Bori Erzsébet
Három nap, 37 film, 35 óra. A szociofilmesek a helyükön vannak, celluloidon nézve még megvolna az ország.
A dokumentumfilmre mindig számíthatunk. Akkor is, ha a játékfilm lába alól félig vagy egészen kicsúszik a szőnyeg, akkor is, ha nincs pénz, és akkor is, ha van (bár erre az esetre most így hirtelenjében nem tudnék példát mondani). Nem rendíti meg sem rendszer-, sem kormány-, sem paradigmaváltás, nincs neki jobb meg bal oldala. Bizonyára vannak jobboldali meg baloldali érzelmű filmesek, de maga a dokumentumfilm mindig az emberek pártján áll. Akkor is, ha nem a vesztesekről, szegényekről és boldogtalanokról szól. Ez az egyetlen, szigorú műfajú kritérium, ha ezt megugorja, onnantól szabad a vásár.
Múltmentés
A történelmi dokumentumfilm néhány éve még húzóágazat volt, mára egyre kevesebb készül belőle. Nem a témák fogytak el, inkább a lehetőségei szűkültek be ennek az erősen idő-, pénz- és munkaigényes vállalkozási formának. Itt van például 1956. Ha valamit, akkor ezt a témát hajlamosak volnánk lerágott csontnak nevezni, holott az idei szemlén is több figyelemre méltó munka készült e tárgyban. Pap Ágnes kategórianyertes munkája (Fellebbezésnek helye nincs) a hátramaradt családtagok, az özvegyek és az árvák nézőpontjából forgatta újra a régi történetet, meggyőző bizonyítékkal szolgálva arra, hogy 1956-nak még sok feltáratlan vonatkozása van. Kézdi-Kovács Zsolt is ezek közül választott magának egyet Az a nap a miénk című filmjéhez. Első ránézésre felmerülhet a kérdés, hogy érdekel-e minket egy maratoni hosszúságú film arról, mit csináltak október 23-án a színművészeti főiskolások. Éppen azon a napon, amelyet első percétől az utolsóig alaposan ismerünk. Számos megszólaló – ma többé-kevésbé híres emberek – részben igazolja is kételyeinket, amikor személyes emlékei helyett ezredszer is felmondja azt, amit azóta – velünk együtt – látott, hallott, olvasott. De csak részben. Mert akkor jön Elek Judit, és mellőzve a kötelező gyakorlatokat döbbenetes őszinteséggel beszél az akkori félelmeiről. Vagy jön Makk Károly, aki ugyan csak a szobordöntésre ért oda, de azt annál szemléletesebben írja le, hogyan pattogtak a szikrák Sztálin nyaka körül a drótkötelek súrlódásától. Rövidebbre vágva és visszanyesve a nyilatkozók szereplési kedvét még érdemesebb munka készülhetett volna az igazoltan jelen volt szemtanúk emlékeiből.
Igazi, fehér foltokat feltáró történelmi film már csak mutatóba készül. Ide sorolom Siklósi Szilveszter Menedéket adó váram című darabját a pannonhalmi apátság II. világháborúban játszott élet- és értékmentő szerepéről, bár ez a film legalább annyi kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt. Krizosztom apát rejtélyes személyiségére és politikai-diplomáciai játszmáira éppúgy nem derült fény, mint az apátságban működtetett gyermekotthon svájci igazgatójának kilétére, aki a háború után Wallenberg sorsára jutott.
Kisfaludy András döbbenetes esetet dolgozott fel Gyömrői gyilkosságok című filmjében. A front elvonulása és az új közigazgatás berendezkedése közötti ex-lex helyzetet kihasználva a szerveződő helyi rendőrség és kommunista párt egyes tagjai módszeresen kiirtották a gyömrői járás intelligenciáját, papot, jegyzőt, tanítót, orvost, minden „nadrágos embert”; aki a helyén maradt, az feltehetően nem sározódott be a nyilas érában, és ártatlannak tudta magát. Bár a huszonnyolcszoros (!) sorozatgyilkosság helyi túlkapásnak, lumpen elemek bosszúhadjáratának indult, a kommunista rendszer utóbb legitimálta azzal, hogy a gyilkosok büntetlenek maradtak, sőt a rendszer az áldozatok hozzátartozóival fizettette meg sokszorosan az árat.
Varga Ágota a roma holokausztról szóló filmjét (Porrajmos) forgatva szerzett tudomást a cigány munkaszolgálat intézményéről. A Fekete lista szereplői az ország különböző részein jobb vagy rosszabb – persze többnyire szegény – módban élő romák, mindig a peremre szorítva éltek, de amikor a bajt osztották, akkor a társadalom egyenrangú tagjaiként vehették ki a részüket belőle. Egy vásárhelyi családban a háború idején éppúgy volt besorozott, a Don-kanyarba vitt katona, mint kényszermunkára hurcolt férfi és nő, megerőszakolt lány, a szibériai malenkij robotból 12 év után hazatért fiú. A történetek nemcsak a hatalom embertelenségére vetnek fényt, hanem kivételes stupiditására is: eleinte szabályos, fegyveres frontszolgálatra sorozták be a cigány embereket, de később rájuk is kiterjesztették a fajvédelmi törvényt. ’44-ben, amikor az oroszok már átlépték az országhatárt, és mindenki tudta, hogy ez a háború elveszett, elrendelték a roma katonák leszerelését, egyenként visszaszállították őket állandó lakóhelyükre, ott körzetek szerint munkaszázadokat szerveztek belőlük, és árkokat ásattak velük, amelyek az oroszokat lettek volna hivatva megállítani. Egy Csongrád környéki cigányszázadot végighurcoltak a fél országon, és Tolna megyében eresztettek szélnek, amikor az oroszok már átkeltek a Dunán. A századnak mára egyetlen túlélője maradt.
Kamera a mélyben
Szociofilmben még mindig erős a felhozatal, hiszen bőviben vagyunk szűkölködőknek, bár a többség a zsöllyéből vagy a nappaliból nézi az emberi szenvedést. Hál’ Istennek, teszem hozzá, mert rájuk is szüksége van a dokumentumfilmnek. Képzeljük el a műfajt egy afrikai éhségövezetben. Persze nálunk sem tökéletes a rendszer: van probléma, van filmes, sőt néző is akad – ha nagyritkán főműsoridőben látható egy igazán fontos mű, akkor százezrek ülnek a képernyő előtt –, csak mozi és tévécsatorna van kevés, amely módot adna a találkozásra. Legalább egyszer érdemes volna kipróbálni, mi történik, ha normális időpontban bemutat a tévé egy filmet a hajléktalanokról (például Pap Gábor Zsigmondtól A flaszter népét) vagy az autista gyerekekről (Szekeres Csaba: Mami, blue), és utána bemondanák a segélyvonal telefonszámát, amelyen akár száz forintjával is lehet adakozni. Sem a társadalom, sem az intézményi hálózat nincs felkészülve a betegekkel, fogyatékosokkal, deviánsokkal való együttélésre, sokszor még az átmenetileg nehéz helyzetbe került emberekkel sem tudunk mit kezdeni. A másság elutasítása nagyon sokszor félelmet leplez, azt a szédülést és visszahőkölés, amelyet a szakadékot megpillantva érzünk. Ha van valaki, aki járható úton odavezet, az sem árt, ha fogja a kezünket – mert a néző is tapintatra, segítségre szorul, nem csak a szereplők –, és végre le merünk tekinteni, akkor látni fogjuk, hogy odalent is emberek élnek, éppen vagy majdnem olyanok, mint mi. A dokumentumfilmezés bizalmi munka. Aki közel engedi magához a kamerát, hajlandó megmutatni testi-lelki sebeit, szégyenét, vétkét, annak tudnia kell, hogy nem élnek vissza a titkaival, nem árulják ki a sorsát. És ha ő nem tudja felmérni őszintesége következményeit, vagy úgy érzi, hogy neki már nincs vesztenivalója, az csak növeli a filmes felelősségét. Ha játékfilmet rendező alapján választ az ember, akkor ez fokozottan érvényes a dokumentumfilmre, mert nem akarhatunk bűnrészességet vállalni mások becsapásában, kizsákmányolásában, bajba sodrásában, és azt sem szeretnénk, ha minket csapnának be festett vérzéssel, ha a mi érzelmeinket, rokon- és ellenszenvünket manipulálnák.
Keskeny útról beszélünk. Surányi Judit olyan helyekre visz minket, ahol semmi keresnivalónk, olyanokat látunk és hallunk, amik nem tartoznak ránk. Mindez két ember vak bizalmának köszönhető, és biztosra kell vennünk, hogy Surányi méltán nyerte el. A Tiszta románc nem lépi át a határt, de veszélyesen közel megy hozzá, ami majdhogynem kárhozatos, mert tudjuk, hogy nem (csak) a saját bőrét kockáztatja. Zetor és Balázs, a film szerelmespárja politoxikomán drogos; a fiún már látszik az előrehaladott leépülés, közel ugyanannyiszor hozták vissza a halálból, mint ahány éves (29), de a lány tele van ambíciókkal és még bármi lehet belőle. Félig otthon, az anyjánál, félig az utcán lakik, rendszeresen él olyan gyilkos szerekkel, mint a hígító, de közben főiskolára jár, sőt jó tanuló. Meghatóan ragaszkodik Balázshoz, akiben mi, kívülállók már csak az emberi roncsot látjuk. Az egykor elkényeztetett fiút az anyja már nem engedi be a lakásba; étellel, visszaváltható üres üvegekkel segíti, és mos rá. A film legfelkavaróbb pillanata, amikor Balázs félmeztelenül térdel anyja lakásának küszöbén: tisztát vált.
Hasonlóan kényes vállalkozás börtönlakókról, prostituáltakról forgatni. Bódis Kriszta már a második részénél tart a Rabszolgavásár sorozatnak, a következőt szeretné a futtatókról és a kliensekről forgatni; kétlem, hogy sikerülhet, de amíg élünk, remélünk. A rendező szeretettel és empátiával közelít interjúalanyaihoz, akik őszinteséggel hálálják meg a figyelmét. De élettörténetük eltéríti a filmet kitűzött témájától. Bódis annak akart nyomába eredni, hogy egy téves jogértelmezés miatt, amit nevezhetünk akár törvénysértésnek is, akár évekre leültetik a lányokat, hogy börtönnel váltsák ki a felgyűlt szabálysértési bírságokat. Ha folytatja a témát, érdemes lenne feszesebb dramaturgiával újraszerkeszteni az egész, hosszabb anyagot.
Sós Ágnes a másik végletről, gazdag és sikeres vállalkozókról forgatott filmet. Nem sok ilyenben volt részünk az elmúlt években, korántsem véletlenül, és nem is a dokumentaristák figyelmetlensége vagy lustasága miatt. A Tőkések vagyunk, vagy mi hőseit nem sokkal az egyetem befejezése után érte a rendszerváltás; gondoltak egy nagyot, és közösen belevágtak egy Magyarországon eladdig nem létező gazdasági tevékenységbe, a lízingbe. És bejött nekik. Amikor, még mindig csak harmincvalahány évesen, felidézik a kezdetet, maguk sem értik egészen, és a tapasztalatlanok, zöldfülűek bátorságának tudják be a fejesugrást az ismeretlenbe. Most válaszút elé érkeztek: a cég elérte növekedése határait, lépni kell. Ők felértek a csúcsra, ahol már nem számít százmillió ide vagy oda (árulja el kissé pironkodva az egyikük). Ezek az emberek a saját munkájukkal és tehetségükkel, törvényesen szerezték a vagyonukat, és van bennük társadalmi felelősségérzet, próbálnak jó ügyeket (kórház, gyereksport) támogatni. Nincs szégyellnivalójuk, emelt fővel állhatnak a kamera elé. Látjuk őket dolgozni, értekezni, családi körben, szenvedélyeiknek hódolva, vállalati bulin, sőt még munkahelyi konfliktuskezelés közben is. Őszintén beszélnek a dilemmáikról. A nézőben mégis motoszkál a gyanú, hiteles személyiségeket vagy szerepjátszókat lát-e? Talán megszoktuk, hogy a dokuban többnyire nehéz sorsú szerencsétlenekkel találkozunk, aki kendőzetlenül önmagukat adják, és az a kis igyekezetük a kozmetikázásra csak még esendőbbeknek mutatja őket. Sós mindenesetre jelentős fegyvertényt hajtott végre azzal, hogy mikrofon és kamera elé bírta ültetni ezt a felhőkbe vesző réteget.
Árvák és mostohák
Nem tudom, feltűnt-e valakinek, hogy eltűnőben a leleplezős-kijárós dokumentumfilm. Köszönjük meg a sajtószabadságnak, hogy ez a társadalmilag hasznos tevékenység ma már a publicisztikában és a szolgáltató jellegű tévéműsorokban folyik. Többnyire. Mert éppen a legjelentősebb, legkényesebb ügyek meghaladják az említett feldolgozásmódok lehetőségeit, esetenként sherlocki nyomozómunkát, biztos jogi támaszt és rengeteg utánajárást igényelnek. Nagy elszánást, nem kevés bátorságot és egy kopó szívósságát. Csillag Ádám munkássága bizonyítja, hogy megvannak benne ezek az erények. Éveken át, visszatérően foglalkozott a dunai vízlépcső szerteágazó ügyeivel (Dunatorzó, Dunasaurus), megérdemelte volna, hogy egyszer az életben módja legyen egy folyami örömünnep, a párkányi híd megépülésének méltó filmre vitelére. De közben már a keleti végeken forgatta Mostohák című díjnyertes filmjét, amelynek azóta elkészült a folytatása is. Mert Csillag megint megmakacsolta magát, nem engedte el a témát, hanem két év után visszatért a tetthelyre. Azt tapasztalta, hogy nincsenek változások, a szabolcsi gyermekvédelmet ugyanazok irányítják, ugyanazzal a mentalitással. A megye árvái tele van drámákkal: a nevelőszülőknél elhelyezett, otthonba, vér szerinti szülőhöz, javítóba átirányított, külföldre örökbe adott, az állami gondoskodásból kikerült, kiebrudalt gyerekek és a sorsukért felelősséget érző-viselő felnőttek drámáival. A feszültség – és a film – csak akkor lanyhul, amikor politikusok szólalnak meg a megyeházán vagy a nevelőszülők egyesületi ülésén. Simára koptatott közhelyeik, semmire nem kötelező ígéreteik nincsenek beszélő viszonyban a családokat gyötrő, orvoslásra váró gondokkal.
A valóságfilmezéshez ugyanolyan hosszú előkészítés és még több forgatási idő kell, mint a játékfilmhez. Egy-két hetes turistaútból nem lehet dokumentumfilmet csinálni. Vagy mégis? Gyanakodva ültem be Ferenczi Gábor Magyar buletinjére, amelyet saját bevallása szerint két székelyföldi villámlátogatáson készített. Ráadásul egy olyan roppant kényes, hisztérikusan átpolitizált témáról, mint a magyarigazolvány. Nem akarta mélységében, de még széltében-hosszában sem feltárni a tárgyat, csak néhány pillanatfelvételt készített róla, amihez nem kellett különösebb szervezkedés vagy kiterjedt kapcsolatrendszer. Szándékosan olyan helyszíneket választott, ahol nem is lehet kérdés (hinnénk), hogy ki a magyar. Mindenki. És a velük, köztük élő románok is játszva átjutnának a koronavizit előtti szűrőn, hiszen úgy beszélnek magyarul, mint te vagy én. De az igazolvány elnyeréséhez ennél meggyőzőbb teljesítményre van szükség, igazolni kell az egyházközséghez tartozást vagy a szervezeti tagságot, beleértve az egyéves tagdíj illetve egyházi adó megfizetését. A cigánynak ezen kívül számlákkal kell majd bizonyítania, hogy mire költötte a magyar iskolába járó gyerekek utáni támogatást. Az egykor ortodox hitben született, mára románságával együtt vallását is elhagyó férfi, akit a közös (magyar) gyerekkel otthagyott magára a (magyar) feleség, most gondban van: áttérne ő reformátusnak, de a lelkész előbb meg akar győződni igaz hitéről, valamint a heidelbergi kátéban való jártasságáról.
Pásztor áll a Hargitán, két gyermekes szolgacsalád őrzi a juhokat, tavasztól őszig, éjjel és nappal, ott hálnak a legelő szélén egy kutricában, ők még a Duna tévét sem nézik, nemigen tudják, miről van szó, meg idejük se volna az ügyintézésre (róluk, a szolgaság Tamási Áron Ábeléből ismert és Erdélyben máig létező intézményéről szól Moharos Attila szép filmje, a Mikor a szolgának telik esztendeje). A gyönyörű Farkaslakán – színmagyar, kálvinista falu – mindent megszerveznek, kikiabálja a kisbíró, hogy lehet menni fényképezkedni (mert egy eldugott kis helyen még az igazolványkép is gondot okozhat), és találtak vállalkozót, aki az egész falunak elhozza az okmányt Pestről. A Magyar buletinból kiderül, amit már eddig is gyanítottunk: nem könnyű magyarnak lenni. Ferenczi filmjében az a jó, hogy nincs benne politika vagy ideológia, csak ember. Aki még nálunk is nehezebben él, többet iparkodik, mélyebben éli át azt, hogy hová és kinek született. De esze ágában sincs rezervátumnak tekinteni a szülőföldjét, ahol az elkorcsosult, a globalizáció karjaiban fetrengő anyaországtól húzott védelem és támogatás fejében helyettünk is őrzi archaikus életformáját. Farkaslakán egy pillanatra bevillan az internet kávézó, a helyi fiatalság kedvelt találkahelye, szemben a templommal és Tamási Áron sírjával.
A státusztörvényhez hasonlóan aktuális, sokat vitatott témát választott Szobolits Béla, amikor nyomába eredt a zámolyi romáknak. A „Sírsz Magyarországért? Sírjál!” első része a családok magyarországi kálváriáját dokumentálja, míg a második rész a strassbourgi menedékkérelem és a kinti berendezkedés távolról sem felhőtlen története. Annak idején, nem oly régen tele volt a sajtó a zámolyi romák ügyével, de szinte senki nem vette a fáradtságot, hogy tisztességesen utánajárjon és korrekt tájékoztatást adjon róla. Ezek a legrosszabb fajta fehér foltok: amikor az emberek jól informáltnak hiszik magukat, holott az esetnek csak a szenzációként tálalható, botrányos elemeiről tudnak. Szobolits jó érzékkel fedezte fel a hajcihő mögött a drámát, és a zámolyi romák történetében az egész magyarországi cigányság vert helyzetbe, kényszerpályákra szorítottságát.
Forgács Péter a kísérleti mezőnyben mutatta be A püspök és a filozófus második részét. A püspök Ravasz László, a filozófus Bibó István, aki az ő Boriska lányát vette feleségül. De volt köztük még egy, a rendező számára alapvető fontosságú kapocs, ifj. Ravasz László kamerája, amely a harmincas évektől kezdődően filmezte a családot. A püspök kertje – Forgácsnak a Privát Magyarország sorozatban kikísérletezett elbeszélésmódjával és Szemző Tibor zenéjével együtt is – dokumentumfilm. Megismerteti Ravasz meredeken felívelő, majd megtörő pályáját, ellentmondásos személyiségét és szerepét a két háború közti nagypolitikában, különös tekintettel a zsidótörvényekre; az elsőt pártolta, de az úgynevezett fajvédelmi törvényeket már keményen elítélte, és más egyházi vezetőkkel együtt nemmel szavazott a parlamentben. Ravasz nemcsak a felsőház és a Koronatanács tagja volt, hanem a Horthy-család lelki vezetője is, ő eskette, keresztelte, temette őket. A kommunista érában úgy Rákosi, mint ’56 után Kádár száműzte helyéről, mert nem csatlakozott a hatalommal kiegyező „békepapokhoz”. A háború előtti nyarak családi, baráti együttléteinek, majd a belső emigrációnak kitüntetett helyszíne volt a leányfalusi villa kertje, amelyet szép felvételeken örökített meg ifj. Ravasz László.
Forgács tudhatott valamit, amiért A püspök kertjét nem a dokumentumfilmek között indította, melynek zsűrije, bár dicsérte nagyon, nem tudta hova tenni Gyarmathy Lívia Táncrendjét. Valóban határeset. Nem a szociális, egészségügyi és magánéleti problémák mellőzése teszi azzá, hanem a filmnyelv. Az a szöveg és dialógusok nélküli, csak a képekre és montázsra, zenére épülő ábrázolásmód, amelyet az idehaza és külföldön, a szakma és a közönség körében egyaránt sikeres előző munkájában, A mi gólyánkban dolgozott ki a rendező. Ott találkoztunk először az életnek azzal a bölcs, derűs, ironikus és tiszteletteljes szemléletével is, amely szinte egyedülálló a magyar dokumentumfilmezésben. Ugyancsak invenciózus megvalósításával, kimunkált látványvilágával emelkedett ki a mezőnyből Janisch Attila Bozsik Yvette-ről készített látványfilmje és a tehetségét nem először bizonyító Oláh Lehel Dixije. Én el tudom fogadni a beszélő fejes filmeket is, ha érdekes dolgokról beszélnek, beérem minimalista eszközökkel is, ha olyan embereket mutatnak, akiknek megérint a sorsa, a személyisége. De az nem tagadható, hogy a játékfilmes indíttatású alkotók – Gyarmathy és Janisch mellett ide számíthatjuk Csillag Ádámot, Kamondi Zoltánt – kezén átváltozik a műfaj, új lehetőségei tárulnak fel. És fordítva: a dokumentumfilmes tapasztalat, iskolázottság és valóságismeret jelentős többlettel járulhat hozzá a játékfilm értékéhez. Ezért is gondolom sajnálatosnak, hogy a játékfilmezésben ezerrel nyomuló új generáció nem érdeklődik a doku iránt.
Almási Tamás, aki ma a legmagasabban jegyzett alkotó a pályán, szintén a játékfilmtől érkezett. Előző filmjét, a lombikbébi programon résztvevő párokról szóló Sejtjeinket ezrek nézték meg a moziban, százezrek a televízióban, Az út végének pótvetítést kellett szervezni az érdeklődők nagy száma miatt. Almási klasszikus dokumentumfilmeket készít, amelyekben hol az érzelmes-lírai (Szerelem első hallásra, Sejtjeink), hol a drámai (ózdi sorozat) megközelítés dominál. Az út vége két kelet-magyarországi, kétgyermekes fiatal házaspár párhuzamos története. Az otthoni lehetőségek igencsak korlátozottak, legfeljebb kényszerválasztásról beszélhetünk. Az egyik pár a család egybentartását tekinti a legfontosabbnak: marad, és helyben próbálkozik, sok év után is olyan türelemmel és mosolygós derűvel, amihez igazán nem tudni, honnan veszik az erőt. A másik pár, Ilona és Tibor gondol egy merészet, és a gyerekeket a nagyszülőkre hagyva az ország másik végében vállal munkát, az IBM székesfehérvári gyárában. Amerikában igen, nálunk egyáltalán nem bevett dolog családostul elvándorolni a munka után. Igen, a magyar röghözkötött, de szerintem nem a vállalkozókedve, hanem a lakáshoz jutás emberfeletti nehézsége miatt. Az átkosban tömegek ingáztak a keresetért – ezzel a jelenséggel is a dokumentumfilm szembesített minket –, amelyből viszonylag rendesen kijött a család, de arra esély sem volt, hogy új egzisztenciát teremtsenek belőle a nagyvárosban. A mai átlagfizetésből nemhogy egy másik otthon megteremtését, de az ingázás útiköltségét sem lehet kigazdálkodni. Amibe Ilona és Tibor belevágott, azt bátran tekinthetjük korszakváltásnak. A fiatalasszony egy tanyáról indult, ahol nem volt se víz, se villany, helyi kényszervállalkozóknak pucolta a hagymát fillérekért, míg a multicégnél steril, hófehér munkaruhában, futurista filmet idéző szerelőcsarnokban állít össze mikroszkóp alatt miniatűr számítógép alkatrészeket. Lelkesedését csak az árnyékolja be, hogy bánkódik a gyerekei után. Végül albérleti támogatással lakást bérelnek, ahol újra együtt lehet a család, de nem érzik jól magukat a panellakásban, hiányzik a tevés-vevés a kertben. És megint csak az derül ki, hogy nincs átjárás a két világ között: a hazai, pláne tanyasi viszonyokhoz képest jónak mondható fizetésből nem lehet lakáshoz jutni Nyugat-Magyarországon. Amikor az IBM-ben megkezdődnek a leépítések, még jóval a végleges bezárás előtt, a család visszatér oda, ahonnét elindult, munkába állnak a baromfifeldolgozóban, viszont csinos, új házba költöznek. Úgy néz ki, hogy akkor itt van az út vége – mondja Ilona, némiképp fanyarul.
A játékfilmére emlékeztető dramaturgiával felépített film 58 percében éles, drámai helyzetekben, emberi sorsokban exponálódik az Európai Unió küszöbén álló Magyarország számos problémája és dilemmája, a mélyülő szakadék kelet és nyugat között. A rendszerváltás hozta korlátlan lehetőségek, amelyek a többség számára inkább a lehetőségek korlátjaiban mutatkoznak meg.
Csillag Ádám vetítést szervezett A megye árváiból, és meghívta rá a gyermekvédelem szakembereit és felelős vezetőit. Hogy volt-e értelme, azt majd a következő filmjéből tudjuk meg: ha megoldódtak a gondok, akkor új téma után veti magát, ellenkező esetben nekilát a Mostohák harmadik részének. Az út végét is meg kellene ismerniük azoknak, akik az ország jövőjéről döntenek, de még inkább azoknak, akik saját boldogulásukat keresve építik ezt a jövőt. Néha úgy érezzük, hogy többet tudunk róla az elégnél, de Magyarország elodázhatatlan felfedezése, más vágányra állítása vagy pályamódosítása, a vízbe esett és kőként elmerült, kétségbeesetten hadonászó vagy háton, mellen, pillangóban, kutyában úszó emberek partra húzása nem valósulhat meg a magyar dokumentumfilm nélkül.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/04 10-13. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2139 |
