Vaskó Péter
Országok és ellentmondó politikai érdekek satujába szorítva él és küszködik a túlélésért egy nem is olyan kis nép (15-30 milliós nemzet) Ázsiában, amelyet a legnagyobb önálló állam nélküli kisebbségként tartanak nyilván: a kurdok. A Közel-Kelet egyik legtragikusabb vesztese ez az önálló nyelvvel, kultúrával rendelkező nép, amely Irak, Irán és Törökország területén egyaránt jogfosztottan és üldözötten küzd a túlélésért. Krónikások és visszhang nélküli pusztulás ez, a kurdok csak áttételesen vannak rajta a CNN-térképen, ügyük nem jelenik meg foltként a világ lelkiismeretén. A háborúk és üldözések miatt a nyolcvanas évek közepétől felerősödő kurd exodus következtében ma Európában csaknem egymillió kurd él.
E figyelmen és médiafókuszon kívül rekedt, létében fenyegetett nép menekültjeiről szól az Úttorlaszok. A háború és üldöztetések elől saját hazájukból szökő egyszerű emberekről, akik a remélt menedék helyett Európában másfajta létbizonytalansággal találkoznak. Akik a szeretett otthon halálos veszélyéből menekülve távoli és idegen országok már nem élet-, hanem méltóság- és lélekvesztéssel fenyegető elhárító idegenségébe érkeznek. Nincsen számukra hely.
A görög rendező, Stavros Ioannou dokumentum- és játékfilmes elemek keverésével afféle passiójátékot forgatott ebből a szomorú sorsanyagból. A történetben egy férfi keresi testvérét, ugyanazt az utat járva végig, amit öccse követett: bujkálás Törökországban, szökés görög területre, sátrazás Athénban, várva az Olaszországba (majd Németországba, Hollandiába) szökés lehetőségére. Az Odüsszeiát járó bátyéba ékelődik az elveszett testvér története, s a kettő együtt adja ki a teljes vesszőfutást a meneküléstől az otthontalan sodródáson keresztül a végső kétségbeesésig, a végzetszerű vagy önkéntes pusztulásig.
Az Úttorlaszokban, jelképes módon, kizárólag éjszakai jelenetek szerepelnek, s különös feszültséget ad a filmnek, amint látjuk, hogy a valós sorsukat „eljátszó” amatőr kurd szereplőknek nem csupán a filmbeli nehézségekkel, hanem a forgatás számukra idegen, mesterséges helyzetével is meg kell küzdeniük. A szereplők ebben a filmben nem játszanak, de nem is nyilatkoznak: inkább példázatszerűen felidéznek, megmutatnak egy tragikus fizikai- és lelkiállapotot. Hasonlóan, mint a passió esetében: dokumentum és valóság mitológiája ebben a makacsul monoton szenvedés-sorozatban szétválaszthatatlanul egybeolvad.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/02 58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2083 |
