Hirsch Tibor
E hézagpótló kézikönyvben egy helyen van művészfilm és szappanopera, pixel és paparazzo, belső montázs és hipermédia.
Ha ezzel az egy kis könyvecskével sétálod végig a tavaszi hónapokat (kicsiny formátum, a szeles márciusban, áprilisban elfér az anorák-zsebben), ha sűrűn belenézel trolin, villamoson, ha magad mellé rakod a reggeliző asztalra, tükörnek támasztod fogmosás közben – akkor jó esélyed van a felvételin az ország tucatnyi felsőfokú újságíróképző műhelyében, mozgókép- és média szakot kínáló egyetemi és főiskolai fakultásán. Persze nem árt közben filmet és tévét nézni, nem árt tanulmányozni más, megjelölt szakirodalmat, nem árt az íráskészség, általános műveltség, képteremtő tehetség. De ha föltételezzük – és miért ne föltételeznénk –, hogy a leendő média-kiválasztott eleve szerencsés ember, akkor ez a könyvecske éppen elegendő.
A Film- és médiafogalmak kisszótárában ugyanis nem csak a végre bevezetendő középfokú médiaoktatás alaptartalmait lehet megtalálni, még csak nem is a felsőfokú képzés vázát és zanzáját. Ettől még a felvételiző delikvens, ha csak ezt az egyetlen könyvecskét olvasta, könnyedén lebukhatna. És mégsem bukhat le, mert a kisszótár nem csak fogalmakat gyűjt össze, hanem fogalomhoz kötődő problémákat, éppen változó értékeléseket és értelmezéseket, a legfrissebb viták „egyrészt-másrészt” összegzéseit. A nebuló, aki ebből a könyvből dolgozik, átverhet mindenkit. Bizottságok kedvence lehet. Az ilyenre szokták mondani a tudós felvételiztetők, hogy „látszik, hogy gondolkodik”.
Szóval a könyvecske veszélyes. Ettől eltekintve viszont hézagpótló. Olyan világban élünk, ahol már mindenki fejében egy helyen van művészfilm és szappanopera, split screen és fénymegadás, pixel és paparazzo, belső montázs és hipermédia. Vagyis már egy helyen vannak ezek abban a bizonyos művelt köztudatban, mozi, média, multimédia lazán fölskiccelt háromszögében, és abban a bizonyos középiskolai tantárgyban is, melyet tanulni és oktatni hamarosan országosan lesz kötelező. Egy helyen vannak már mindenütt, kivéve a szaktudósok fejében. Azok továbbra is vagy filmesztéták, vagy a populáris mozgókép üzletileg érdekelt propagandistái, jogászai és szociológusai, továbbá médiaguruk és médiacézárok, Internet-zsenik és szigorú mérnökemberek. „Képben-hangban utaznak” valamennyien, és közben jószerivel még a közszolgálati televíziók esti beszélgető műsoraiban sem engedik őket közel egymáshoz. Most legalább valamivel lentebb, egy talán tényleg csak felkészülni vágyó okos fiatal közönség számára hivatalosan is összenőtt, ami összetartozik.
A kötet szerkesztői azért óvatosak: a film- és média-címszavak egyelőre különválogatva, finom lapszéli csíkkal megkülönböztetve kerültek a kötetbe. Mennyiségileg viszont arányosan, szinte azonos terjedelemben.
Ezt az arányosságot lehet dicsérni, de lehet miatta kötözködni is. Ha megszólal a recenzensben az elfogult filmes, természetesen örül neki, hiszen a kis könyvecske már csak ebben a vetületében is egyedülálló vállalkozás: ahány hazai filmlexikon eddig született, abban a filmtörténeti szócikkek számban és szerkesztői figyelemben mindig fölülmúlták az elméleti és a szoros filmszakmai meghatározásokat. Mintha bizony egy szabályos filmlexikonnak mindig is ahhoz a közönséghez kellene igazodnia – műveltebbhez vagy műveletlenebbhez –, aki színésznők életrajzát, jobb esetben rendezők filmográfiáját nyomozza. Mintha bizony, aki az aufblende fogalmával szeretne ismerkedni, az feltétlenül túl is lenne már a lexikon-színvonalon. Lehetett ez így – vagyis lehetett ez a közönségigény –, amíg nem volt az országban középfokú mozgókép- és médiaoktatás. De, tegyük fel, hogy van (vagy legalább tegyük föl, hogy lesz), és az aufblende szótár-magyarázata máris tanulói-oktatói közszükséglet, csakúgy, mint a diegetikus elbeszéléselemeké vagy a suspense technikáé. Olyan filmes fogalomgyűjtemény született tehát, amihez hasonló magyar kiadvány tanügyi piac híján eddig nem is igen lehetett, és most, hogy van, persze rögtön eszünkbe jut, mennyire magától értetődően lehetne kétszer, háromszor ekkora is: a kép, a narráció, a gyártásszervezés, a forgalmazás, a vetítés további hasznos és érdekes fogalmaival telipakolva. De hát attól kisszótár ez – ráadásul a médiával rögtön társbérletben –, hogy egyelőre ne akarjon teljesíthetetlenül nagyot, hogy csak kicsit menjen elébe annak a bizonyos most formálódó tan-piaci igénynek. Ha ez az igény már biztos, ha majd napi szükségletté alakul, éppen ennek a kis fél-kötetnek alapján születhet meg a vaskos filmszakmai enciklopédia.
Visszatérve az arányosságra: nyilvánvaló, hogy az illő méltányossággal még így is a könyv másik főtárgya, a zöldes lapszéllel jelzett média-gyűjtemény jár rosszabbul. Abban a traktusban aztán igazán mindennek helyet kell szorítani. Benne kell lennie a jelen televíziós műfajainak (sitcom), a jelen televíziózása naponta használt szakszavainak (panelvizsgálat), a közeljövő nagyfontosságú kifejezéseinek (set-top-box), a médiaelmélet alapkategóriáinak (reprezentáció), guruk, filozófusok, látnokok neveinek (Barthes-tól McLuhan-ig), és persze mindannak, ami körül az új médiát sejtjük: kibertérrel, chippel, bittel, byte-tal, a domainnév fogalmával.
Jól megoldott tojástánc ez: hiszen mégiscsak képi kommunikációról van szó, a kötet filmes részének természetes párjáról, de e természetes pár, úgy is, mint televízió előtt és fölött, azért illik, hogy ott legyen az általános kommunikációelmélet és -történet, mellette és mögötte a rádió és az írott sajtó, benne és utána az Internet, körülötte pedig a jövő: a teljes média-konvergencia. A kötet szerkesztői ezt a különleges tematikus építményt miniatürizálják százötven oldalon, tudván tudva, de csak azért sem törődve vele, hogy e köteten kívül a magas tudomány teoretikusai naponta kapnak hajba rajta, mi, hogyan tartozik itt össze, és hogyan nem. Aki ugyanis azt a bizonyos „okos felvételiző” imázst óhajtaná megszerezni e kötet alapján, annak nem a szaktudósok görcseit kell kicsiben átéreznie. Helyette ajánlatos megmutatni a bizottságnak a filmről, médiáról gondolkodás ifjonti nyitottságát. Mondjuk, hogy amikor a szigorú kérdést hallva belefog a filmcselekmény fogalmának magyarázatába, elő merje hozni a teleregényt, ha egyszer bátorítólag a kisszótár is vékony nyilacskával köti össze a kettőt, merészen keresztbeutalva filmes- és média-szekció között. Vagy más esetben: szóljon a kérdés a kísérleti filmről vagy a közszolgálati televízióról, a trükkös felvételiző, kinek a jó pillanatban e kisszótár volt a bibliája, tudni fogja, hogyan kösse a nemzetit a globálissal, Grunwalskyt Kulesovval, ORTT-t a BBC-vel. Merthogy erre, a világ-példák hazai alkalmazhatóságára e könyvecske sokadik extra-szolgáltatásként, nagyon szépen megtanítja.
Valakik – talán az első média-érettségivel egyetemre készülődő média-felvételizők – ezt egyszer még nagyon meg fogják köszönni. Ha nem most, majd média-tanár korukban. Addigra meg is fogalmazódik bennük a szigorú intelem. „Holnap dolgozat! És jegyezze meg mindenki, a kisszótár nem elég…” Aztán persze vagy elég, vagy nem.
Hartai László – Muhi Klára – Pápai Zsolt – Varró Attila – Vidovszky György: Film-és médiafogalmak kisszótára. Korona Kiadó, 2002.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/02 47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2076 |
