Forgách András
Fellininél a nők, a tenger, a hajók, a zabálás, a nagymellű csajok…, nálunk meg: az oroszok, a zsidók, az egymás üldözése, a nyilasok.
– Kelj fel, komám, ne aludjál! Megcsináltátok a trilógia negyedik részét is.
Grunwalsky Ferenc: Nem, ez a három plusz egy.
– Miért, hány részesre tervezitek ezt a trilógiát?
Jancsó Miklós: (nevet)
– Többes számú a kérdés.
Grunwalsky: Száz.
– Száz?
Jancsó: Nézd, onnan van ez az egész… Nem tudom, ki találta ki, hogy ez trilógia, ez a két hólyag, a két főszereplő, eddig háromban játszott, hát akkor trilógia, persze. Holott már volt ilyen páros a filmtörténetben. Akikből sok minden kikerekedik. Amennyi belefér.
– Annyi fér bele, amennyi lesz, ez nyilvánvaló, de mégis kialakult, hogy ez egy trilógia…
Grunwalsky: Jól hangzik, hogy trilógia. A legszebb az, hogy úgy indult, a Lámpásnál, hogy mindenki gratulált Mikinek, hogy ez valószínűleg az utolsó filmje, ez fantasztikus…
Jancsó: (nevet)
Grunwalsky: …ez egy jó magyar irodalmi hagyomány, hogy imádják az utolsó művet, ami életbölcsességet sugároz, és akkor lehet szépen mindent visszafelé értelmezni. Hihetetlen kiszúrás, ha folytatod. Szóval az Anyád!-nál érződött a mélypont, a mélyhullám…
Jancsó: Mindenki azt mondta, hogy mi a fenének kellett elrontani… (nevet)
Grunwalsky: Ha folytatsz valamit, amit már jól elhelyeztek, akkor lehet újra kezdeni, újra értelmezni visszafelé a dolgokat, ráadásul a motívumok hasonlóak, a gondolat is, de a stílus más. Na most, amikor a harmadik meglett, akkor valahogy helyreállt az egészsége mindenkinek, az egy szép szám, és akkor úgy érezték, hogy ez tényleg egy ilyen kerek dolog, nyolcvan éves is lett Jancsó Miklós, egybe is esett a kettő, na ez biztos, a trilógia egy gyönyörű befejezése az életműnek, és akkor jöttünk mi a pimaszságban, hogy van a plusz egy, aztán még jöhet a plusz kettő, a plusz három…
– Három a magyar igazság, és egy a ráadás…
Grunwalsky: Akkor még mindig benne vagyunk a néplélekben.
Jancsó: Igen. És aztán jön a hetes szám.
Grunwalsky: Az az igazság, hogy a legszebb a töredék. Szóval, ha írás közben jön a golyó, az a legjobb…
Jancsó: Eredetileg úgy született különben az egész, hogy egymás után csináltuk ezt a három filmet, a negyedikre már nem adtak pénzt. És akkor kitaláltuk a Ferivel, hogy csináljunk egy harminc perces filmet. És a Feri azt találta ki, hogy ne mi magunk írjuk, hanem kérjünk fel három nem akárkit, a Pétert, az Esterházyt, az Ottót, az Orbánt, és a Kertész Imrét. És az Esterházy akkor írta az apja történetét, nagyon jóba vagyok a Péterrel, fölhívtam, mondta, nagyon el vagyok foglalva, nem mondta, hogy mivel. Az Imre is írt egy levelet, hogy ő dolgozik most, és ajándékba elküldte egy kötetét, de az Ottó írt valami fantasztikusat.
Grunwalsky: A kérdés tulajdonképpen az volt, hogy Radnóti utolsó napjai. Hogy mért van a zsebedben az utolsó versesfüzet, ennek a hangulata. Minden más megkötés hiányzott.
Jancsó: Megírta, fantasztikus, nem ment a filmbe ebből természetesen semmi, de megvolt ez az alap. És ugye mindig a Feri a tank, és ő nem hagyja, hogy én üljek a seggemen, különböző betegségeim voltak ebben az évben, és mondja, hogy végül is azért kellett, hogy gyógyulj meg. De sajnos nem tudtuk egyfolytában forgatni a filmet, mert a két főszereplőnk az Árpival, a Süsüvel, a Schillinggel dolgozik, és elmentek Franciaországba…
– A Hazámhazámmal…
Jancsó: Igen, és forgattunk négy-öt napot, és abba kellett hagyni. Aztán újra kezdtük. És az mindig drágább. Meg még egy dolog. Elég intenzív, ahogy mi csináljuk. Ezt is tizenhat-tizenhét nap alatt forgattuk le. Nagyon nagy intenzitás kell hozzá.
Grunwalsky: Tizennégy nap.
Jancsó: Mi?
Grunwalsky: Tizennégy félnap, mert nyolctól háromig lehetett forgatni.
– Őszi forgatás.
Jancsó: Tudod, ez úgy van, hogyha az ember benne van, akkor egyszer csak belelendül. De mindig újra kezdeni, az nagyon nehéz.
Grunwalsky: Addig mind a három film úgynevezett „mai” film volt: Kapa, Pepe mai figurák, és mindegyik film a városnak egy történelmi pontjáról indult el, mint a Hősök tere vagy a Gellérthegy – szóval elkezdtünk beszélni arról, hogy honnan lehet még a dolgokat perspektívába rakni. A korábbi filmeknél nagyon fontos volt, hogy egy ismert város történelmi látványába helyezed, hogy egy ismert helyet nézel egészen máshonnan. Tehát van egy nagytotálod, és abba rakod bele ezt a pikareszk játékot. Azon gondolkodtunk, hogy ezt nem érdemes tovább folytatni, mert különcködéssé válik a dolog. A másik, hogy följött a beszélgetések során, hogy a Miki hadifogságban volt, szóval mintha az Így jöttem hangulatát, korát gondolnánk újra. Az volt egyébként az első film, amiben együtt dolgoztunk. Ez az állandó vándorlás–menekülés–csámborgás, ezek a szakadt katonakabátok, ezek más levegőt hoztak be. Nem szerettünk volna szokványos történelmi filmet csinálni. Végül is ez a film egy összegzés, annak fogják értelmezni…
– Igen, ez a trilógia lezárása.
Grunwalsky: Igen, tényleg, most már haljunk meg. Plusz ez a lezárás, mert ez egy felliniáda. Tehát ez ma van: a régmúlt is ma van. A film stílusa lényegében egy véletlenből született: együtt vannak a hadifoglyok a mai utcán. A magyar katonakabát nagyon jól áll mindenkin, pláne most, és jöttek négyen vagy öten át a vasárnapi Erzsébet-hídon. Mondom, vegyük föl ezt is, ahogy jönnek keresztül: ketten voltak zsidó kaftánban, sárga csillaggal, jöttek felénk, és ráeresztettük a gépet, hadifogoly, zsidó vegyesen, és az autósok nyugodtan mentek mellettük. És akkor rájöttünk arra, hogy jelen van, jelen van ez az egész dolog.
Jancsó: Ezek az Erzsébet-hídról átjöttek, a sárga csillagos zsidók, gyalog a Lánchídhoz…
Grunwalsky: A helyszínre.
Jancsó: Mentek az utcán, az emberek között (nevet), és senki azt nem mondta, hogy bikkmakk. (Közbevetés a háttérből: Az oroszoknál mondták, hogy mi van, visszajöttetek?)
Grunwalsky: Mindenki jelmezben jár ma.
Jancsó: A másik dolog, amit Feri állandóan nyomott, hogy neked, vagyis nekem, benne kell lennem a filmben.
– Mért nem akartál a filmben lenni?
Jancsó: Mert nem vagyok színész.
– És te mért akartad, hogy benne legyen?
Grunwalsky: Azért, mert ez a film szerintem most róla szól.
Jancsó: Állandóan ezt nyomta, én meg állandóan tiltakoztam. Minthogyha valamiféle főszerepet játszanék. Mondtam, ha Gábor Miklós élne, akkor neki kellett volna eljátszani.
Grunwalsky: Attól kezdve, hogy a katonakabát őrá is rákerült, attól kezdve nem zavarta a kamera, ez így igaz. Hát mindenkiben van kameradrukk.
Jancsó: A hóhért akasztják, tudod. (nevet)
– Amikor megkaptad a másodikra, az Anyád!-ra a rendezői díjat a filmszemlén…
Jancsó: Igen? Nem kaptam díjat.
Grunwalsky: Dehogynem.
– És akkor fölmentél a színpadra és rámutattál a Grünre, hogy ő a te Jean- Claude Carriere-red. Carriere Bunuel-filmeket írt. A Grunwalsky Jancsó-filmeket csinál?
Jancsó: Ez egy közös gondolkodás. Leírhatatlan, hogy milyen, mert szavakkal nem lehet leírni. Mint mikor régebben kérdeztek az ún. „hosszú” snittekről, azt nem lehet leírni. Gyere és nézd meg.
Grunwalsky: Mindenki azt kérdezi tőlünk, például kint volt az osztályom a forgatáson, és nem értik, hogy mi soha egy büdös szót arról nem beszélünk, hogy hol álljon a kamera. A Miki elkezdi mondani, én pedig mindig ott állok, ahol a kamera fog állni. A segédoperatőreim már tudják, hogy nem kell megkérdezni, hova vigyük a kamerát. Ahová állok. Ennek nyolcvan százaléka kézből van csinálva, és ez egy különleges technika, mert élőbeszédszerű fogalmazás: én se tudom pontosan, mikor merre megyek, de mint ahogy az élőbeszéd vagy az írás alakul, a Miki alakítja tovább, és addig, amíg belefér a snittbe a saját hossza, addig tartjuk. Aztán nyugodtan lehet vágni. Ez egy összhang. Ezt úgy szokta mondani a Miki, hogy ugyanaz az identitásunk. A kulturális identitásunk ugyanaz. A véleményünk egy csomó dologban ugyanaz.
– És ezek mégis Jancsó-filmek, ezt nem tudjuk megváltoztatni.
Jancsó: (nevet)
– Mert az van kiírva, hogy ő a rendező.
Grunwalsky: Én azért ragaszkodtam ahhoz, hogy ő legyen benne, mert az a mondat komoly, hogy „hadifogoly vagy a saját hazádban”. Itt most a két srác tudja a hülyéskedést vinni, de a komolyságot igazából a Miki adja bele. Ehhez kell egy mentalitás. Sokat gondolkodtunk, már az első filmben is, hogy ki van idős színész. Olyan, akin megérzed azt, mint ahogy a Somlay Artúron érezted, hogy miben nőtt fel. Egy másik világban, egy más korban, máshogy áll, máshogy mozog, máshogy csókol kezet, máshogy néz vissza.
– Ma már nincsenek ilyen színészek?
Grunwalsky: Ezt nem lehet elszínészkedni.
– Van egy jelenet, amikor a Kapa nagyon simfolja a filmet, ezt az egész trilógiát, a Jancsónak, akkor a Jancsó nem mint egy történelmi figura van ott, hanem mint ennek a sorozatnak a rendezője és kiötlője, nem?
Jancsó: Azon a snitten múlott. Mert én addig azt mondtam, hogy nem játszom ebben a filmben. Márton Pisti meg a Feri mondta mindig, hogy te, csináld te. No de hát én be vagyok szarva a kamera előtt, én nem vagyok színész.
Grunwalsky: Bele is néz egyébként sokszor. Van azért ebben a filmben egy nagy ravaszság, ha már így rákérdeztél, ami nem tűnik fel első látásra. Ezek a kiszólások. Mint a színházban a félre. Megosztod a nézővel, hogy nem hülyeség-e az egész. Ez nagyon jó kontaktust teremt a nézővel. Így valahogy mintha színházat látnánk, sőt egy próba közepén lévő színházat látnánk. Ez viszi is az egész gondolkodást, bekapcsolja az egyszerűbb érzelmekbe a bonyolultabb gondolatokat. A másik trükk az, hogy igazából itt egy áltörténet zajlik, látod, hogy azok a Don-kanyartól kezdve öröktől emlegetett magyar sorskérdések vannak mindenhol említve, de a másik három filmmel ellentétben, itt sokkal több a líra. Ilyen képek nem voltak korábban. Mint mikor a Miklós hirtelen egyedül áll egy tankkal. Ezek nagyon személyes képei egy generációnak. Játék és hülyéskedés, de azért megtörtént velük, és a hangvétele is olyan azért, hogy viccelünk, viccelünk, de ez a valóság. Amikor egy fiatalabb gyerek látta a filmet, azt mondta, hogy olyan, mint Fellininek a teljesen szabad, időskori filmjei, és milyen könnyesen szomorúnak érezte. És azt gondolta végig, hogy az a sok motívum, amit a Fellini használt, a nők, a tenger, a hajók, a zabálás, a nagymellű csajok, a buzik, a kurvák, Róma, a festmények meg minden, az nálunk a következő: az oroszok, a zsidók, az egymás üldözése, a nyilasok – hogy végül is a játék ugyanolyan szabad, de ez a kelet-európai motívumrendszer nagyon speciális ízt ad neki, és szerintem ez a lírája miatt jön át, ami talán közelebb van Wajdához. Most így zárójelbe téve mondom, hogy ezt biztos, hogy búcsúként fogják értelmezni, erre a hálás értelmezésre ad lehetőséget, hogy lírai, és benne van a rendező.
– Beszéljünk az arcokról. A Jancsó-filmek mindig arckép-galériák is. Hogyan találjátok meg az arcokat? Az előbb volt szó az öreg színészekről, akiknek hiányában Miki bácsinak kellett beugrania a filmbe…
Jancsó: Ezt nem lehetett volna színészkedve megcsinálni. Egy színész egy kicsit mégis mindig kívül van.
– Például a Mundruczó–Rába páros az Utolsó vacsorában.
Jancsó: Nézd, ugye ott volt egy kislány. Aki nem akárki, és ezek ketten tudták elérni ezzel a kislánnyal, hogy fölszabaduljon. Az valamilyen módon két zseni. Ebben a mostani filmünkben a Roland lett volna benne a Schell Juci helyett, de a Roland nem tudott jönni, mert nem adta a Schilling. Erre a Feri ötlete az volt, hogy akkor jöjjön a Juci. Elég furcsa, hogy horogkeresztes karszalaggal játszik egy lány, és azt a lehetőséget adja, hogy a Kapa ugyanazt az agresszivitást, amit rendszerint a Pepe felé él ki, tudja itt a Schell Jucira zúdítani. Majdnem szerencsés volt, hogy nem a Roland játszotta ezt a szerepet.
– Akkor a Kapa valószínűleg nem csókolta volna meg a Rolandot.
Jancsó: Igaz. Kapa már az Utolsó vacsorában is megcsókolta a Jucit.
– Ez rendezői instrukcióra történt?
Jancsó: Nem. A Kapa rettentő impulzív. Csak arról volt szó, hogy odamész hozzá és elveszed a pisztolyt. Elkapta a csajt és…
– Rendkívül agresszív a csók. Mint egy Jancsó-filmben.
Grunwalsky: Mi általában arc szerint, mentalitás szerint is választunk. Hogy mindenki érdekes jelenség legyen. Akkor arra hangolódik a jelenet. Ez a fajta kameratechnika nagyon kompakt embert kíván. Mert én állandóan az embert követem. Felvétel közben sokszor megfogom a színészt, és arrébb húzom. Gondold el, hogy harminc centire vagyok az arcától. Ezért olyan arcú emberek kellenek, akik ezt el is tudják viselni. A közeliek nem távolról vannak fölvéve. Ez borzasztó lényeges. Effektív fogom a kabátját. Sohasem a szöveg indokolja, mikor megyek közel.
Jancsó: Se a képkompozíció. Ez írás.
Grunwalsky: Nagyon hasonló a térfelfogásunk. Mi nem a közelit és a totált használjuk, hanem az emberek téren belüli mozgását, a térmélységben való mozgásokat, és a két ember egymáshoz való keresztmozgásait, úgy, hogy a néző azt érezze, a két szereplő mindig jelen van. Ez az ún. „hosszú snittben” gyakorlódott ki, amikor még első asszisztens voltam, de lényegében térérzés kérdése. Hogy a térben, ha valaki éppen fontos lesz, azt hogyan teszed fontossá. Nincs célja ennek a mozgásnak, és ettől van valami lírai lebegése a képeknek. Valamivel lassabban svenkel a kamera, és nem követ. Kimehetsz a képből és visszajöhetsz. Mivel nincsenek szabályos kompozíciók, akárhol forgatható. Az ember válik fontossá, attól, hogy érzed, mást nem akarsz hangsúlyozni. Se a kompozíciót, se a sztorit, hanem azt, hogy ezek itt vannak. Ennek az a titka, hogy van egy nagyon fura mozgás, mert fél kézzel fogom a gépet…
Jancsó: Tizenhatosban készült a film, így is kurva nehéz a kamera…
Grunwalsky: Tizenkét kiló. Attól meg, hogy a Miki benne van, nagyon pontosan bejön, hogy a kor is számít. A Miki, aki demokratikus, mégis érzed, hogy vele a Scherer, mikor beszélgetnek a kocsiban, nem úgy beszél, mint egyik színész a másikkal. Mert olyan emberrel beszél, akit tisztel, aki jóval idősebb nála, más a gesztusrendszere. Ez szerintem nagyon reálissá teszi azt, hogy ezek a dolgok megtörténtek.
– És Tóth Ildikó? Ő hogy került a filmbe?
Jancsó: Az történt, hogy van ez a fantasztikus filmjük a Ternyákkal, A felhő a Gangesz felett. Nem tudtuk elérni, hogy Európa-díjat kapjanak, Szabó se tudta elérni. Hát ez egy fantasztikus színésznő, és a Feri azt mondja, hogy legyen benne a Tóth Ildikó. De mi legyen benne? Legyen orosz. És legyen koszorú a fején.
– De miért?
Jancsó: Mert az olyan furcsa.
Grunwalsky: Kedves a mosolya.
– Ebben a filmben az oroszok elég ambivalensen vannak jelen. És nem negatívan. A tizenhárom év távolság teszi?
Jancsó: Először hadd beszéljek a Tóth Ildikóról. Tóth Ildikó gimnasztyorkában, hát ugye, az különös. Az, hogy Pepe fogságban van, ez az én történetem, Leningrádban voltam fogságban, reménytelen kis intellektuel voltam, és voltak ott ilyen szesztrák, vöröskeresztes nővérek, meg volt egy fiatal orvosnő, és valószínűleg megsajnáltak engem. Az első transzportba bekerültem. Ha ott maradok, belehalok, mert tüdőbeszűrődésem volt. Pepe is belekerül egy ilyen helyzetbe, és egy ilyen csaj megmenti a Pepét, és később a felesége lesz. Na most a Feri fölhívta az Ildikót, hogy jöjjön el. Mondom, Feri, mit fog csinálni? Ő mondta, hogy nagyon szívesen jön, és ne is törődjünk vele. Hogy nem kell neki rendesen megírt szerep.
– Pedig ő nem vállal el akármit.
Grunwalsky: Jól érezte magát, csak a Miki idegeskedett, hogy jó színésznek illik mondatot adni.
– Aztán adtatok is neki egy gyönyörű szöveget egy Nádas-regényből.
Jancsó: Igen. És az Ildikó minden további nélkül végigcsinálta ezt. Anélkül, hogy szerep lenne, egy gyönyörű arc. És nem konkretizáljuk azzá, hogy a Pepe felesége lesz. Csak beszélnek róla.
Grunwalsky: Ehhez a körszínpad-technikához, ahol a történelem hömpölygése van a lírával keverve, de lazán, pofátlanul, ehhez nagyon fontos, hogy elmosódottak a sorsok. Ennek az igazi neheze az, hogy a nyilast is látod, az oroszt is látod, de semmilyen sémába nem mész bele. És ettől mindenki egy kicsit eltoltabb lesz, mindenki egy kicsit lebegőbb lesz, és ettől bármerre folytathatom. Szabad marad az elbeszélés. És ehhez kell az, hogy kell tudni várni. És az Ildi tudott várni. Nem idegesítette, hogy nincs szövege.
Jancsó: Mert egy úgynevezett igazi színész az állandóan odajön, és megkérdezi, hogy akkor velem mi lesz, mi a szerepem?
Grunwalsky: Így van az, hogy helyére kerül mindenki. Mert önkéntelenül, várakozás közben is azt az arcát mutatja, amivel egyre jobban inspirál.
Jancsó: Egyszer a Feri fölhív, és azt mondja, hogy a Péternek egy szövegét át fogja faxolni, és olvasom, kész, hát akkor ezt az Ildi fogja elmondani, csak még nem tudtuk, hogy hol lesz. Ugye a Hubay Miklós azt mondta ezer éve: ha nem tudod, hova tedd a jelenetet, vagy az elejére, vagy a végére kell tenni. Ezért van az elején a Lovasinak és az Emil Ruleznek a beszélgetése, és ezért van a végén az Ildi.
– Az oroszokra térjünk vissza.
Jancsó: Nézd. Halott oroszlánba belerúgni nem elegáns dolog. Én azt szoktam mondani róluk, hogy az oroszok is ölnek, minden további nélkül. De azok sírva. A nácik sose sírtak. Bár a Gyulának volt egy fölfedezése: látott egy fotót, a háború alatt. Jugoszláviában, valahol Horvátországban, kivégzés. Egy német osztag föláll a kivégzettekkel szemben. És megvan, három fotón megvan, egy német katona kilép, leteszi a puskáját és beáll a kivégzettek közé.
– Ez itt is van, ebben a filmben – a Laca beáll a kivégzettek közé.
Jancsó: Onnan van.
– Volt az első filmben a két sírásó. A másodikban a két vasutas. A harmadikban a két pincér, és most a két zsidó vagy hadifogoly.
Jancsó: Nem zsidók. Két orvos.
– Ez mikor derül ki?
Grunwalsky: Amikor operálják a Mikit.
– Sajnos ez nem derül ki. Nem baj, egyébként.
Jancsó: Elmennek egy temetésre, egy zsidó temetésre, ezért teszik föl a kapedlit. Nem baj, ha később érted meg.
– A nyilas mért a levegőbe lő?
Grunwalsky: Azért, mert ebben a dologban a történelem egy keserű játék. Ha rájuk irányozná, akkor úgy kéne folytatni.
Jancsó: Akkor ez tömeghalál.
Grunwalsky: Az egészben inkább az abszurditása hat. Nekem az a látvány, az, ami megmarad a filmből, mikor az Erzsébet-hídon jönnek, katonakabátban. Be is szállhatsz a kocsiba, ami véletlenül arra jön…
Jancsó: Pepe integet az autóknak, és erre az egyik tényleg megáll. Hihetetlen.
Grunwalsky: Mindenki más megállítaná a felvételt. De nem, bejött egy kocsi, és Pepe be akar szállni, Kapa rángatja, a színészek játszanak tovább, én úgy veszem föl, mintha teljesen természetesen jött volna, nem rántasz oda, a kamerának önálló mozgása van…
Jancsó: Amikor a jelenet lement, mondja a Kapa, hogy a fiam volt. Abszolút véletlenül jött arra.
Grunwalsky: Ez ennek a technikának a lényege.
– Ez a mostani cím nem olyan pofátlan, mint az első háromé.
Jancsó: De a következő cím megint pofátlan lesz.
– ?
Jancsó: Ede megevé ebédem.
– ?
Jancsó: Ez egy gyorsírási gyakorlat.
– A trilógia ötödik darabja.
Jancsó: (nevet)
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/02 07-10. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2065 |
