ráadásul hozzátartozik, hogy Párizsban született és ott is cseperedett fel), hanem a jelek szerint alaposan fel is vértezte magát ez ügyben. Kérdés mégis, hogy milyen sikerrel. Mert rendezői munkásságában ugyan jó ideig következetesen elzárkózott a háborús témától – nem vállalta se Kosinski Festett madarának megfilmesítését, se a Schindler listáját, amelyet kétszer is felajánlották neki –, Szpilman emlékirataira viszont nem mondhatott nemet, annál kevésbé, mert – ezt meg a Népszabadságnak nyilatkozta – „mostanában alakult ki bennem az a távolságtartás, amivel hozzá szabad nyúlni ehhez a témához”.
Władysław Szpilman könyvének megvan a külön története. Ez a lengyel zongoraművész-komponista – a háború után népszerű dalszerző, a lengyel könnyűzenei élet jeles szervező egyénisége – asszimilálódott varsói zsidó polgárcsalád gyermeke volt, aki Berlinben tanult, majd Hitler hatalomra jutása után hazatért s a Lengyel Rádió munkatársa lett, végül valóságos csodasorozat folyományaképp túlélte a borzalmak borzalmát: a gettót, az éhezést, a bevagonírozást, a szökést, a bujkálást az „árja” oldalon, a levert varsói felkelés után az elnéptelenedett, üszkös romvárosban a patkánylétet, hogy a legreménytelenebb helyzetben a német főhadiszállást előkészítő, filantróp hajlamú Hirschfeld kapitány – egy Wermacht-tiszt! – mentse meg az életét, aki ott, a német katonai központ padlásán bújtatja és eteti, még a saját egyenköpenyét is ráadja. Szpilman, aki különösebb írói talentummal nem rendelkezett, mindjárt a háború után megírta, amit átélt, s egyből meg is gyűlt a baja a cenzúrával. A derék német kapitányból például osztrákot kellett faragni, de akadt sok egyéb probléma is az írásával, amely minden kozmetikázás nélkül beszélt a gettóbeli zsidó elit „édes életéről”, a zsidó rendőrök kegyetlenségéről, a lengyel ellenállásba beférkőzött lejmolókról, az ukrán és litván kollaboránsokról és még sok mindenről, ami sehogy se illett a háború után hivatalból forgalmazott sztereotípiákhoz. E ritka dokumentum így hosszú időre feledésbe merült, s csak 1997-ben adták ki újra Németországban, immár Wolf Biermann utószavával, aki az ekkor még élő Szpilman személyes kérésére csatolta ehhez a legrafináltabb hollywoodi fantáziát is felülmúló happy endhez Hirschfeld kapitány történetét (ő ugyanis nyolc év múltán szovjet hadifogságban hunyt el). A német kiadást követően a könyv kijött az Egyesült Államokban is, majd egy sor nyugati nyelven – lengyelül is (újra), most már magyarul is –, világsiker lett, s mint tudjuk, Polanski tavaly még a cannes-i Aranypálmát is elnyerte a belőle készített filmmel.
Polanski és Szpilman történetében szembeötlők a párhuzamok, még ha ilyen vázlatosan vesszük is őket szemügyre, azaz a rendezőt nyilván a rejtett autobiografikus téma ragadta meg a zongorista emlékiratában. Amit ő ugyanakkor fontosnak tart cáfolni. De az utóbbi időben már hozzászokhattunk hasonló cáfolataihoz; ő az a rendező úgymond, aki csak „szórakozásból” készít filmeket, és sohasem beszél magáról. Csakhogy eközben Polanskinak mindig is megvolt a maga „életrajzi” fogantatású legendája, s a filmek sikere, éppen a bennük rejlő autobiografikus szálak által, nemegyszer e Polanski-mítoszból táplálkozott, kezdve első főiskolás munkájától, A biciklitől (1955), amelyben saját akkori balesetét dolgozta fel, a Macbethig (1972), amely sosem született volna meg a Manson-banda 1969 augusztusi vérengzése nélkül, amikor is a rendező Los Angeles-i otthonában, az ő távollétében, lemészárolták terhes feleségét, Sharon Tate-ot, és több barátját. A Macbeth után némileg azonban módosult a helyzet; úgy tűnik, Polanski egy idő után rákényszerült, hogy komolyan vegye saját nyilatkozatait, s legalább arra ügyelt, hogy kulcsszerűen megfejthető önéletrajzi utalásokat ne találhasson senki filmjeiben.
Amiből is következik, hogy A zongorista megfilmesítésének híre felfokozta Polanski körül a várakozásokat. Vajon a rendező, akiről köztudott, hogy kitűnően ért a nézőkben keltett ambivalens érzések kiaknázásához, aki filmjeivel otthonosan mozog mind az „alacsony”, mind a „magas” kultúrában, valóban visszatér-e a „kezdetekhez”? Nemcsak ifjúsága helyszínére, hanem a nagy Polanski-filmek technikájához és metafizikájához is? Vajon vallani fog végre arról, amiről eddig hallgatott? A Polanski-mítoszhoz egyébként a felfokozott várakozások mindig is hozzátartoztak. Hisz ő az, aki egyidejűleg képes a filmes konvenciók beható ismeretével és ugyanezen konvenciók megszegésével vagy deformálásával is elkápráztatni. Ami annyit tesz, hogy az ő esetében nem a műfaj kérdése a kulcsszempont, hanem az a meglepő könnyedség és perfekcionizmus, amellyel filmjeibe képes beiktatni azt is, ami hagyományosan nem kerülhetne be egy tiszta műfajú alkotásba, mert egyszerűen nem oda való. Magyarán azok a filmek, amelyek a Polanski-mítoszt megalapozták, minden további nélkül kielégítik a közönség „alpári” igényét az attraktív mesére és az úgynevezett erőteljes élményekre, miközben eleget tesz a legkifinomultabb ízlésű elit sznobizmusának is. Legalábbis így volt ez egykor, mert a nyolcvanas évek közepétől egyre labilisabb filmjeiben ez a kényes egyensúly; úgyhogy az említett, felcsigázott várakozás mindenekelőtt egy új, nagyszabású Polanski-bravúrt várt A zongoristától.
Ez a film azonban inkább egyfajta anti-Polanski, semmint e várakozás beteljesítése. A zongorista meglepően póztalan, tiszta, őszinte mű, amely mindenféle nagy trouvaille csábításának következetesen ellentmond, csakúgy, mint a Wajda-féle történelmi freskó kísértésének, ami különben kézenfekvő lett volna. Mintha az elfojtott serdülőkori trauma meggyónása Polanski számára elsősorban azt jelentené, hogy eleve leszámol a publikum manipulálásának jól bevált eszközeivel. Ez az új, „realista” (anti)Polanski lélegzetelállító, mondhatni provokatív hűséggel köti magát a Szpilman által leírtakhoz, mégsem „dramatizálja” a könyvet, inkább mintegy láttatja azt, hisz mindent képben lát, akár egy dokumentarista. A zongoristából hiányzik a Macbeth vagy A lakó fájdalmas önterápiája, a rendezőnek ezúttal eszébe sem jut, hogy szürreális fantáziája feneketlen tárházához folyamodjon, mint akit nem is érdekel más, csupán a történtek száraz, minden pátosz nélküli rekonstruálása.
Adrien Brody a címszerepben minden túlzás nélkül a kiszolgáltatottság, a szenvedés, a „zsidó sors” élő ikonjaként hat. Emlékezetes pillanat a film végén: a megszállók már elpucoltak a halott városból, s ő a Hirschfeld kapitánytól kapott katonai köpenyben előtámolyog a romok alól. A bevonuló oroszok németnek nézik, azonnal tüzet nyitnak rá. Visszamenekül, s kétségbeesetten igyekszik tudtukra adni, hogy ő lengyel. Amikor végül feltartott kezekkel előlép, támadói döbbenten állapítják meg, hogy a német katonai köpenybe bújt emberi roncs valóban egy lengyel. E néhány filmkockán a rendező minden tartózkodása ellenére átüt a személyesség, amit csak aláhúz a filmet záró hangverseny apoteózisa: ez az idegen ruhában rejtőző asszimiláns zsidó, aki elsősorban művész kíván lenni, a sorsdöntő pillanatban nem tudja nem lengyelnek vallani magát. A 68 éves filmrendező részéről azonban ez a katartikus ön-bevallás felettébb diszkrét, rejtett és fájdalmas.
Aki tehát A zongoristától az extravaganciájával és botrányaival hajdan önmagát mitizáló Polanski feltámadását várja, csalódik. De alighanem csalódik az is, aki az új Polanskitól azt várja, hogy ugyanolyan erős művészi személyiségként üsse rá ismertetőjegyét a műre, mint ama híres-hírhedt elődje. Aki azonban arra kíváncsi, van-e Polanskinak, aki gyerekfejjel maga is a holocaust áldozata volt, érvényes válasza Adorno mondására, miszerint Auschwitz után nem lehet verset írni – azaz filmet készíteni –, az gondolom, maradandó élménnyel távozik a moziból: ebben a sokak által anakronisztikusnak és akadémikusnak bélyegzett alkotásban van valami minden aktualitáson túli bátorság. Itt már nincs szó a kegyetlenség és a bűn nagy szcénáiról, „csak” az ember XX. századi lealjasodásával való szembenézésről. Ami fölött nem tud eljárni az idő.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/04 34-35. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2147 |
