Vaskó Péter
A közönség szomjas a magyar akcióra, melyből többet láthat az utcákon és híradókban, mint a honi filmekben. Az eastern, a betyárkultusz mégsincs feltétlenül mozisikerre ítélve.
Amiként átázunk a ködben járva, hasonlóképpen növünk bele Kelet-Európában a betyárszeretetbe. A Kádár-kori meséinket a nagyszakállú csehszlovák betyár, Rumcájsz dobta fel: már gyerekként szoktuk, tanultuk, kik állnak a makkos pisztoly két végén, mily súlyos Jičinben az arisztokrata gazság, valamint hogy nincsen Rumcájsz Panka nélkül. Találkozhattunk később elkötelezett, osztályharcos ifjúsági delfin-betyárokkal, balladai haramjákkal, lovát sorozatban ugrató, sosem hallott tájszólást beszélő tévébetyárral, Tenkesen vitézkedő félhivatalos kuruc-betyárral, valamint reál- és naturálbetyárokkal. Azután néhány éve, lekörözve szinte minden más témát, egy név járt szájról-szájra: „Whiskys”. Regényes rablássorozata, amint virággal sétál be a sarki OTP-be, aktuális rendőrfőnököt kifigurázó maszkja, még regényesebb szökése, Magyar- és Erdélyországban való bujdosása, elárultatása, pandúrok által való újbóli elfogatása és kurtavasra veretése szinte törés nélkül illeszkedett a hagyományba. Áradt a legenda buszon, sorállás közben, a bulvársajtó nyomdafestékes orcáján, s szintúgy site-ról site-ra járt a legenda a cybertér kies chatszobáiban és forrongó fórumain. Újból volt betyárunk, bajuszos, keménykötésű, gáláns, pisztolyos, kinek nevével üdítőitalt terveztek, s a „Whisky Robbery” világlicenszet már készültek jegyezni befelé. Kívánhat-e ma többet népi hős?
Később jött Mór, és elmosta az egészet. A Whiskys-történettel azonban bebizonyosodott: az eastern, a betyárkultusz nem halt meg, csak alszik, a hozzá kötődő reflexek elevenek, s a műfaj szinte követeli krónikásait.
És valóban, negyedszázad múltán a mozikban újra szól a karikás: Novák Emil és csapata az eredetileg hatrészes tévésorozatnak szánt anyagból elkészítette a Sobri moziváltozatát, mely saját műfaját ponyvafilmként határozza meg – a népi hőshöz illő népszerű formát sejtetve. Soha jobbkor, gondolhatnánk, a hazai közönség szomjas a magyar akcióra (apropó Szomjas, rá még visszatérünk), melyből az utóbbi időben többet látott a magyar utcákon és a belföldi híradóban, mint a honi filmekben. Inná a feszültséget kibeszélő, esztétikába oldó mesét, mely lakberendezi a káoszt, otthonossá tesz a szorongásban, értelmezi és újraértelmezi a közös mítoszokat, vagy egyszerűen csak felold, feledtet, szépet hazudik. Egy betyárfilm sikerre van ítélve, hinnénk.
Vagy mégsem? A ponyvára, kalandra, rablóvirtusra éhes kritikus csalódottan állapítja meg, miközben a bemutató második napján hatodmagával ül a plaza többszáz férőhelyes nagytermében, hogy a Sobrival a jelenlegi régi-új betyár-korban sikerült egy betyárrossz filmet készíteniük az alkotóknak.
Nem a szándék hibádzott. A készítők felismerték az igényt és a lehetőséget, sőt a figura kiválasztása is sokat ígérő volt, hisz amilyen kevés valódi adat áll rendelkezésre a történelmi Sobri alakjáról, olyan bő és gazdag a hozzá kapcsolódó legendakincs: ponyván árult füzetek, regényes sobriádák, színdarabok, sőt még balettdarab is született kalandjairól a XIX. és XX. század folyamán. Tisztázatlan származása, híres-hírhedt működése a Bakonyban, rejtélyes halála/eltűnése tökéletes romantikus hőssé avatta.
A szándék tehát dicséretes, jó érzékkel történt a témaválasztás is, sajnos azonban a pozitívumok sora itt véget ér. Az elkészült produkció ugyanis szinte minden praktikusan megvalósított elemében bukásnak nevezhető. Címszavakban összefoglalva: stiláris káosz, széthulló, szinte már nem is létező cselekmény, tétova és erőtlen színészi játék, jellegtelen zene, követhetetlen logikájú effektezés, a kaland minden élményét nélkülöző kalandelemek. Lehangoló romhalmaz.
A Sobri rossz film, azonban nem tanulság nélküli, az egyes elemeket megvizsgálva, a hiányokat leltárba véve a (hiányzó) magyar kalandfilmet illető érdekes tanulságokhoz juthatunk.
Például, hogy sorsdöntően fontos elem film és korának összhangja, főként, ha a cél a közönségsiker. Máig legjobb eastern-rendezőnk, Szomjas György a hetvenes évek végén megérezte annak lehetőségét, hogy a társadalmi parabolákban kifáradt magyar filmhagyomány egyik felfrissítője lehet a zsáner, a vállaltan műfaji mozi. Első két nagyjátékfilmjét (Talpuk alatt fütyül a szél, Rosszemberek) ennek jegyében készítette el. S ami talán még fontosabb, Szomjas easternjeihez korának friss energiákkal telített eleven közege, a virágzását élő táncház-mozgalom és szubkultúra – Sebő Ferenc s valahány lelkes fiatal – adta az inspirációt és szellemi hátteret. Mindennek és személyes tehetségének köszönhetően (Kardos Ferenc egy évvel korábbi 1975-ös Hajdúk című történelmi filmjével együtt) Szomjas filmjei a legjobb magyar eastern-filmek lettek. A szinkronitás saját korával, az egységes stílus, a merészen vállalt akciódramaturgia a bemutatásakor sikeressé (többszázezer néző) és hosszú távon is időtállóvá tette ezeket a mozidarabokat.
Jancsó Miklós korábbi, más műfajú, a betyártémát nem kalandcélra felhasználó, a ‘48-as forradalom utáni megtorlás testi-lelki megkínzatását, egyén és hatalom viszonyát tematizáló zseniális filmje, az 1965-ös Szegénylegények esetében még tisztábban tetten érhető kor és téma összefüggése, a levegőt feltüzesíteni és megfagyasztani képes egymásra hatása.
A Sobri számára is adott volt a lehetőség. Hiszen mi lehet aktuálisabb téma most, az apró és országos betyárok, pandúr-haramiák évtizede után, mikor spontán és kevésbé spontán módon privatizálódik minden, ami vagyon, mikor pökhendi újtőkések dőzsölnek, s a kisember eltipratik? Kapitalizmusba átöltöző jelenkorunk sokkal elevenebb kapcsolatban van az 1830-as évek, a betyárvilág virágkorával, mint gondolnánk. Jókai sápadna. A betyártéma rengeteg nyitott vegyértékhez kapcsolódhatna: kalandszomj, a kisember szorongása és revansvágya, a hatalmi és rendőri tekintélyek elleni rugódozás, és az alullévők szolidaritása.
Szomjas vagy Jancsó példájával ellentétben Novák Emil kevéssé kapcsolódik saját korának ízlésvilágához. A (poszt)modernnek vélt műfajkeverés, amivel az alkotók – több lépcsőfokot átugorva – a Sobrival mintegy rögtön kultuszfilmet próbáltak forgatni, visszaütött. A Sobri azonban azzal a betyár-easternnel lenne ironikus, vicces-komoly játék, amelynek itthon nemhogy nem létezik kiforrott, pláne túlérett formakincse, hanem amely néhány nagyszerű (a fent említett Kardos, Szomjas és Jancsó filmjei) és egy-két kevésbé nagyszerű kísérlet után szinte évtizedekre eltűnt. A Sobri így azután abba a képtelen helyzetbe kerül, hogy egyszerre kellene teremtenie és kifiguráznia az eastern-hagyományt, azaz, amit reggel rak, estvére leomlasztania. A film megdöbbentő módon megpróbálja mindezt végigcsinálni: ötpercenként vált stílust, műfajt, hangot: hol balladai-romantikus, hol népi-kommandós, hol művészkedő-dogmás, hol pedig parodisztikus vagy épp burleszk elemeket dobál egymásra. Barnított képeket követnek színezett fényorgiák, fakított vagy épp fekete-fehér látványok, majd szuperközelik az (anyagiak miatt kényszerűségből alkalmazott) videótechnika miatt olyan ijesztő kontrasztaránnyal, hogy szálanként megszámolhatjuk a kocsmáros bajszát és a szereplők minden pórusa egy-egy holdkráternek tűnik. Balladai hangütést tesznek semmissé érthetetlen begyorsítások, játékosnak szánt oda-vissza pörgetések, melyek az egyébként is vérszegény verekedés-imitációkat is tönkrevágják. Ha létezik önparódia, ez a film az. Hiánypótló helyett hiányteremtő film.
A történet szintjén még cudarabbul járunk, lazán vagy sehogy se összefüggő jelenetekkel találkozunk, amiből se jellem- vagy környezetrajz, se a betyár-lét oka-foka ki nem hámozható. Csak a kontraszt kedvéért is érdemes ezzel a stíluskeverékkel összehasonlítani Szomjasnak a romantikát és az iróniát finom arányban vegyítő első játékfilmjét, a Talpuk alatt fütyül a szélt, ahol az ellenfelek (betyár és szolgabíró) egymásrautaltsága, azonos erkölcsi rendhez tartozása, a közös pusztai környezetből fakadó kutya-macska barátsága a film során természetes módon bomlik ki, és jut el a történet az elkerülhetetlen végig.
A történetszervezésre egy összehasonlító példa: a betyárfilmek egyik jellemző és kötelező eleme a besúgás; nem is rendes betyár az, akit nem árulnak el. Míg Szomjas filmjei esetében ez a motívum kezdettől fogva jelenlévő és történetszervező feszültségelem (Jancsó-filmje pedig másról sem szól), addig a Sobri esetében egyszerűen addig kínoznak egy bandatagot, amíg az be nem köpi társait, az alvezér vesztét okozó szeretőről pedig egészen a film 80. percéig egy mukkot sem hallunk, nemhogy látnánk. Cselekményszinten a Sobri-film így nem több, mint a legendához kapcsolt népszerű epizódok lapozgatós könyve.
Mivel a film elsősorban a plázákban indult nézőhódító útjára, gondolhatnánk, mit háttér, alapozás és szerkezet, majd az „ütős” színészi és kaszkadőr-alakítások elcipelik a filmet. Nem cipelik. A Sacra Coronából (amit Novák Emil operatőrként jegyzett) ismert Szarvas Attila Sobrija még a csizmáját sem tisztíthatná meg a számos magyar filmben betyárkodó-pandúrkodó Dzsoko Roszicsnak. Az idősebb alvezért alakító Eperjes Károly már masszívabb alkat, ám az ő szerepe mindösszesen az agresszív nézésre korlátozódik, ezt a feladatot nagy szakértelemmel el is látja. A banda többi tagja névtelen, arctalan lúzer, akiknek lelövöldözése egy mákszemnyi érzelmet sem kelt a nézőben. Szőke András afféle hűdött csendőr-buffót játszik nagy odaadással (akár a pohos Garcia őrmester a Zorróban), ám a film szempontjából teljesen értelmezhetetlen burleszk-szerepkörben. A főgonosz (ebben az esetben a főbíró) miatt sem fogunk lidérceset álmodni, a legnagyobb csalódás azonban a betyár-szeretőknél éri a nézőt. Erotika nélkül kaland- és betyárfilm fityfenét nem ér, szenvedélyes, gáláns betyár mellé tűzről pattant, szenvedélyes menyecske dukál. Ehhez képest Sobri mellett nyakig gombolt, kétségtelenül szép, ám igencsak hamuban sült, szépelgő szőke ikerpárt találunk, a mennyiség ebben az esetben nem csap át minőségbe (azon az asszociációs soron, hogy az ikreket Répa-lányoknak hívják, már inkább el sem indulok). Megfejthetetlen rejtély, kiknek készült a Sobri: művésznek amatőr, akciónak művész, s a kör itt bezárul.
Egy 1999-es felmérés szerint a megkérdezett magyarok háromnegyede paradox és ijesztően bizarr módon az éppen szökésben lévő Whiskysnek drukkolt saját rendőrségével szemben. A jelek szerint a jégkorongozóból bankrablóvá vedlett Ambrus jobban értette a betyár-mítosz logikáját, mint a Sobri hivatásos mítoszábrázolói.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/02 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2080 |
