Bikácsy Gergely
Temetetlen történelmünk helyett végre magánőrületeinkkel birkózhatunk. Filmszemle sok bravúrral, kevés bátorsággal.
Nemcsak Jancsó Miklós Kelj fel, komám, ne aludjál! című versenyen kívüli filmjét szeretném és próbálom értelmezni Lovasi András kitűnő és csontig ható dalszöveg-részletének címbe emelésével, hanem az egész idei, inkább kudarcos mint sikeres magyar filmszemlét (amelynek csak játékfilmjeit láthattam).
Szemlebolondok
Füst Milán látomásos esztétikájában nagyon örül az élet, a valóság áradó és csillapíthatatlan hülyeségeinek. Miként a gonoszságnak is örült, ha ábrázolhatta. Mindenfajta különösségnek, a nyitott, a magyarázhatatlan jelenségeknek, a nyugtalanításnak. Ilyennek látom Jancsó filmjében a háborús dupla-tandem suhanását, rajta a magyar történelem jelenbe áthúzódó őrület-terhével. Háborútól felhős időkben a történelmi hülyeségre jobban kinyílik talán a szemünk – históriai tragédiákra akkor is jó volt a magyar és kelet-európai film, amikor a Pax Sovietica elhúzódón ideiglenes rendje ült és marsolt e tájon. Napjaink hülyeségét nehezebb felismernünk, mert a jelenben mi is nyakig ülünk, békaperspektívában süllyedünk; saját szemhatárunk nemhogy fölényes, de még objektív horizontot sem mutat. Ennek az alkotói vívódásnak példája Gothár Péter Magyar szépsége. Két előző filmszemle nyertes remeklése, A részleg és a Haggyállógva Vászka úgy tudott a jelenhez szólni, megszólítani a jelent, hogy egyik sem volt „kronológiailag” jelenidejű. A Magyar szépség talán túlzottan az – de elemzésére önálló dolgozat szükségeltetik. Első látásra csak azt tudom mondani, amit II. József súgott Mozartnak egyik premierje után: „Kicsit sok benne a hangjegy.” Békében sem kevésbé tragikus magántörténeteink háborús szünetekben, történelmi szélcsendben válnak fontossá. Sas Tamást erősen érdekli a mindennapi emberek magánszemhatára. Izgalmas, új vállalkozása, A szerelemtől sújtva hű maradt a Presszó egyetlen formára épülő ötletességéhez. Itt is a forma történet-ábrázolást megszabó leleménye vinné: azon siklik ki, hogy erőltetetté válik, a masinéria dolgozik benne, külsődleges marad, az ötlet irányítja a rendezőt és nem ő uralkodik saját ötletén. Már a Presszó forgatókönyvi lezárása vitatható-poénszerű, önkényes volt számomra; itt most az addigi lélektani ábrázolásmód erősen kimódolt horrorba fordulása mintha jobban megerőszakolná a filmet, mint nevelt kamaszlányát az atya.
Jelenidejű hősök: a Boldog születésnapot – melyben ugyan az indító „Einstein reinkarnációja” motívum olyan teljes érthetetlenséggel elvész, mintha nem is ezzel indulna a szövevény – mindvégig nagyon kellemes időtöltés. A gyakran lebecsülő „kellemes” kifejezésnek most eredeti, ártatlanul hibátlan értelmére gondolok. Szellemesség, váratlanság, fogyaszthatóság. Engem eddig ingerelt a „közönségbarát” kifejezés, jól fejlett igénytelenségvágyat érezve ki a szóból (nem tudom, Beckett közönségbarát volt-e a Godot-ra várva megjelenésekor, épp ötven éve), de az elsőfilmes Fazekas Csaba munkáját látva megbocsátok e kifejezésnek. Fazekas Csaba első filmje ízlésesen halad, sőt lebeg a feltételezett közönség kegyeinek megragadása meg az igényesebb elbeszélésmód és jobb humor mezsgyéjén.
Az én humorérzékemhez persze közelebb áll a Libiomfi bájos hülyesége. Ez valószínűleg nem annyira „közönségbarát” mozi, bár meg fogja találni saját közönségét, nem kevés barátját. Érdekes gyakorlati-alkotói kérdés, hogyan lehet a „legkisebb film a legnagyobb magyarról” petárda-szellemességét nagyobb ívű történetekre méretezett nagyjátékfilmbe ültetni. A Libiomfi számomra az amatőr-színjátszás legjobb, legszabadabb hagyományait támasztotta fel. Olyan naiv, mint a táncház némely hőse Szomjas Vagabond című filmjében (a Vagabond Joszelianis bolond-ízeit a szemleközönség egy része és a zsűri szintén nem „vette”, vette viszont szerencsére a Berlini Filmfesztivál).
Úgy érzem, átsiklott néző, zsűri is azon a kulcsjeleneten, amikor színészdiktátor Libi bácsi a Bunkócskát énekelve tűri, hogy a régi rendszerben prominens papája feltámadva elfenekelje. „Holott a sírt, hol nyugszik apja, kellene megbotoznia” – rémlett fel bennem a verssor; és Libi bácsi őrülete, népmegváltó szenvedélye mögött belső vásznamon feltűnik a történelmi háttér. Ez a Mucsi Zoltán-féle Libi bácsi sokkal érdekesebb, mint a rábízott amatőr színészlányok közül egyet-kettőt megfojtogató valódi (sokkal fiatalabb) „eredeti” modell. A Micimackó előadástól idegen is lenne bármilyen halott. „Kis lépés ez az emberiségnek, de nagy lépés nekünk” – ugrándoznak micimackósan Végh Zsolt és Kálmánczhey Zoltán hús-vér bábjátékosai (kik közül ilyen bájos Malackát eddig még elképzelni sem tudtam volna, az ember szívesen válna miatta nagymalaccá). Emberiség? Jobb, ha egy-egy emberrel van dolgom. Nekem szól ez a kifordított mondás, sokkal inkább, mint a Holdra lépéskor reklámrikkantott szlogen. A Micimackó tele van – ha nem is hülye, de – szeretetreméltóan buta figurákkal, ilyen főleg maga a mérsékelt képességű medvebocs. Micimackóék Libiomfija azonban nem mérsékelt képességű, hanem butácskaságukat elvedlő okos játékra hívja nézőit.
A rendszer őrülete
Nem is hülyék, hanem hivatásos őrültek gyülekeznek Bereczki Csaba filmjében (Bolondok éneke) – köztük persze épeszűen közéjük zárt (közéjük menekülő) áldozatokkal. A patetikus-komolyra tálalt, elviselhetetlen horror-ízű giccsbe forduló megoldás az őrült magyar anya dalával, kimódoltan agyonrejtélyeskedő rejtvényes bolondériájával, amelyet katarzisként akar tálalni. Történelmi példázatra kényszerített magánbolondok sokaságát látjuk, kiugorva a történelmi házi feladatból (ezzel függetlenedve a történelem-órák kényszeréből). De nem tudnak kiugrani, mert két lábbal beleragadnak a bújtatott, de kikandikáló „mondanivaló” ravasz dágványába.
A kiváló operatőr, Kardos Sándor első játékfilmjének feltűnően kezdetleges és félresikerült a forgatókönyve. A Telitalálat: a történelmi hülyeség bőgése helyett a magánhülyeség átvilágítása lenne groteszkre vett történelmi háttérrel. A kettőnek csak egyensúlya, finom, váratlan libikókája volna sikeres, értékes, itt viszont durván billeg a hinta, ilyen idiótákat semmilyen diliház nem fogadna be, legfeljebb a tyúkketrecbe.
Nagyobb, felelősebb vállalkozásnak ígérkezett Szilágyi Andor saját forgatókönyvéből adaptált opusza, A rózsa énekei. Az író-rendező jól érezte, hogy csattanós pofont érdemel a történelem. E pofonhoz azonban előbb a realitás képi valóságának betonkeményen és kikezdhetetlen hitellel meg kellene állnia alapzatul, hogy rá abszurd komédia épülhessen. Abszurdum helyett elrontott kabaréhumorba fordul a film, ahol 1944 koraőszén a bujkáló zsidók egy szintén bujkáló (vagy annak hitt) operaénekes hét határba zengő, fölerősített áriáit hallgatják éjszakánként nyitott ablaknál, nyilván az őket elhurcolni kész őrjárat szórakoztatására is. Bazin valaha a filmkép eredendő és parancsoló realitásáról beszél, B. Nagy később a „látvány logikájáról”. Számomra mind a képi realitás, mind a látvány logikája hiányzott az első negyedórájában még feszült és mély hitelességet ígérő fikcióból. Azután sok és indokolatlan forgatókönyvi ugrás következik, balul sikerült jelzésekkel, információ-visszatartással, a stilizáció félreértésével. Fellép egy részeg német meg egy jóságos orosz katona is, valahonnan Kabaréland tájékáról futtatva. Derekasan hülye mind a kettő – de amikor a hülyeség üdvözlendő kiröhögéséről beszélek, nem a bármineműt s legfőképp nem a pőre butaságot igénylem-hiánylom az új magyar filmből, hanem a valódi abszurdot. Mondjuk a Gombrowicz- vagy a Mrozek-regények és drámák hülyeségre ráröhögő írói-nyelvi gesztusait egy elképzelt filmvásznon; az abszurdum történelmi vagy magán érzékelését, az abszurdum minősége előtti bámulatot, (ahogy a gyerek megbámul bármit, és rácsodálkozik arra, mit eltunyult, fáradt felnőtt-képzelet már megszokottnak lát).
Oroszlánkörmök lyukas zokniban
Ha autóbuszra szállunk, s jön az ellenőr, erősödik bennünk a butaság. A nagy várakozással fogadott epizódfilm – Jött egy busz – egyik epizódjában sem emlékszem ellenőrre. Etűd, vizsgamunka vagy önálló játékfilm? A szemlevitán többen is elmondták: az epizódfilm jó esetben valami szerves egységbe forr, a koncepció tesz öt szkeccset-rövidfilmet „műegésszé” – és itt bizony alig lehetett felfedezni ilyesmit. Vizsga, munka, folyamatosság, erőpróba, „a lyukas zokniból kikandikálnak az oroszlánkörmök” – ha idézhetem Szőts Istvánt az 1988-as Szemle nyilvános zsűri-vitájából. Mindenesetre Mundruczó záró-epizódja teljesen elüt a film többi elegyes színvonalú, széttartó epizódjától. Önálló és hasonlíthatatlan világlátásról árulkodik: a fekete könyörtelenséget a rémvalóság és rémvízió vegykonyhájában keveri ki; pokol és mennyország – történetének illúziótlan naturalizmusát csak a stilizáció ilyen magas fokú, vállaltan „megemelt” zenei-operai megoldásával lehet szétsugározni. Hamar, egy-két perc alatt eldől bármilyen filmben, hogy alkotójának van-e súlyos, eredeti, helyettesíthetetlen mondandója. Az autóbuszfilm Szent Johannája ilyen.
A teljes hosszúságú játékfilmek közül engem Fliegauf Benedek teljesen váratlan és előzménytelen filmje, a Rengeteg sodort el. Már a cím is van olyan érdekes, mint a rendező – gondolom – ritka neve. Magam nagyon becsülöm, hogy ebbe a rengetegbe belemerészkedett. A Rengeteg ugyanis csalóka, félhomályos zóna, holott a bemerészkedő alkotó és néző eleinte könnyű sétának hiheti. Ismeretlen járókelők, egyszer látott alakok, minden nap tucatjaival haladnak el mellettünk az utcán, villamosan, akárhol. Itt közéjük merészkedünk. Mondhatnám: beléjük, bele a koponyájukba. Nem nagyon szeretem a premier plán világot, a dokumentumfilm nagyszerű beszélő fejek szisztémáját a tereket igénylő fikciókban. A nagyközeli mindig a térélménytől foszt meg. E félhomályos, különös zónában azonban nagyszerű lett az eredmény. Abszurd epizódok épülnek titkos értelmű ezüstvárrá, és ha forgatókönyvdíjnak van értelme, e filmnek azt is meg kellett volna kapnia: Örkény, Ionesco, itt-ott Beckett filozofikusabb abszurduma, jól benne a magyar valóságban – ritka bravúr, mert a bravúr-ötlet csak kiindulása volt.
Szépen belebotlottam ebbe a csapda-szóba. „Bravúrok” – de hisz sok szemlefilmben, a kudarcosabbakban is számos bravúrszépség, bravúr-szellemesség, bravúr kép-attak mutatkozott. Nagyon sok például a megérdemelt tetszéssel fogadott Dyga Zsombor-opuszban (Tesó), mely aztán villámgyorsan kiürült, és a Casablanca-vetítés bravúrja sem segített rajta.
Táncol a század
Grunwalsky Táncalakja a rendező-operatőr pályájának egyik legnagyobb erejű filmje. Az esztéticizmus, a legelvontabb, a lefordíthatatlan művészet, a zene, a tánc ellenpontozódik itt a XX. század véres-kegyetlen nyers dokumentumainak fekete reccsenésével. Egy erőd. Ivókút, melynek kereszt az árnyéka – vagy csak bennünk vált kereszt-formára. A dokumentumkép ereje majd’ mindig szétzúzza a fikciót, számtalan történelmi filmben elhalványult a bevágott nyersdokumentum mellett fikció meg annak „művészi” formája. A Táncalak alig látott egységet teremt, példátlanul pontos a ritmusa és feszültsége.
Nem hiszek a „Gesamtkunst” lehetőségében a filmvásznon: sok nagy alkotót megkísértett már, sok tehetség belebukott. A Táncalak, e míves és fegyelmezett, szigorú önkorlátozott alkotás mégis megvillant valamit: hogy művészeti ágak mit tudnak, de csak ötvözve, új minőséggé ötvöződve – filmképpé válva. E „táncalak” a történelem arca, nemcsak a táncé. A hullahegyeké, gödröké, nemcsak a zenéé. Romalak, roncsalak, szoboralak, szinte fikció, de kitalálhatatlan. Zubogó vér és hideg szobor. Amikor Ladányi Andrea a komáromi erődítmény düledékes, elhagyott termeit és a steril múzeumi teret összekötve táncol, amikor mai és tegnapi háborúk képei zuhannak rá, s amikor még az is sikerül, hogy a Niagara furcsán fekete fénytörésű hullámzása egy kislány hosszú hajának hullámzásával kopírozódik egybe – az általában soha nem szervülő, nagyon különböző filmképi elemek válnak ötvöződve új minőséggé.
Temetetlen holtak helyett végre nem a múlt csontvázaival, hanem a mai magyar valóság temetetlen hülyeségeivel birkózhat a tehetséges alkotó. Magyarországon lassan elfogynak a temetetlen holtak – és csak diktatúrák lapító hóhérsegédei búsonganak e fejleményen. Mindez azonban csupán a művészetek, a film fényében rendeződhet el számunkra, hozhat megfogalmazatlan, de mégis éltető tanulságokat vagy a tanulság erkölcsi érzetét. Szeretnénk már szembesülni magán-őrületeinkkel. Csak a film vagy színház, regény vagy vers fénytörésében láthatjuk, mérhetjük fel igazán dühünket, kétségbeesésünket, magán-rosszkedvünket kicsit feloldva, röhögve vagy sírva. Ez a szemle sajnos nem tudott a jó röhögés szemléje lenni. Amikor mégis, azért a pár pillanatért megérte, és ez viszi majd át az új magyar filmet a következő évekre, reméljük, jobb művészi csillagzatok alá. A temetetlen hülyeségek hideglelősen komikus ábrázolásához nem elegendőek a bravúrok.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/04 04-07. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2136 |
