Vincze Teréz
Az 1980-as évek végétől rendkívül felerősödő iráni filmhullám egyik meghatározó vonása a felejthetetlen gyermekszereplők sora. Ezekhez a tiszta és megragadó kis figurákhoz szinte szükségszerűen tartoztak letisztult és egyszerű alaptörténetek: kutatás a lakásban egy ajtókulcs után (Ebrahim Foruzesh: A kulcs), kalandos utazás egyedül az iskolából hazafelé (Jafar Panahi: Tükör), a házi feladat eljuttatása a beteg osztálytársnak (Abbas Kiarostami: Hol a barátom háza?). Majid Majidi rendezői munkásságának erősségei is ezen a terepen mozognak: az Oscar-jelölt A mennyország gyermekei, valamint A mennyország színe című filmjeiben egyaránt emlékezetes gyerekszereplőket találunk. Ennek egyenes folytatása a Baran, melyben a gyerekekből kamaszok/fiatal felnőttek váltak, akik ugyanolyan tiszta és egyszerű ártatlansággal élik meg az első szerelmet, mint a korábbi filmekben szereplő kis társaik egy elveszett pár cipő okozta galibát. Ahhoz, hogy itt egy valóban archetipikus szerelmi történet kerekedjen, minden adva van: a teheráni építkezésen dolgozó iráni Montague-k és afgán menekült Capuletek gyermekei között a szakadék még áthidalhatatlanabb, mint Shakespeare-nél volt a boldog reneszánsz „békeidőben”, és ebben a kiszolgáltatott nincstelenségben ráadásul minden apró gesztusnak óriási a tétje: emberélet, családok fennmaradása múlhat minden elejtett cementes zsákon. Nem csodáljuk hát, hogy a boldogulásért folytatott küzdelem során vegytiszta harag gyúl az ifjú (iráni) Lateef szívében, midőn a sérült apja helyett az építkezésre érkező fiatalabb és gyengébb (afgán) Rahmat kapja meg a munkáját, míg neki nehezebb, férfiasabb feladat jut. Haragja akkor alakul bátortalan szerelemmé, amikor véletlenül rájön, hogy Rahmat turbánja alatt szépséges afgán leány rejtőzik. Lateefből gáláns védelmező és segítőtárs válik, miközben a film során végig egyetlen szót sem váltanak egymással. Zseniális telitalálat, valódi filmköltői gesztus ez a némaság, s Majidi költői erényekben amúgy sem szűkölködik: amihez hozzáér, szépséges metaforává válik. A helyszínül választott Kőműves Kelemen-szerűen (nem) épülő háztól – ahol állandóan bontják a már felhúzott falakat – a folyóparti vándorcipészig, és a filmtörténet leggyönyörűbb eső mosta lábnyomáig, amire a film végéig kell várnunk. De bátran mondhatom: nagyon megéri.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/04 58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2121 |
