Zachar Balázs
A mozi sorsa az örök átváltozás. Bojár Iván András művészettörténész, Rajk László építész és Török András várostörténész beszélgetése a filmpalotákról, a „kis piszkosról” és a multiplexről.
– Ha valaki kicsit elmerül a budapesti mozik épületeinek történetében, legelőször is azzal szembesül, hogy ezek az épületek hányféle szerepkörbe kényszerültek létezésük során.
Rajk László: Valóban sokféle példát lehet találni arra, a mozi mellett mi minden funkciót láttak el az elmúlt évszázadban, de mégis megpróbálkozhatunk a belvárosi mozik életének egyfajta korszakolásával. Kezdjük azzal, hogy az 1800-as évek végén volt egy hallatlan nagy boomja az orfeumoknak, a mulatóknak, amilyen például a mostani Pesti Színház épülete is volt kezdetben. Ezek aztán a hullám lecsitultával a huszadik század tízes-húszas éveire vagy megszűntek, vagy átalakultak mozivá – a példa megint csak Pesti Színház lehet. Érdekes, hogy a harmadik szakaszban visszaalakulnak, ha nem is mulatóvá, de valamilyen előadóművészetet befogadó intézménnyé, például színházzá. Ennek a fejlődési útnak természetesen különböző variációi vannak. Az Operettszínház például Somosi Orfeumként születik 1915 körül, tönkremegy hasonló okok miatt, mint a millenniumi kiállítások után általában a mulatók, azután színházként nyílik újra, majd egyik része, a Moulin Rouge átmenetileg diszkóvá alakul a nyolcvanas évek végén. Ebben az időben egyébként nyaranta az Operettszínház is moziként működik, az Érzékek birodalmát például egy ideig csak itt játszották. Több ilyen épületet lehet még találni Budapesten, az pedig meglehetősen tipikus történet, hogy kávéházból, étteremből alakulnak ki mozik, mivel ott tartották az első filmvetítéseket.
Bojár Iván András: Nekem az Apolló mozi jutott eszembe, ahová a nagyszüleimnek bérlete volt, és amely premier moziként működött. Előtte ez is szórakozóhely, pontosabban bálterem volt. Érdekes, hogy éppen a napokban adják át felújított szállodaként, és most újra bálterem lesz belőle.
– Mikortól jelentkezik az az igény, hogy a mozi mint a kulturális szórakoztatás új formája, önálló helyet, saját épületet érdemel, illetve mikor jelennek meg a eleve mozinak szánt épületek?
Török András: Igazából a Corvin volt az első mozi, amely kifejezetten filmszínháznak épült. 1922-ben, amikor átadták, felavatására az egész kormány kivonult, mivel a nagyszabású filmpalota reprezentációs jelképe volt a rendszernek, illetve az egész neobarokk stílusnak, amely – valljuk be – építészetileg visszalépést jelentett a korábbi alkotásokhoz képest. De mivel a Corvin kifejezetten mozinak épült, ily módon mégis igényes volt. Persze az is érdekes történet, hogyan vándorolt egyik kézből a másikba, egyik műsorpolitikáról a másikra váltva, mivel állandóan veszteséges volt, míg végül állami kézbe került.
Rajk: A mozik mindig üzleti vállalkozásként működtek, és ez nagyon fontos elem, ha a működésüket, fejlődésüket akarjuk megérteni. Ez a piaci dinamizmus tükröződik a mozik stílusán, mivel funkcionális épületekről van szó, amelyeket mindig az éppen érvényes piaci viszonyoknak megfelelően alakítanak át. Ez leginkább a rendszerváltás után volt megfigyelhető, amikor is a mozik kezdtek el talán leghamarabb újra piaci szereplőként működni, sokkal hamarabb, mint a kulturális élet bármelyik más területének résztvevői.
– Található-e valamilyen általános történeti, művelődéstörténeti folyamat a mögött, hogy egy épület az adott időszakban éppen mulatónak, színháznak vagy mozinak adott helyet? Van-e a háttérben valamilyen követhető fejlődés, vagy csupán az éppen aktuális piaci viszonyok döntöttek?
Rajk: Én azt hiszem, az üzleti szempont volt döntő. Ha egy orfeum csődbe ment, akkor valamilyen kiutat kellett találni, vagy el kellett adni valakinek, aki elkezdte az épületet másképpen működtetni. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a huszadik század elején a mozi nagyon közel állt a mulatóhoz, sőt a színházhoz is. Az 1922-es Corvin moziban például még volt egy kamarazenekar méretű színházi együttes elhelyezésére alkalmas zenekari árok, pedig a hangosfilmre való áttérésre akkoriban már folytak a kísérletek. A mozi rituáléja nagyon sok elemében egészen a nyolcvanas évekig emlékeztetett a színházéra. Így például minden esetben volt szünet a kisfilm – vagy a híradó – és a nagyfilm között, ami egy kis kivonulásra, büfére, kvaterkázásra is lehetőséget adott. Tehát korántsem állt olyan távol egymástól a két műfaj rituáléja, mint manapság.
Bojár: Én utoljára ezt az élményt az újpesti Lux moziban éltem át, azon a napon, amikor a Duna Plazában megnyílt az első magyarországi multiplex. A Lux moziban akkor még volt függöny, gong, „le-fény”.
– A mozi, mint építészeti feladat mennyire jelentett kihívást az építészeknek, miket kellett szem előtt tartania a tervezőnek a húszas-harmincas években, illetve később?
Rajk: Arra utalnék vissza, amit az előbb említettem, vagyis ahogy fokozatosan távolodik a színháztól a műfajt övező rítus. Mert nemcsak a zenekari árok, a páholyok, meg a sorok különböző helyárai utaltak arra, hogy lényegében színházban járunk, hanem az egész épület struktúrája ugyanolyan volt, mint egy kukucska színház szerkezete, csak éppen a színpadi nyílás helyét vászon foglalta el. Akkor kezdett a mozi igazi sajátos funkcionalizmusa kialakulni, ahogy elkezdett távolodni a színháztól. E tekintetben a legfontosabb változást a délutáni előadások megjelenése hozta, mivel a bejövő és a távozó nézőket el kellett választani, amire ugye egy színházban egyszerűen nincs szükség. Ha úgy tetszik, ekkor tette az első lépést a mozi a multiplex felé, hiszen az volt a cél – és ez is rámutat az üzleti motivációk fontosságára –, hogy minél gyorsabban tudják cserélni a nézőket, és kezdődhessen a következő előadás. Gondoljunk bele csak abba, hogy a Broadway mozi milyen őrületes labirintus, két oldalas ruhatár, külön lépcső, átlátások.
Bojár: Nekem Preisich Gábor mesélte, hogy ezt először a Bartók mozinál ők találták ki, és onnan vette át a Broadway mozi tervezője is.
Rajk: Ha jól megnézzük, az egész egy hihetetlen közlekedőgép, sőt üzletemberként nézve még azt is mondhatnám, maga a totális idiotizmus, mert a mozi fele óriási lépcsőház, pedig nyilvánvalóan nem éri meg, hogy emiatt ötven székkel kevesebb férjen el a nézőtéren.
– És a mozik külső megjelenése? Nem nagyon tudok olyan mozit mondani, talán a Corvint kivéve, amely külsőleg is különleges, a figyelmet magára vonó épület lenne. Kívülről nézve általában csak a feliratok alapján tudhatjuk, hogy mozival van dolgunk.
Bojár: A világon máshol sem jellemző, hogy a mozik különlegesek lennének kívülről. A Champs-Elyséén sétálva, ahol minden nagy francia filmgyártónak van mozija, amiket mindig a leggyorsabban modernizáltak, azt látjuk, hogy azok sem különlegesek. Van egy kisebb esőfogó előtető, amit kivilágítanak, alatta vannak a feliratok, és semmi több.
Rajk: Nagyon kevés mozi épült kifejezetten mozinak. Ami annak indult, az viszont igen jellegzetes épület lett, például Bécsben az Urania. A legtöbb azonban teljesen zárt építmény – talán épp az orfeumok mintájára –, amelynek se ablaka, se igazi homlokzata nincs. Az utolsó régi mozik közül Budapesten, azt hiszem, egyedül a Kőbánya épült zöldmezős beruházásként.
Bojár: Kispesten akadt még ilyen, egy-egy kertvárosi részben, ahol nem volt zárt térfal. De sehol nem az építészeti kifejezésvágy megnyilvánulása volt a mozi.
Rajk: Budapesten egyébként is jellegzetes a keretes beépítés, vagyis a körfolyosós bérház középen udvarral, és már a régi mulatók illetve kisebb színházak is ezt használták ki. Az első emeletig befedték az udvart, alatta pedig létrejött egy nagy tér. Fura módon az egyik legszebb mozi, az Átrium esetében is ez a technika érvényesült. A puritanizmus másik oka talán az, hogy a mozi egész egyszerűen nem akkora kiterjedésű, hogy ne lehetne fölötte vagy alatta lakóházat, egyéb más épületet elhelyezni.
– Hiszen csak egy terem kell és egy vetítőhelyiség…
Rajk: Se zsinórpadlás, se mindaz, ami egy színház üzemeltetéséhez elengedhetetlenül hozzátartozik.
– Milyen típusú mozikat lehet megkülönböztetni a mozizás kultúrájának alakulása szerint. Nekem három ilyen fő típus jut az eszembe. Egyrészt létezett a „filmszínház” típusú mozi, amely az említett rituáléval indult, építészetileg tágas térrel rendelkezett, a nézők számára pedig egyrészt kulturális, másrészt társasági esemény színtere is volt. A másik típus a Mándy Iván által „kis piszkosnak” nevezett mozi, ahol minden egyéb külsőség nélkül a film állt a középpontban, és végül itt van korunk multiplexe, amely már kifejezetten egy bizonyos filmtípus – a nagy amerikai kasszasikerek – minél hatékonyabb eladásáról szól.
Török: Akkor a „csengetős mozi” talán a kis piszkos egyik alesete lehet. Annak idején Schiffer Pál filmrendezőtől hallottam egy történetet, aki idős édesapját próbálta elcipelni a Művész moziba. Az édesapja azt mondta, ő oda nem megy, mert az csengetős mozi. Ezen tulajdonképpen a szerelmespárok moziját értette, ahol a film vége előtt mindig csengettek, hogy „most akkor tessék szétrebbenni”, mert fölgyújtják a villanyt. Ebben a moziban kifejezetten kétszemélyes székeket használtak.
– Én jó ideig biztos voltam abban, hogy a páros székek a multiplexek találmányai, akik így próbálnak még inkább a fiatal közönség kedvében járni, holott már a régi mozikban is léteztek ilyenek.
Rajk: Visszatérve még a moziépítészet sajátosságaira, szerintem bátran kijelenthetjük, hogy az áruházak mellett a mozik képviselik legjobban azt a fajta, a piac és a technika követelményeinek leggyorsabban megfelelő funkcionalizmust, amely maximális hatékonyságra törekszik, és minél olcsóbban, minél több embert képes kiszolgálni. Ez a multiplexeknél figyelhető meg leginkább, amelyek a nyolcvanas években a videó hódítása nyomán születtek meg, szükségszerű piaci ellenlépésként. Nem lehet tudni még, hogy milyen módon fog változni a mozizás, és hogyan fog hatni az új technikák – DVD-k, házimozik – rohamos elterjedése, de bizonyos, hogy a mozinak erre is válaszolnia kell.
Török: A mozinak igazából azt kell valamiképpen kiprovokálnia, hogy kimozduljunk otthonról, hiszen az otthoni készülékek egyre jobb hang- és képélményt kínálnak.
Rajk: Én egyébként nem vagyok multiplex ellenes, hiszen látni kell, hogy a soktermes mozi már korábban is létezett, és például a Művészbe is sokan úgy mennek el, hogy abból az öt-hat filmből, amit az adott napon vetítenek, majd csak tetszik nekik valamelyik. A multiplex azon az egyszerű megfigyelésen alapszik, hogy átlagban kéthetenként minden filmnek 70 %-ra esik vissza a nézettsége. Ezért épülnek különböző méretű termek, amelyek közül a legkisebbekben is legalább 150 szék van, mivel a megvásárolt kópiát minél jobb teremkihasználtsággal kell vetíteni. Persze ezen kívül egy sor technikai újítás is van bennük, például ma már az egész filmet egyetlen óriási tekercsre fűzik föl, amelyet a gépésznek csak be kell indítania, és mehet a következő teremhez.
– A multiplexek egyik hatásaként ma már az art-mozik közönsége sem elégszik meg azzal, hogy egyszerűen csak beüljön megnézni egy filmet. Szeretne előtte kényelmes körülmények között meginni egy kávét, leülni beszélgetni, vagy benézni a videotékába.
Bojár: Ez az új típusú art-mozi már megfigyelhető például a Puskin vagy a Művész esetében.
Török: Ha már az új moziknál tartunk, ejtsünk szót a racionalitástól meglehetősen távol eső Uránia filmszínházról is. A Rákóczi úton, ahol ez a mozi áll, az ember gyalogosként ritkán sétál, autóval nem lehet megállni, ráadásul az államnak mozit üzemeltetnie meglehetősen kétséges vállalkozás. Az épületet nagyon szépen rendbe hozták, de sajnos valószínűleg teljes kudarcra van ítélve.
Rajk: Az art-mozik minden érdeme ellenére, piaci szempontból nézve, kialakításukban az a stratégiai hiba Budapesten, hogy mindegyik forgalmas főútvonal mentén fekszik. Egy art-moziba viszont a néző nem azért megy be, mert az autóból vagy a villamosból látja, hogy milyen filmet adnak, hanem mert megnézi a műsorban, mit játszanak a Művészben, vagy a Szindbádban, és mert oda akar menni, vagy egy konkrét filmet keres. Ebből a szempontból csak az egykori Blue Box volt kivétel (a mai Kultiplex), mert az volt az egyetlen olyan mozi, amely sosem kerülhetett veszélybe azért, mert például egy autószalont akartak volna a helyébe építeni. A Művész esetében ugyan nem, de több kisebb art-mozi esetében máig félek ettől. Kevésbé forgalmas utcákban ezek a mozik nagyobb biztonságban volnának, a törzsközönségük pedig ugyanúgy ragaszkodna hozzájuk, amire jó példa a Cirkogejzír, amelyet a közönsége a többszöri költözés alatt is végig követett.
Török: A multiplexek és az art-mozik kölcsönhatásáról szólva, a budapesti Mammut 1 mozi esetében érzem azt, hogy meglehetősen korlátozottan sikerült ötvözni a multiplex technikáját és a hangulatos moziépítészetet. A térformálás helyett lényegében külsőségekben, a díszítésben nyilvánul meg az egész belső tér kialakítása.
Bojár: A jegyszedőn túli részen már csak ajtók vannak, ott a néző beesik a neki szánt terembe, és még egy kicsit neki is szerepelnie kell, amíg alulról fölmegy a saját székéhez.
Rajk: Azzal, hogy a mozinak megszűnt a színházi rituáléja – így például nincs csillár, nincsenek páholylámpák – a néző is szereplővé lépett elő, mert sok helyen úgy vannak megcsinálva a termek, hogy a néző nem hátul jön be, hanem elől, mindenki szeme láttára. A nézők érkezése alatt már elkezdik játszani a reklámokat és utána már maga a vászon adja azt a világítást, ami ahhoz kell, hogy az ember odataláljon a helyére. Vagyis a bámészkodási idő, a ráhangolódás, amíg várom a vetítés kezdetét, teljesen lerövidül. Így elfogadom azt, hogy emiatt tényleg nem érdemes összearanyozni a belsőt, meg hihetetlen agymunkával kitalálni, hogy a moziterem mitől legyen érdekes.
– Ugyanakkor, ha mégis valami szórakoztatóipari ideológiát keresünk a multiplexek berendezése mögött, mintha az lenne a cél, hogy már az előcsarnokban, különösen pedig a félhomályos, sejtelmesen világított folyosókon „beszippantsák” a nézőt a film világába, mint egy virtuális valóságba.
Rajk: Én egy kicsit cinikusabb vagyok. Nem hiszem, hogy ilyen átgondoltság rejlene a sötét nézőtér, meg a sejtelmesen világított folyosók mögött. Ez pusztán azért van, hogy ne kelljen semmit a falra rakni. Egyszerűen nem kell a nézőnek felhívni a figyelmét arra, hogy a falak feketére vannak festve, vagy sötét posztó borítja őket. Ha az ember megnézi ezeket a mozitermeket takarítás közben, amikor ki vannak világítva, elképesztő látni, hogy – az egyébként igen fontos – vészkijárat-jelzéseken kívül semmi nincs bennük. A termeket ezen kívül praktikusan süketszobának kell megcsinálni, ahol kizárólag a hangszóróknak szabad szólniuk, semmi más nem verhet vissza hangot. A nem ilyen módon készült mozik – például az Uránia vagy a Puskin – akusztikája az eredeti architektúrából adódóan nem is felel meg az új filmek hangtechnikai követelményeinek. Az új mozikban a vászon például még csak nem is kifeszített, hanem egy lógó textil, hogy még ez is elnyelje a hangot és mindenfajta visszhanghatás nélkül csak a hangszórókból jövő hang érvényesüljön.
Bojár: A multiplexek új világáról és a régi mozik eltűnt kellékeiről Edward Hopper Jegyszedőnő című festménye jut eszembe, amelyen a jegyszedő néni egy vörös kárpitú fal mellett áll. Ezek a jegyszedő nénik is elvesztek, akik a sötétben zseblámpával világítottak, és mindig idegesek voltak, ha valaki késett. Szóval kivesztek ezek az emberi elemek, eltűnt az az érzés is, hogy az ember nyugodtan lehetett egy kicsit bizonytalan, hogy melyik a tizenhatodik sor, mert volt, aki odakísérte. Ehhez képest mára jóval automatizáltabb és szenvtelenebb lett az egész közeg.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/03 48-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2115 |
