Bikácsy Gergely
A tudomány azt állítja, mindannyian részleges amnéziában szenvedünk. A filmtörténet remekművekkel igazolja a tézist.
A mozinak régóta nagy kísértése az emlékezetvesztés: alkalmas mind komédiára, mind horrorra, avagy nemes veretű tragédiára. Természetesen az utóbbi helyett a nemtelen „krimi” meg a csak ritkán szellemes „sci-fi” sajátította ki. Aki azonban sokat kutakodik, van min meglepődnie. Egy magyar web-helyen amnezia néven erotikus honlapra bukkan, ahol még a portál titkárnője is szép meztelenségével mutatkozik be. Ennél meghökkentőbb, hogy Írország egyik filmgyártó- és forgalmazó vállalatát Amnesia Ltd-nek hívják – bájosan provokatív e név ilyen fénytörésben –; akár producer, akár rendező volnék, gyanakvásom és humorérzékem kelne csatára: nem tudom, ide rohannék-e forgatókönyvemmel, és innen választanék-e producert.
„A” mint amnézia: Alice a városokban (1974), Amnesia (1997), Angyalszív (1998), Alias John Preston 1956), Amatőr (1995), Amerikai álmodozó (1984), Archangel (1990), Ardilla roja (1996) – és még az ABC első betűjének végére sem értünk. Ugorjunk az internetes lista legaljára: az utolsó előtti tétel már azért is érdekes, mert a nálunk méltatlanul elfeledett (még a magyar filmjeit sem tartjuk számon) Ladislao Vajda rendezte 1950-ben, Angliában: Woman with no Name – A névtelen asszony. De az ABC helyett, lehetne időrendben is kutakodni. Talán Griffith Változatlan tenger című tízperces filmje az első 1910-ből – bár ki tudja, Mélies valamelyik bohóctréfájában nem tudnánk-e felfedezni emlékvesztett ügyefogyottat vagy emlékfosztó varázsló őrültet.
Amnézia-ügyben még a tudósoknak is bűn-srófra jár az esze. Daniel Schacter, a Harvard Egyetem pszichológiai tanszékvezetője ma a memória- és amnézia-kutatás egyik legnagyobb tudósa: ő dolgozta ki a „fogyatkozó támpontok” kísérleti módszerét. A memória hét főbűne című, nemcsak tudoroknak írt könyve előszavában Kavabata egyik novelláját hozza fel példának memóriánk bizonytalansága és képlékenysége illusztrálásául. Kavabata hősét egy szép nap meglátogatja egy nő, aki azt állítja, hogy ők néhány évvel ezelőtt már találkoztak, és azt tervezték, elszöknek környezetükből, hogy összeházasodjanak. A férfi nem emlékszik erre, vagy csak nem akar emlékezni; a nő bizonyítékokat, emléktöredékeket sorol.
Schacter professzor valószínűleg nem Párizsban tanult a hatvanas évek elején, mert akkor – bármilyen jó író Kavabata – valószínűleg a Tavaly Marienbadban példájával illusztrálná mondandóját: egy nemzedék memória-tankönyve volt. Nekünk kell hát megtenni kicsit később. Előbb azonban nem spórolhatjuk meg magunknak az amnéziakutatás néhány eredményét. A mára múzeumi klasszikus Colpi-film, az Ilyen hosszú távollét mellett Kaurismäki csak tegnapi Múltnélküli embere mutatta meg, mennyire komolyan lehet venni jelentős műben az amnézia orvosi realitását. Colpi szelíden óriás vándorának sohasem térhet vissza a memóriája – hangzik el az ítélet –, s ha mégis – mert reflektorokra és ordításokra felemeli a két kezét –, ilyen emlékekből talán nem kér. A finn múltnélkülit a kórházban hivatalosan halottnak nyilvánítják. Feltámad ugyan, de lemond régi életéről, amikor másoktól megtudja, ki is volt egykor.
Ha a harvardi tudós szépirodalomból merít, viszonzásképp merítsünk mi a tudományból, köszönettel azért is, hogy a fent idézett nagyon bő listát a Kieli Egyetem orvosi fakultásának honlapján leltem meg. Gyakori és közhelyes hasonlat, hogy kisgyereknek, sőt újszülöttnek látszanak az amnézia-sújtotta betegek. A tudomány azt állítja, mindannyian részleges amnéziában szenvedünk. Szinte nincs olyan ember, aki fel tudna idézni élete első éveiből emlékeket. Ezt a jelenséget Freud úgy magyarázta, hogy a fehér folt azoknak a szexuális és agresszív érzéseknek az elfojtásából ered, amelyeket a gyermek a szülők iránt érez. Későbbi magyarázatok szerint amnéziánk abból a döntő különbségből fakad, ahogyan egy kisgyermek kódolja az élményeit, és ahogyan egy felnőtt rendszerezi emlékeit. A kisgyermek ugyanis anélkül kódolja az élményeit, hogy összefüggésbe hozná a hozzájuk kapcsolódó eseményekkel. Amint három éves kora körül kapcsolatokat kezd kialakítani az események között, és kategorizálni kezdi őket, a korai – még nem „összefűzött” – élmények elvesznek. Hogy megleljük őket, „le kell menni alfa-állapotba” – mondja erre az agykontroll nevű kevéssé tudományos, bár nem teljesen sarlatán gyakorlat. Állítólag ott minden elfojtott emlék előhívható – kérdés, elég bátrak vagyunk-e velük szembenézni.
Kubrick az Űrodisszeia gyilkossá váló HAL számítógépét nem egyszerűen megöli-megöleti, hanem fokozatosan kikapcsolja tökéletes memóriáját. A gép végül gyermekdalokat énekel, és egyetlen önigazolásul nevét ismétli. Azután – igaz, mély hangon – csecsemőként gügyög. Megérkezett a születés pillanatába, oda, ahova a film végén az őt kikapcsoló ember-főszereplő érkezik majd.
Az amnézia-kutatást néhány tudós összekapcsolja álom-kutatásaival. Nemcsak csecsemő-létünket fedi homály. Ha a jövőjére gondol, akkor is amnéziás minden ember. De ez a fordított amnézia olykor álommal teli és gazdag csodákban. Amit nem tudunk, épp az benne az életre késztető. A jövő amnéziája vággyal teli. Kitölthet egy egész életet, rabul ejtheti egész gondolkodásunkat.
„A Kelet nem hozta közelebb azt az eleven álmot, melyet két éve álmodom róla” – jegyezte fel csalódottan az önmagát végül halálba álmodó Gérard de Nerval nagy egyiptomi útja után. Az ő képzelete addig futott előre, amíg a valóság végleg lemaradt. A jövő amnéziája követelőző álom. A még meg nem tapasztaltra, át nem éltre vonatkozik. Nerval mintájára minden ember a jövő amnéziása, csakhogy mi, szegény józanabbak nem tudjuk megelőzni a valóságot, ezért a jövő zárt ajtaja nekünk tarka fénnyel, szivárványosan nyitható. Szépnek hazudjuk jövőnket, a gyerekkori elfojtott múltunk sem ejt kétségbeesésbe. Nem biztos, hogy öngyilkosok leszünk. A jövő amnéziásai – majd mindannyian – megvannak valahogy. A szószerinti, klinikai amnéziás beteg előtt a múlt sötéten, közönyösen zárt. Befelé nyílik, a beteg akaratlanul is önmaga torlaszolta el. Súlyos, kibírhatatlan állapot: csak Kaurismäki hőse viseli el emberhez méltóan.
Érdemes egyáltalán az orvosi esetek, a gyakorlati elmekórtan birodalmába merészkednünk? Nerval ideggyógyászának, Blanche doktornak orvosi naplója ma az irodalomtörténet része. Gyakran részleges amnéziáról szólnak az esetleírások: az agyban különböző helyeken lokalizálódtak a különböző képességek, például az idegen, tanult nyelveket el lehet feledni, és életkor-stációink memóriája is más-más helyen rögzült. Nem csupán elképzelhető, hanem esetek bizonyítják, hogy valaki csak kamaszkorát feledi el, másvalaki csak iskolai tanult anyagát, megint más a tanultak egyik vagy másik részét: idegen nyelven beszél, de írni-olvasni elfelejtett, és így tovább. A német film leghíresebb amnéziása, Herzog Kaspar Hauserje például beszélni is alig tud, nemhogy emlékeit közölné: a filmbeli doktornak az a dilemmája, lehetnek-e egyáltalán emlékei. Kimeríthetetlen a fekete ködök kútja.
Griffith ős-filmjét említettük. A filmtörténet további régi lapjain se számítsunk túl sok nagy klasszikusra. Rögtön itt a Dr. Caligari, melyben hipnózissal teszi gyilkossá rabját a gonosz tudós. A hipnózissal elért amnézia-téma komikus hangszerelésben jóval régibb, mint Thomas Mann Cipollája vagy a Caligari. Ha másra nem, hát Shakespeare Williamre, a Szentiván éji álom rút szerelmi bűvöltetésére gondoljunk. A mégoly rút bűvölet nagyon is szép lehet annak, aki boldogságként éli át. Innen tör békésen vidámabb ösvényt Woody Allen Jade skorpiója, melyben egy bűvös ékszer indiai átka is amnéziássá tehet egy vagyonbiztosítási szakembert, aki saját bűvölt-éjszakájú betörései után kutathat nappal (amikorra múlik a hipnózis), sőt a bűvölet hatására még utált hivatali főnöknőjébe is beleszeret. Komikus telefon-jelszóra bódul, csettintésre „tér vissza”, egy pillanatra sem lehet komolyan venni.
A legtöbb amnézia filmet egyáltalán nem lehet komolyan venni; Woody Allen azért jobb csak, mert ő nem is akarja. Tavasz óta nagy hírharanggal reklámozzák Itáliában Gabriele Salvatores Amnézia című új filmjét. A rendező ismeretlen nálunk, bár Mediterraneo című háborús giccsfilmje évekkel ezelőtt Oscar-díjat kapott. Új sikerdarabja a memória furcsa, időleges vagy végső elvesztésére csak metaforikusan utal: a történet egy (valóban létező!) azonos nevű ibizai diszkó törzsvendégeinek életéről és egy latin-amerikai emigráns figurájával az idegenség élményéről szól. Salvatores-szel valahogy úgy vannak az olasz kritikusok, mint a gyorsan divatba jött, roppant felszínes és ügyes Utolsó csók sikeremberével, Muccinóval. Akkora a hazai nézőszámuk, hogy produktumaikat elutasítani csak hebegve vagy óvatosan ravaszkodva lehet. Csupán Rossellini egykori munkatársa, a neorealista-korszak becsült teoretikusa, Mario Verdone merte egy kerekasztal-beszélgetéskor becsmérelni Salvatores előző opuszát. Tehette, nyolcvanéves elmúlt, intézményszámba megy: olyan, mintha nálunk a százéves Balázs Béla dühöngene (aki, hogy a tárgynál maradjak, annak idején Murnau egy részben amnézia tárgyú filmjén lelkendezett). A reklámkórust azért még valaki megzavarta: „Valószínűleg csak azért Amnézia a film címe, mert Ibiza gyönyörű, és mert amit ez a szó ígér, nagyon izgalmas” – így óvatosan egy fiatalabb kritikus a premier után. Azóta eltűnt a neve a sajtóból.
Zuhognak ránk az amnézia-komédiák. A mai és még maibb szórakoztató filmek világában felhőtlen kacajokra fakadunk. A Ki a télapó?-ban (Santa Who?) Leslie Nielsen leesik a szánkóról és amnéziás lesz. Móka, kacagás, rossz emlékeinket feledjük másfél órára. Utánunk a tűzözön (The Long Kiss Goodnight) – itt is megdicsőül az amerikai családmodell: Samantha boldog-boldogtalan karácsonyát látjuk, majd újabb kis baleset, és visszatér emlékezete! Visszatér, visszanyeri: mumus-amnézia volt, bárányhimlő-amnézia.
Vannak aztán „nevelő célzatú”, morális tanulságot árasztó amnézia-filmek, ezek olyanok, mint a hazug orvosok, akik a halálos beteget gyógyulással biztatják.
Kiváló példája ennek a Csak egy lövés (Regarding Henry). A rutinos Mike Nichols filmjében a szégyenlős félmosolyú Harrison Ford, aki elveszett frigyládát éppoly szégyenlős („mint aki halkan belelépett”) mosollyal szerez vissza, ahogy amerikai elnököt játszva bánik el saját elnöki különgépén a banditákkal. Elveszett frigyládát igen, elveszett memóriát nehezebben rabol vissza. E színész itt a magabiztosságból ijedelembe zuhant felső-középosztályi amerikai férfinak a pontos modelljét mintázza. A híres sztárügyvéd elveszti emlékezetét, gyönyörű nagy lakásában bámész-kisfiúsan nézelődik. Kislánya előbb gyerekkönyvtárba cipeli, majd otthon tanítja írni-olvasni. Emlékmentes hősünk elveszetten bolyong New York utcáin; pornó-moziba téved, elbámul a látottakon; bámészan kitántorog, s talán jóváteendő kukkolását, ártatlan kiskutyát vesz ártatlan kislányának. Erőszakossága oda, maga is felnőtt gyerek. Védelmezni kell. Később kiderül, hogy irodájának rettegett és szívtelen zsarnoka volt: ezt ámulva veszi tudomásul, megkönnyezi saját gonoszságát, és amnéziás új életében példás családapa, példás nagyfőnök lesz. Szociológusok csemegéje ez a film: a lélektan és az amnézia ürügy a példaadásra, hálaadás-ünnepre, megnyugtatásra.
Még inkább zuhogva áradnak az amnézia-bűnfilmek. Tíz éve a Petterson-féle Szilánkok (Shattered) volt a nagy esemény: rövid flash back-képei valóban szilánkosra lyuggatták a néző agyát is, bár e rövid emlékképes előadásmódban még csak nem is a legrosszabbnak bizonyult. A bűnfilm igazán érdekes modern amnézia-darabja mégsem ez, nem is a friss A Bourne-rejtély (Ludlum bűn-bestsellerének mozi-változata), hanem a két éve hódított, összefüggő epizódjait fordított sorrendben tálaló ötletesen szőtt, még ötletesebben túlbonyolított bravúr-keresztrejtvény, a Memento. Igaz, ez talán orvosilag a leggyanúsabb hitelű – még jó, hogy nem orvosként kell bosszankodnunk vagy tapsolnunk.
A francia lírai realizmus hanyatló korszakában is jelentékeny alkotója, Marcel Carné 1951-ben rendezte a nálunk soha moziban nem játszott Juliette, vagy az álmok kulcsa című roppant érdekes opuszát. Trauner Sándor nagyszerű díszletében a főszereplő (Gérard Philipe) egy különös városba álmodja magát, ahol senki sem emlékszik saját múltjára: álom-emberek bolyonganak a semmi-létben, ahol mindenki mosolygós és boldog, mert nem látja a maga múlt-árnyékát. Különös fikció: az amnézia-téma leggazdagabb tablója. Ha ez a roppant igényesen megmunkált de mesterkélt film tíz évvel régebben születik, a nagy filmek közt a helye; így csupán fáradt visszfénye lett a nagy alkotásoknak.
Furcsa mód én a fáradt visszfényből még később, Resnais Marienbadjában is érzem a Carné-tükrözte sugárzását.
„Ha kiáltozok is, meghall valaki a köd másik oldalán?” Írásom címét egy Amnézia nevű olasz internetes irodalmi honlap állandó mottójából kölcsönöztem. Ezt a töredéket a rokon-képzeletű Borges is bizonyára szívesen kommentálná. Ő így írt: „Egy álmatagra / vált időnek lettem mihaszna rabja, / kit hajnal, alkony többé nem kecsegtet. / Éjszaka van. Nincs senki más.” (Somlyó György fordítása.) A vak című versében saját vakságáról írta Borges, aki az idővel kapcsolatos minden paradoxonok tán legmélyebb költője. A múltját, emlékeit vesztett ember a vak ikertestvére. Az amnéziás irodalmi hősök többsége nem is memóriáját veszti. Árnyékát például, mint Adalbert von Chamisso Peter Schlemilje. Talán Szerb Antal mondja a modern irodalom egyik előfutárának e régi-régi könyvet. Az árnyéka vesztett ember metaforájával azonos súlyú a kicsit későbbi rokon-téma, a „hasonmás” motívuma. (Edgar Poe, majd Dosztojevszkij korai remekléseiben – s el ne feledjük, hogy a hatvanas évek lengyel meg jugoszláv filmjében tűntek fel újból e figurák.)
A szó szerinti, klinikai, klasszikus amnézia alig vagy soha nem tudott méltó helyre fölvergődni sem filmben, sem irodalomban, maradtak a rokon tematikák: a felejtések, a részleges amnéziák, az elfojtások ködbirodalma. Amnéziás vajon a Hiroshima hősnője? Nem, csak eddig elfojtotta háború-szégyenítette szerelmi emlékeit. Amnéziás a Marienbad hősnője? Egy makacs udvarló akarja elhitetni vele. A feketeruhás, elegáns rémként fenyegető férj jobban hisz felesége amnéziájában, a nő tagadott és feledett, vagy meg sem történt kalandjában, mint maga a konfabuláló udvarló vagy a feleség – kisebb szerepe ellenére talán ezért érdekes figura.
A memóriavesztés ellentétes pólusa szintén kínzó kórkép; Borges egyik híres novellája az emlékezés csendesíthetetlen túlduzzadását választja tárgyául. Funes, az emlékező: a furcsa esetet elbeszélő szemtanú megretten, hogy minden szava, gesztusa, mozdulata fennmarad a memória-túltengésben (hipernéziával) szenvedő fiú „könyörtelen emlékezetében”. Ezzel – némely beteg fékezhetetlen memóriájával egy Schacter professzorhoz méltó tudós, az orosz A. R. Luria foglalkozik (The Mind of a Mnemonist). Ő sem hoz filmes példákat, pedig talán megtehetné. Az Esőemberre (Dustin Hoffmannal) még sokan emlékeznek. Állítólag sokat használt a betegek ügyének, hasznos film volt. Borges írása kevésbé hasznos, más az értéke: az benne a megnyerően különleges, hogy stílusának egyszerű álarca mögött mélyebb titkok lappanganak: a történelmi és kulturális utalásokkal telített novella szinte feledteti velünk, hogy az író nem egy zseni, hanem egy autista beteg halálát beszéli el. Az orvosi szó elő sem fordul benne: sem tudomány, sem bűn-história, beskatulyázhatatlan. A filmvásznon is hasonlóra vágyunk – hiába.
Ál-amnéziások sora: egy régi magyar filmben jóvágású derék földbirtokost leütnek, és honleányok emlékvesztett csavargónak vélve ápolják, segítik: Tizenhárom kislány mosolyog az égre (1938) – már a cím is távozásra sarkall. A negyvenes évek egy ennél jóval értékesebb magyar filmjében (Valamit visz a víz) Karády Katalin vajon valódi vagy ál-amnéziás? Talán egyik sem, csak a közhelyes „titkok asszonya”. A lélektani igényű opuszok sorába tartozik a Puszta formalitás, Tornatore egy tragikomikusan kisiklott filmje. Lövés dördül, zuhogó esőben éjszakai csavargó (Depardieu) menekül, majd egy Onoff nevű híres íróként mutatkozik be, iratok és emlékek nélkül: talán gyilkos, de az biztos, hogy amnéziáját színleli. Polanski nyomozót játszva vallatja egy őrszobán, művésziesen zuhog az eső bent a szobában is, és minden színész túljátssza magát.
Hal Hartley Amatőrjében agysérült fiatal férfi mászkál New York nem-felhőkarcolós negyedében. Európai hangulatú presszóba tévelyeg be. Egykori apáca (Isabelle Huppert) veszi gondjaiba, aki most füzetes pornók írásából él, s arra vár, hogy Isten közölje már, mi is a terve vele. Talán az, hogy felderítse a semmire nem emlékező férfi múltját. Egy ifjú pornó-színésznő is a társaság tagja, bájos román akcentussal beszél angolul, és néha minden ok nélkül táncra perdül: törékeny, vékony, túlkoros és romlott kamaszlány. Hartley ebben filmjében is őrzi előző filmjeinek fura humorát. (Talán, ha nem román származású, de magyar eredetű színésznőt választ, akkor Pornóapáti nevét is leolvassák a térképről e presszóban, hogy az apáca-ötlet fodrozódjon még kicsit.) A történet elkanyarodik a bűnfilmek felé: bérgyilkosok üldözik a furcsa hármast. Az amnézia alaphelyzete mindig eredendően szomorú, halk meg fájdalmas és harsány is egyszerre – ám így is csak az alaphelyzetek, meg a váratlan befejezés versenyében indulhat az Amatőr. Magas ablakból kizuhant amnéziását végül mégiscsak megölik – az emlékezetvesztés fellebbezhetetlen végítélet. A cím azt sugallja, hogy miként az apáca a pornóirodalomban, a fiatal lány a legalja pornóiparban, s a rokonszenvesnek látszó, de bűnökkel terhes fiatal férfi az új életében – mindenki kezdő, mindenki amatőr ebben a világban: újszülöttek vagyunk saját memóriánkban – és máris halottak.
Remekművekben is akadnak amnéziát színlelő figurák. Hitchcock egyik legnagyobb filmjének (Vertigo) detektív-hőse elvesztette menyasszonyát, és most találkozik annak hasonmásával. Minden idők legnagyobb amerikai filmszínésze (persze, ha Orson Wellest leszámítjuk), James Stewart nemcsak a játszott figurával (mondanám: önmagával) hiteti el, hogy nem ismeri fel a halottnak vélt lányt, hanem a nézővel is. A film lassúdad és konzervatív előadásmódja annyi finom csavarást és titkot tartalmaz, hogy a végén már azt sem tudjuk, melyikük csal: a férfi amnéziás, vagy a kapcsolatukra emlékezni nem hajlandó exmenyasszony. Van Hitchcocknak persze más amnézia-filmje is, például a kiszámíthatatlan fordulatú és pimaszabb formanyelvű, Dalí-tervezte álomjelenettel kacérkodó Elbűvölve, melynek amnéziás hőse ál-idegorvosnak hitt valódi orvos, gazembere meg egy idegorvosnak hitt elmebeteg – valahogy mégis a Vertigo maradandóbb, talán mert benne senki sem elmebeteg, és senki sem „tisztán” csaló.
Az amnéziába – mint minden más betegségbe – bűntelenül is el lehet menekülni, elrejtőzni az élet elől. Ez Pirandello néhány nagy művének a témája: a Mattia Pascal két életének polgár-hőse valóságosan menekül saját életéből, és más néven bolyong a nagyvilágban. A IV. Henrik nagyobb formátumú arisztokrata hőse ott marad, ahol volt, csak háborodottságot játszva a középkorba zárja önmagát, és semmi kedve visszatérni. (Mindkét szerepet Mastroianni játszotta Monicelli, illetve Bellocchio filmjében.)
Csalók vagy tragikus hősök? Ha komolyan vesszük a szavak mögötti tartalmat, akkor a világirodalom legmegragadóbb amnéziása egy szintén nem klinikai értelemben vesztett memóriájú figura: Dosztojevszkij A félkegyelműje. Sajnos, mivel filmekről szólunk, muszáj rút elrettentésül néhány becsülendő kudarc mellett a modern film egyik legnagyobb blöffjét is felemlítenünk: ez a húsz éve készült modernkedő adaptációhoz, Zulawski filmjéhez (L’amour braque – Megtört szerelem) fűződik: hogy politikai vonatkozása legyen, az ő modern félkegyelműje magyar menekült, de ennek semmi jelentősége nincs. Az Eisenstein-tanítvány Pirjev értékes, méltánylandó kudarccal írta be nevét a téma filmtörténetébe. Az igazi, Dosztojevszkijhez méltó mozi-Félkegyelmű vállaltan egy istentől elhagyott világban tévelygő, csak kicsit krisztusi alak lett. Godard saját-maga játszotta félbolondjára gondolok. A logikusan rendbe rakott emlékekkel nem törődő, a hazugságot, karriert, munkakényszert nem ismerő szent együgyű nála ugyancsak blaszfémikus, szentségtörő és paródiába illő alak: cserepekre, csikorduló képi és verbális viccekre hulló, kétségbeesett farce-ban eleveníti meg Godard (Vigyázz a jobbodra! – Soigne ta droite).
Kicsit magasabbra jutottunk, mint választott tárgyunk. Vissza tehát profán csalókhoz, igaz, egy monumentális mozihőshöz. Az Aranypolgár sajátos párja, a Bizalmas jelentés (ismertebb, francia címén: Mr. Arkadin), e nálunk alig ismert remekmű arról szól, hogy egy gátlástalanul gonosz milliárdos saját homályos sorsa után nyomoztat, miként Kane polgártárs homályos élete után nyomoznak a halála után. Mr. Arkadin felfogad egy minden gazemberségre kész fiatal zugújságírót. A néző mindvégig elhiszi, hogy Mr. Arkadin valóban amnéziás fiatalkori múltját illetően, hogy csak sejti: bűnös titok lappang a milliárdjai megszerzése előtti időkben. Pedig nem olyan biztos, hogy ismeretlen előtte piszkos múltja. A legvégén, amikor a nem kevésbé erkölcstelen törtető, az ifjú megbízott nyomra lel, és a múlt kísértetei előbukkannak (Arkadinnál is gonoszabb, de kisszerűbb gazemberek mind), a milliárdos gyilkolni kész – mint amazok annakidején. Talán ez volt célja a nyomozással, hogy utólag leszámoljon velük. Végül aztán mégis többnek látjuk, óriásnak a profi bűnözők között. A film többi szereplői a múlt bérgyilkosai és bérnyomozói – csak ő, a gonoszság gigásza, Arkadin fürdik az önleleplező mazochizmus halálos gyönyörében. Amnéziájából kigyógyul, de e nélkül csak gazembersége sötétlik – el kell tehát pusztítania önmagát: szándékosan zuhanásba kormányozza magánrepülőgépét – bűn-arkangyal zuhan a földre. Ezt a figurát, ezt az amnéziát csak Orson Welles képzelhette és játszhatta el. Egész életműve olyan, mintha egy rendkívül okos, de a tudatalattiról, Freud tanairól még sohasem hallott óriásfejű csodagyerek rettegő gyanakvással kutatna saját születése és saját vágyai után. Az sem baj, ha a dagadt lábú Oidipusz példája ötlik fel előttünk filmjei láttán – a görög dráma hőse a memória-vesztésbe menekülő ártatlan bűnösök (bűnös ártatlanok?) ősatyja.
A Jung-féle „kollektív tudatalatti” mintájára ma már gyakran használt kifejezés talán kicsit tudományos, kicsit száraz, de kifejező és pontos. Itt a magyar filmhez és történelemhez érkeztünk, hiszen a már említett, Zilahy Lajos regényéből készült, a József Attila-verstöredéket is felhasználó Karády-film (Valamit visz a víz) – a méltatlanul elfeledett Oláh Gusztáv rendezte az író közreműködésével – éppen a doni tragédia évében készült. E háttér teheti érdekesebbé, mint önmaga.
A filmben nem „tizenhárom kislány mosolyog az égre”, hanem a háború háttere előtt a titkok fenyegető asszonya.
Az 1956 utáni magyar filmben érdekes módon nincs amnéziás szereplő, legfeljebb ostoba kémfilmekben hazudja magáról valamelyik kém. Miután maga az ’56 utáni magyar társadalom ön-amnéziában szenvedett, s máig attól szenved 1944 felejtésében jeleskedve, és 1956 tragédiáját is másoktól kapott színes krétákkal átfestve – méltó amnéziás figurát nem is teremthetett. A történelmi amnézia öngyógyításában a német példát szokták emlegetni; bizonyára így van, de ahhoz néhány remekmű-regény, néhány jelentős író kellett, Böll, Enzensberger, Günther Grass. A Bádogdob üveg- és hazugság-repesztő dobszavához nem lett volna elég a tisztes tehetségű Schlöndorff…
Ezért aztán Cseres Tibor tisztességesen megmunkált regényét, és Kovács András legjobb filmjét, a Hideg napokat amnézia-fénytörésből újraolvasva-újranézve is nagyra becsülöm. Ahogy az idevágó félsikereket, sőt merész, nagyratörő kudarcokat is. Fábri Zoltán két filmjéről beszélek. Az egyik a Palotai Boris novellájából készült Nappali sötétség – évtizedek múltán is érdekes önvizsgálat. A hatvanas évek elején egy 1944-ben saját lányát és zsidó szerelmét egyszerre megmenteni vágyó író idézi fel tragikus bukását. A másik példa Fábrinak talán legfájdalmasabb kudarca, az Utószezon. Ennek hőse ugyanis fél-amnéziában szenved: ha rossz szójátékkal próbálkozunk, attól szenved, hogy nincs teljes amnéziája: csak nem érti, elejtett buta szavaival feljelentett-e akkoriban egy zsidó házaspárt, vagy nem? Hogy elfeledett-e mindent 1944-ből, vagy nem bűnösebb a többieknél, akik most idétlen tréfával kényszerítik szembenézésre önmagával.
Jancsó Miklós néhány filmje épp e szempontból persze külön elemzésre szorulna, akárcsak a Bizalom, Szabó István annak idején kevéssé méltatott műve, s az elismerés mellett csak remélhetjük, hogy a Szembesítés német történetét majd magyar önvizsgálat katarzisa is követi – adja így a jövő filmtörténete.
Mindez azonban egy vagy több másik dolgozat témája lehetne már. Annak az írásnak makacsul a kelet-európai és a magyar film vakfoltjairól kéne szólnia. Az emberi emlékezetről olyan példátlan remekmű, mint az Ilyen hosszú távollét nemcsak a magyar, de az egész európai filmművészetben nincs több. (Colpi Alain Resnais iskolájába járt, az időről, az emlékekről hasonló víziója van.) Egyetlen emlékvesztett férfi arcán, egyetlen utca- és presszó környezetében, ahol semmi sem történik, valaki felismerni véli a férfiben a háború alatt elhurcolt férjét. Delphine Seyrig arca – Georges Wilson arca. A két arcon kívül nincs szavakkal elmondható története. Semmi köze a történelmi példázatokhoz – annál inkább a csak filmen megelevenülő, csak filmben és filmképpel átélhető kiheverhetetlen magántragédiákhoz. A legcsendesebb film a történelem-taposta emberekről, az emlékezetről, melyet soha senki nem kaphat már vissza a kollektív tragédiák után.
„Az ember nem energiát halmoz fel, mint a növény, nem is teret, akár az állat, hanem időt” – ezt szintén Borges idézi egy valószínűleg általa kitalált filozófustól. A magyar film még nem számolt el hőseinek felhalmozott és elrejtett idejével.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/03 20-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2105 |
