Dániel Ferenc
A történelem elől olykor el lehet tűnni a mozisötétben.
Nemrégiben egy hozzávetőleges felmérésből megtudhattuk, a rendszeres mozgókép-fogyasztó ifjabb korosztályok 75% -a még életében nem váltott jegyet tradicionális moziba, számukra a multiplex lötyögéses, popkornos, kólás, dolby-sztereós választéka már kizárólagos adottság, élményeikre legföljebb videotékákból kölcsönzött másolatokkal segítenek rá, két kiruccanás között a kedvenc kultfilmeket járatják. Ez, ahogy mondani szokás, világtrend, a technikai-fogyasztói szokások jelenlegi stációja. Nincs min megbotránkozni, nincs miért szorongani. A kinematográfia eddigi százéves történetében ha bajt szimatoltak(tunk), az kevésbé vonatkozott(zik) a felvételi apparátus vagy a hordozó gépezet korszerűsödésére, mint a látványkép eltökélt, professzionális, önmegvető elsekélyesítésére. Olcsó analógiával élve: helytelen a mikrohullámú sütőt szidalmazni, amiért vacak egyen-kaját melegítünk benne.
Nem lévén cyber-futurológus, a „lehetséges film” távlataival nem foglalkoznék. A félmúltról azonban, amelyet hivalkodóan a művelődés történetének alfejezeteként is említhetnénk, vannak emlékeim. Pontos mozi-emlékeim. Ezek nem vágnak egybe a ma dívó nosztalgiázással (egyfelől), sem azzal a szitok-áradattal (másfelől), ahogyan a bolsevista-kádárista kultúrpolitikát leegyszerűsítve interpretálják. A historikum nem áttetsző, teleologikus eseménysor.
„A kisgyereket nem lehet otthon hagyni!” – selypegtem három évesen. Anyám ölében váltam mozi-mániássá, mint milliónyi más lurkó. (Rege mozi – Nyulak-szigeti Boldog Margit: mokány mű-magyarok fenték görbe szablyáikat egy domboldalon, a királykisasszony sokat senyvedett, véniában imádkozott övéiért). Hogy mindez összefüggött-e Csonka Magyarország reparációjával? – hatvan év múltán is rejtély maradt. A Rege mozi szűk terme valóság.
Kitartóan éheztünk az ostrom alatt, utána is. Melasz. Áztatott vetőborsó. Kukoricamálé. Néha lóhús. Rühösek lettünk, serkések, tetvesek, petróleummal mostunk hajat, bűzlő rühkenőccsel kentük ujjhajlatainkat, nekem a krónikus vitaminhiánytól skorbutom lett, skorbut-amolyan titokszó, arra utal, hogy az ember ütött sebei nem gyógyulnak be. Apámat hiába vártuk Németországból, anyám úgy döntött (s meg is szervezte), leutazunk Békéscsabára fölépülni. Indulás: alkalmi szerelvénnyel mindenféle tehervagonokból csatlakoztatva, mozdonyra várva egy-vagy két napig. Utaztunk, döcögtünk vonattetőn, nővéremmel pokrócokba csavarva, szénabálákba kuckolódva, nyitott vagonban ömlesztett köles és örökké fosó libák között, marhavagon lobogó tüzű kiskályhája közelében. Néha hozzánk szegődött egy-egy férfi, oltalmazó. Szajolnál le kellett szállni, óriási fűtőházban vártunk másik mozdonyra. Éjszakánként többször nyílt pályán vesztegeltünk, nők sikongattak, orosz katonák részegen kurjongattak. A kényszerű helyváltoztatások indítéka valahogy mindig homályos volt. Hogy mosdottunk-e, nem emlékszem. Mire Békéscsabáig értünk, anyámtól tudtam meg, hogy az utazás egy hétig tartott.
Csaba földi paradicsom volt, mintha a hadműveletek átsuhantak volna a város és környéke fölött. A piac maga a bőség szaruja. Vettünk egy méter kolbászt, tucat tojást, anyám egy alkalmilag bérelt konyhában tele serpenyő-rántottát sütött, hozzá friss parasztkenyér. Belaktunk. Nem tudván semmit a lágerszabadulási szindrómáról. Egy hétig okádtunk, ment a hasunk, míg ki nem oktattak, hogy ilyenkor diétázni kell. Lassan tavaszodott. Éltünk, laktunk, gyógyultunk egy Kovalcsik nevű tót hentescsalád házának oldalszárnyában. Füstölőkamrája teremnyi volt, raktára mennyezetéről százával lógtak a sunkák, a békési paprikásszalámik. S ez nem a gyerek fantazmagóriája. Bíbó István nevével harminc év múlva találkoztam, de állíthatom, hogy a népi közigazgatás 1945-ben Csabán zavartalanul működött.
Egy kertvárosi, jómódú orvos sajátvér-injekciókkal (vénából „pravazzal” vér ki, combizomba be) és vitamindús tápanyagokkal kúrált ki skorbutomból. Nővérem magánórákra járt. Nem emlékszem, hogy a bankjegy váltópénzként hogyan funkcionált az általános cserekereskedelemben. A parasztok, a közösség tagjai, tárgyi dolgokra gerjedtek. Anyám még egy írógépet is „kedvező áron adott el” mindenfélékért Csanádapácán (kisvasúttal zötyögtünk oda-vissza). Eljött a húsvét. Moziba mentünk, a belvárosi csicsás filmszínházba. Félház volt. A Halálos tavaszt láttuk, agyonizgultam magam, évekre belezúgtam Karády Katalinba. Később, Pesten kijártam egy Karády-tanfolyamot a Mátrában, meg a zegzúgos Tabánban. A Hunniabeli Tom Tillerek, Tom Mixek csak ezután következtek.
Osztálytársaim közül Csike és Tarjángabi poszthoméroszi mozielőadók voltak: lónyerítés, Tarzan-üvöltés, Csita mutatványai, Tom Tiller kovboj-trükkjei stukkerrel, lasszóval, pányvákkal, lőmenetekkel, mindezt tökéletesen utánozták + a történetet életszerű részletességgel rekonstruálták. Máig tudom, hogy a Tarzan New York-bant előbb láttam – hála a Tarjángabi produkciónak – élőben, mint a Bodográf moziteremben, Dzsoni Wájszmüllerrel.
A mozik ideológiai célzatú ide-oda kereszteléséről sokan írtak, Mándy Iván is, vele nem versengenék. Csak megemlítem, példának okáért a Lloyd-ot, amely előbb volt nyitható tetejű Lloyd, azután Duna, ismét Lloyd, majd a fordulat évétől megint Duna, jelenleg magának tátongó, sötét terem-verem. A nyíló tetőszerkezet áldás kánikulában, még ha az odafönti lakók beleklimpíroztak, beleüvöltöztek a Nincs béke az olajfák alatt legizzóbb jeleneteibe is. Egyébiránt a Duna jegyszedőnői közül többen bitorolták a „tragika” szerepkört: kis lámpáikkal fénysugarazva szám szerint pontos helyet követeltek a későn jövőknek, ráncigálták a nézőket, már jóval a nagyfilm kezdete után is rendre utasították a csókolózni merészelő ifjonc párokat. Kivitették a ruhatárba a loppal becsent, szék alá gyömöszkélt nagykabátokat. Ilyenkor egész jelenetsorok „estek ki”. Bezzeg a Híradómozi melegedő helyül szolgált, egy jeggyel másfél műsornyit is, lekucorodva kettőt is abszolválhattunk.
Csók: a Rákosi-Révai kultúrpolitika a vásznon tilalmazta az erotikus jeleneteket, nem tűrte a szexet. De mi zajlott a Bethlenben, a Diadalban, a Csokonai leghátsó szűkös páholyaiban? A Diadalban egy trolikalauznő végigsmárolta a Talpalatnyi földet, föl se nézve, garatig taknyosan, náthájától szörcsögött, horkantva szipákolt az egész moziterem. A fent idézett páholyokban Ratkó-gyerekeket fabrikáltak zavartalanul. Mármost, ha a zord ötvenes éveket idézem zűrzavaraival, kiszámíthatatlanul önkényes eseményeivel, karneváli létesítményeivel, sejteni vélem, miért idegenkedem (többnyire) e szocreál korszakot „leleplező” filmektől. Hiányzik belőlük a Fellini-Róma népi szarkazmusa, az Amarcord-beli köznapi fasizmus delejes, fullasztó életsóvárgása.
Vasárnap délelőttönként matiné-műsorokat rendeztek a Szikra-Scalában. Darvas Szilárd konferált cigarettázva, szmokingot öltve. A mai kabarettistáknál százszor könnyedebben bánt a vegyes közönséggel. Finom, olykor sikamlós poénokkal dolgozott. Szövegkörnyezetében a proletárnak meg a kispolgárnak meg a basáskodó főnöknek egyaránt amolyan szeparé-stichje volt. Utána jöttek artisták: kopott zsonglőrök, meg az elmaradhatatlan 1 1/2 Blazsek: gumiakrobaták, apa csomózta, hajtogatta piszkafa lányának vékonyka végtagjait. Azután mesefilm. A Micsurin – nagyszakállú szovjet keresztező biológus története (egykorú vicc: M. keresztezte a két lábát, mi történt? Elesett, bruhaha).
Szovjet film: Eisensteint mixelték Csapajevvel. Csapajevet a Berlin elestével. Közben egyéb dolgok is adódtak. Egyik barátom hívott a Kossuth-mozgóba, melyet egyenesen a munkásosztálynak építettek. A mozinak tágas nézőtere volt, félház-negyedház esetén a jóságos jegyszedőnéniket egyáltalában nem izgatta, ki hová ül. Elsősori jeggyel ülhettél a zsöllye 10. sorába is, középre. Most is így történt. Egy szovjet mesefilmet vetítettek a fehér herceg és a gonosz fekete herceg életre-halálra menő harcáról. Lovasvágták. Párbajok, kaszabolások lóhátról. Horror-effektek. Valahányszor levágták a gonosz herceg fejét, az a földön füstölgő bronzpofává tömörödött s az élőnek új, még rútabb ábrázata nőtt ki. Suhanc barátommal edzett mozinézők voltunk, ez a látvány mégis betett nekünk. Sokkolt. Ha kicsit bátrabbak lettünk volna, elinalunk a vége előtt, bátrak se voltunk, sorközepi bitorlott helyünk pedig csapdába ejtett. Hogy a sztori ideológiai üzenetet sulykolt, arra nem futotta képzeletünkből.
1954, Komló. Geológus technikus tanoncokként-két barátommal nyári termelési gyakorlatunkat töltöttük, főként a Béta-aknában, amely zárt rab-bánya volt. Komló egész területén hangtölcsérekből harsogták hajnali félhattól estig-a „te vagy a széncsata hőse”-típusú indulókat, a munkából elmaradozók szégyen-nevét, az aznapi sztahanovistákét. Kora reggel a sóhajok hídjánál találkoztunk Szeles elítélttel, a Béta vezető bányageológusával meg a smasszerokkal. Aknaliften le a mélységbe. Odalent már csak bányász rabok dolgoztak. Öt-nyolc éves ítéletekkel, többen írásos ítéletek nélkül. Akadt köztük nagyszájú sztorizó, vicc-gyáros, páncélszekrény-specialista, ez agitált is, hogy vinnék le néhány kötőtűt szemléltető oktatás végett. TÜK-táskáinkban fonnyadt almát, töppedt paprikát, vadkörtét csempésztünk be, mert a rabkoszt ugyan bőséges volt, de zöldséghiányos. Verejtéktől, szénportól tigriscsíkosan szálltunk fel a napszintre, mocskosan, gumicsizmában battyogtunk Komló főutcáján. Egy nap kiszúrtuk: mozi is van. Filléres jegyárak. Azonnal beültünk a majdnem üres nézőtérre. Mindegy volt nekünk, mit adnak, csak mozgókép legyen. A Susa (Fiúk a rács mögött) ment. Vittorio de Sica egyik halhatatlan neorealista alkotása. Mit tudtunk mi akkor ilyen fontos filmográfiai adalékokról? Semmit. A digó gyerekek filmbeli sorsa, kálváriája ragadott torkon, a világ elveszejtő túlhatalma, amely képzeletbeli társainkat, igazukat eltiporta – bőszített, lázított, azon tusakodtunk, hogyan kéne itt visszavágni?! – másnap újból megnéztük a filmet, nekikeseredve, látván, hogy a jelenetek „egy rohadt összeesküvés” részei is.
l954-ben már Sztálin halála után voltunk egy évvel. Komlón az élet csak kereteit tekintve volt orwelli. A föld mélyéből zúdult fölfelé a tervben kirótt feketeszén, a kommunista bányaváros össze-vissza terebélyesedett, vegyes lakosságát (helybeliek, toborzott vájárok, rabok, cigányok, munkaszolgálatos egyetemisták, csilléző asszonyok, kurvák) leginkább a 2,70-es rum tartotta egybe. Odalent a hatos szinten Szeles elítélt beszélt két szökevény lelövéséről, egy smasszer lejtakna-beli halálos balesetéről (ráeresztettek egy teli csillét), nem követte megtorlás, a baleset óta nem járnak le, a szabadulás reménye, mint téma, nem merült fel. Hétvégén a kökönyösi II-es legényszálló előtti placcon és emelvényen táncos bulit rendeztek. Ezren tolongtunk ott rumgőzben, vacak tánczenére roptuk. Egy hitlerbajuszos, keszeg, kék ávéhás őrmester feltámolygott az emelvényre, ácsit intett, elkobozta egyik zenész hegedűjét s nyekergetni kezdte. Nem lehetett erre táncolni. Ezren figyeltük néma gyűlölettel – legalább huszonöt percig. Valami komája elhívta inni. Újra kezdhettük. Éjfél után már bugi-vugira váltottunk.
S csak jelzem: még ebben az esztendőben a rohadtul elvesztett futballvébé után tüntetés-sorozat, próbaforradalom zajlott a pesti utcán. A nagykörúton – „Vesszen Sebes!” – állították meg a villamosokat. „Mért? Sebes Gusztáv is ember?!” – jajongta valaki, túlbuzgó. Rohant, ötvenen vetették utána magukat, a legelső mellékutca kapujában félholtra rugdosták. Puskás öcsibácsi fotóját elégették. A totózók ablakait bezúzták. A zendülés, amelynek a Blaha Lujza tér, a Nemzeti Színház és a Bástya mozi előtere volt centruma, egy hétig tartott. Délutánonként. Rendőrkordon, a dulakodó tömegből ki-kiemeltek suhancokat, de nem provokáltak, holott erejük meglett volna hozzá, mert a környéken tucatjával parkoltak rabomobilok, félig nyitott fapados hekus-teherautók. Az esemény így a hatóságok helyes becslése szerint magától lankadt el. Időlegesen. S nem nyom nélkül.
Enyhülés tünete volt, hogy a cenzor elvtársak beengedték az osztályharcosnak vélt olasz filmeket, vagy hanyagul elnézték eme új választékban a kiengesztelődés, a népi igazságtétel szándékát? Róma nyílt város a Puskinban. Biciklitolvajok (háromszor láttam az Urániában), Csoda Milánóban, Sorompók lezárulnak, Róma, tizenegy óra – a Gorkij műsorán (gyönyörű olasz nők garmadája). Teltház, teltház mindenütt. Jegyüzérek a Kossuth meg a Vörös Csillag előtt. Nem nagy felárral adták az előre felvásárolt jegyeket. Egyik kollégista társam, név szerint Konzella, olyan nagyban „űzte”, hogy végül két évre kitiltották Budapest területéről. Nekem alapáron adott jegyet a Rovere tábornokhoz, ott sejdítettem meg, mekkora csúcsszínész volt De Sica.
Rendes film-imádó tudta, melyik moziban árulnak sós ropogós perecet (nem állottat), melyikben vajasat. Két különböző ízlésű, egymásra sohasem fenekedő szektáról tudósítok, ki milyent preferált, aszerint vásárolt hármasával (darabja 90 fillér), a híradó és a kísérőfilm alatt „illett” a csámcsogással, roppintgatással végezni. Ugyaneképpen a hölgyeknek tornyos kalapjukat ölbe venni (ez temérdek indulatos vita forrása volt). A kisbüdösökben gyakran húzták a szünet idejét, amíg az oldalkocsis motoros szállító meg nem érkezett s nyargalt a gépházba a kópiával. A szabadtéri mozik széles gyöngyvásznával, amelyeket keretekre feszítettek, sok baj volt. A Margitszigeten, a Rózsavölgyiben a nyári széltől hullám menetek sokszorozták a vetített képet, míg végre valamelyik Mokép-okos a festett beton mellett döntött. Ezekben is, a Budai Parkban is eső idején háború dúlt a gépész s a közönség között. Íratlan szabály szerint, ha a vetítőnek sikerült legalább a film nagyobb felét záporcsíkosan lenyomnia, „az előadás megtartatott”. Konok nézők esernyő alól az oszladozókkal is marakodtak. 1962 nyarán zuhé-válság év volt: hetente kétszer, háromszor, hétvégeken „kötelező erejűen kilenc óra tájban” megjött a zápor a szokásos hadd-el-haddal. Kivéve a Scampolo együttes koncertjét, ahol gyalogzsaruk és lovasrendőrök (első fellépésük volt) hadakoztak az ifjonc tömeggel.
Manapság gyakran hivatkoznak az aranyidők milliós, tömeges nézőszámaira. Rendben. Némi lábjegyzetekkel. Anno harmincad magammal néztük a Puskinban az Országútont. Fellini úgymond kultusza Az édes élettel indult be, mert azt nálunk is pornófilmként élvezték. A Rubljov se nagyon kellett. A Sztalker amolyan különc művészfilm maradt. Első intrádára a Nyikita Mihalkov opusok a Művészben érdektelenségbe fúltak. Mivelhogy orosz filmek voltak. A Vörösmarty-mozgó legjobb évtizedében talán műsora felét tette ki a nálunk dívó retro.
Innét, 2002-ből tekintve meglehetősen muzeális kérdésnek tűnik tíz-húsz-harminc év előtti elkésettségeink bonyolult társadalmi és kulturális eredetét kutatni. Néha odakattintok a „Prokopp-mozicsatornára”: ott tapsoltak, kacagtak a puha diktatúra konzumfogyasztói. Ők képezték a többséget. Ma szabad országban élünk. Hova kattintsak?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/03 52-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2117 |
