Korcsog Balázs
Mióta a Csillagok háborúja és az Alien megteremtette multiplex-SF akciódús ideáltípusait, a fantázia ritkán társul a gondolattal. Soderbergh Lemmel és Tarkovszkijjal szövetkezett a trend ellenében.
Stanisław Lem tudományos-fantasztikus regénye után negyven, Tarkovszkij filmkölteménye után harminc évvel Steven Soderbergh, az amerikai (félig) független film legújabb fenegyereke elkészítette a maga Solaris-adaptációját: Lemé és Tarkovszkijé után most itt van Soderbergh Solarisa. Óhatatlanul is fölmerül a kérdés: az újabb feldolgozás hogyan viszonyul egyrészt magához a Lem-regényhez, másrészt Tarkovszkijnak a könyv szelleméhez hűtlenül is hű alkotásához. Vajon Lem regényének újabb adaptációjával vagy a Tarkovszkij-film remake-jével van-e dolgunk? Mit tesz Soderbergh? Visszatér Lem hagyományosabb sci-fijéhez, vagy „újracsinálja”, újraforgatja Tarkovszkij a maga nemében egyedülálló alkotását? Tehát adaptáció vagy remake Soderbergh Solarisa? Megítélésem szerint a rendező és a film nemcsak hogy nem dönti el a kérdést, és nem palástolja ezt a problémát, hanem még rá is játszik a Lem-adaptációnak és a Tarkovszkij-remake-nek erre a kettősségére.
Már a film nyitóképe láttán (amikor is csendben hulló eső csorog alá az ablakon) egyértelművé válik, hogy Soderbergh Tarkovszkij filmpoémáján keresztül olvassa és láttatja, „szűri át” a Lem-regényt. Ám a lengyel író könyvének és a nagy orosz filmrendező alkotásának szlávos (Tarkovszkij filmje esetében szinte már rusztikus) jellege elvész: Soderbergh amerikanizálja és (poszt)modernizálja Lem és Tarkovszkij szláv Solarisát. Ha Tarkovszkij Solarisa archaikus, Lemé pedig modern, akkor Soderberghé – a posztmodern Solaris.
A lengyel írót az ember és a Kozmosz, az ember és az Ismeretlen összeütközése érdekelte regényében, Tarkovszkijt viszont a bűn és bűnhődés kérdése, az emberi benső, a lélek és a lelkiismeret problémája foglalkoztatta. Mi ragadta meg Soderberghet a Solarisban? A film alapján a válasz egyértelmű: a nő alakja, a főhős halott feleségének figurája, akit Solaris újrateremt és „visszaad” a férjének. A rendező szándéka az asszony figurájának középpontba állítása, Kelvin és felesége kapcsolatának – Tarkovszkijénál – részletesebb bemutatása volt. Ha Tarkovszkij filmjét (sőt az orosz mester egész munkásságát) antaeuszi küzdelemként, tellurikus rítusként értelmezzük – amit korábban magam is fölvetettem (Földelt sci-film, Filmvilág, 2002/1.) –, ha tehát Tarkovszkij filmje kísérlet a Solaris „földiesítésére”, akkor Soderbergh produkcióját nemigen nevezhetjük másként, mint hogy kísérlet a Solaris „nőiesítésére”. A rendező egyrészt az űrállomáson dolgozó két tudós férfiú közül Sartorius doktor szerepét egy fekete színésznővel játszatja (a mű fausti szálát ezzel is elvágva), másrészt – az amerikai film ifjú titánjaként – egy titaniszt, vagyis női titánt küld a Solarisra. Kelvin feleségét a regényben és Tarkovszkij filmjében is Harey-nak hívják, Soderbergh viszont megváltoztatja a nő nevét: Rheya lesz belőle. Rheia görög istennő, a főistenek anyja, mellesleg – Gaia, a Földanya gyermekeként – a már említett Antaeus féltestvére. Rheya tehát – titanisz a Solarison. Így Soderbergh filmje tulajdonképpen a hősnő istennővé emelése: Chris (!) Kelvin mellett neje is istenül, istennővé lép elő. Míg Tarkovszkijnál a földi, addig Soderbergh filmjében a – hosszú flashbackekben elbeszélt – „női képsorok” a legfontosabb jelenetek. Tarkovszkij földi és férfiúi Solarisával tehát Soderbergh női Solarisa áll szemben. Ha Lem műve a kozmikus emlékezet óceánjának regénye, Tarkovszkij alkotása pedig a Föld filmje, akkor Soderbergh Solarisa a Nő filmje – egy „nőibb” bolygó álomképe.
Az amerikai rendező produkciójának persze egészen más a művészi helyi értéke, filmje egész más szellemi dimenziókban mozog, korántsem olyan mély értelmű, mint az orosz mester műve, sőt a film még Soderbergh saját viszonylatában sem tartozik a legeredetibb alkotások közé. Soderbergh érdeme az, hogy az árral szemben úszik, amikor nem hagyja, hogy elsodorja az amerikai fantasy mainstreamje: a látványos, külsőséges, akciódús fantasztikum világa. Filozófiai kérdéseket feszegető és lélektani drámára épülő, bensőséges kamara-sci-fije inkább gesztusértékű alkotás: tisztelgés, főhajtás a nagy előd, Tarkovszkij Solarisa előtt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/03 58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2119 |
