Hirsch Tibor
Jancsó valójában mindig 44-es keretlegényeket mutogat, mindig 49-es Rajk-pert forgat, a Gulágra és a Holocaustra céloz.
E sorok írója úgy képzelte, Jancsó Miklós a történelemmel egyszer és mindenkorra befejezte. E sorok írója e sort könnyedén le is írta. Volt bátorsága leírni, hogy mostantól Jancsónál örökös jelen van, buli a jelenben és mindenféle töredékes meglepetések.
E sorok írója úgy is képzelte, továbbá le is írta, hogy Jancsó Miklós azt vicceli meg legelőször, aki lelkesen és elfogultan de mégis nagyképűen megmondja, hogy most Jancsó Miklóssal mi van. Meg hogy mi lesz. Hiszen Jancsó ötven éve így csinálja, amikor az okoskodók előző életművi gesztusát képzeletben meghosszabbítják, amikor megelőlegeznek neki mondjuk még több baloldaliságot, még több ellenzékiséget, még több hosszú snittet, még több művészetet, még több „áru-e a kultúrát?”, később még több blődlit. És még több újjászületést. Ugyanígy, amikor fontoskodva megelőlegezik neki örökre szóló szakítását a történelemmel.
E sorok íróját tehát rendesen megviccelte Jancsó Miklós, amikor a mester megint szájára vette, kamerájára tűzte – nem hogy a történelmet, de egyáltalán az időt.
Jancsó a történelemtől a nyolcvanas évek elején A zsarnok szívében búcsúzott először.
A zsarnok szívében meghal a királyfi, meghal valamennyi történelmi panoptikum-figura, és azok gyilkosai, továbbá a gyilkosok gyilkosai, és azok is, akik úgy hiszik, játékosságuk és idegenségük kívülállóvá teheti őket, mert hogy volna „legkülső körön kívüli kör” – a kívülállók számára. Az a film összefoglalja azt, amit Jancsó a zsarnokságról addig másfél évtizeden keresztül történelmi példázatokban megmutathatott, vagyis összefoglalja a történelmet, amennyiben az a zsarnokságnak, a zsarnokság megdöntésének, és a megdöntők újabb zsarnokságainak történelme. A lényeg benne a „Zsarnok szíve”, melyet a nagy pusztai körözések után baljós intimitásában láthatunk egészen közelről. Olyan közelről, hogy – ezt sugallja fények mozgások, gyilkosságok, cselszövések végtelen láncolata – hogy már véglegesen be is költöztünk abba a szívbe. Aki pedig e szíven belül van – a szív az ő szíve is – az kijutott (mert beljebb jutott) a Történelemből.
Ezután – a nyolcvanas évek végén – a mester még egy, személyesebb búcsút is megenged magának. Meglehet, a Szörnyek évadja – Jancsó életművén belül negyed század óta először – nem játszódik a múltban, de a film éppen a múlt kísérteteit gyűjti össze. Nem is csak negyedszázad, de a teljes agonizáló politikai rendszer negyven esztendejének embléma-figuráit, akik egyben korábbi „kosztümös” Jancsó-hősök is. Ha A zsarnok szíve a történelem volt, de már nem történelmen belüli pontról, hanem „szív-pozícióból” előadva, akkor a Szörnyek évadjában a történelem – a történelmiség – maga is múlt. Emlék, melyet föltámadt szereplői, a vidám társaság újrajátszik – a jelenből és a jövőbeli Káosz pereméről visszamenőleg értelmezve.
Mi következett ezután? Tényleg a töredékes jelen következett. Először esős és még mindig nagyon ünnepélyes. Legalább a titok és a cselszövés megmaradt benne, két biztos emlékeztető bélyeg, hogy egyszer itt – ebben az országban, és azokban korábbi Jancsó-filmekben – mégiscsak volt történelem. Közben persze csak lebegünk a Jézus Krisztus horoszkópja szerinti időtlenségben, majd finom, időn kívüli révületben keringünk a Kék Duna keringő dallamára.
Aztán ennél is később, az ezredforduló árnyékában megint negyven esztendős jancsói hagyomány robban szét, nincs többé sorkérdések körüli hókuszpókusz, oszlik az ünnepélyesség, nincs többé titok és cselszövés. És mert a titok és a cselszövés volna a történelem váza-gerince, és mert ezek voltak az örökös irányfények, melyeket követve az emberiség ideje csendben pereg – ezek híján idő sincs, történelem sincs.
Mert hát akármiről szóltak a kilencvenes-évek eleji filmek, még mindig manipulációs mesét kínáltak. Sötétben bujkáló pártütők, összeesküvők, titkos érdekcsoportok próbálják bennük kijátszani egymást.
A Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten az első Jancsó-film, ahol eltűnik (1964-től számítva harminchárom év után) az „inkvizíciós árnyék”. Mellékesen már a cselszövés régi szép terei is hiányoznak. Elfogytak a folyosók, a gyilkosokat, leselkedőket ki- és eltakaró falak, paravánok, füst és eső, ólálkodók és vallatók tekintetét utánzó hosszúsnittek. Ezek helyett vannak a huzatos csarnokok, grund, park, panoráma, a nyíltan megmutatott filmes technika, gyors vágás. Ebben a tágas térben ugyan éppen annyian járnak rosszban, mint eddig, és mégis, okafogyottá válik a manipulációs játszadozás, és annak tartós leplezése. Az illetlen mindentudással már előre trilógiának nevezett három film jellegzetes jeleneteiben a titkos agresszor néhány mondat után mindig színt vall, önmaga paródiáját jelentő, külön a trilógia számára kikevert, „hatalmaskodás” jelenetben.
Új jancsói műfaj születik: a hatalmaskodás-burleszk.
A Kapa-Pepe bohóc-páros sokszínűen fenyegető párbeszédein belül a Kapa-féle pózolás adja a fogódzót, amennyiben a legújabb filmeknek, úgy hisszük, mégiscsak lehetne köze a legelsőkhöz. Kapa-féle hatalmaskodás: már nem is a történelem üres váza. Talán csak a szaga. Egy rángatózó szájú férfiú, aki lélekben ijesztővé fújja föl magát, ágál és fenyeget bele a levegőbe. Emlékidéző szellentés a távozó történelem után. Mert hogy az a bizonyos történelem Jancsó másfél tucatnyi korábbi filmje szerint mégiscsak valami ilyesmi volt. Artikulált hatalmaskodás, következményekkel. Na ennek maradt volna itt meg a maga jellegzetes büdössége.
*
És akkor most jön a Kelj fel, komám, ne aludjál!, amire igenis nem lehetett számítani.
Jancsó Miklós megint szóra méltatja a múltat. Sőt, olyan szóra, amire nagy korszakának kezdete óta soha.
Lehet hogy észre sem vettük? Annyira magtól értetődő volt, hogy Jancsó valójában mindig 44-es keretlegényeket mutogat, valójában mindig 49-es Rajk-pert forgat, valójában Gulágra és Holocaustra céloz, hogy soha föl sem tűnt, ezek maguk sehol sincsenek. Hogy második világháborús orosz hadifogság is először és utoljára fordult elő az Így jöttemben, hogy karszalagos nyilas talán bizony a Harangok Rómába mentek óta soha és sehol, továbbá hogy mást mutat ő az ötvenes évek-filmek hazai dömpingje idején (úgy a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján), hogy Jancsónál még akkor sincs sehol egy nagy fekete lefüggönyözött autó, sehol egy ÁVH-s paroli.
Pedig hát erről van szó nála végig! Konkrét hatvan esztendős bűnökről, még konkrétabb ötven és negyven esztendősökről. Vagy minden bűnről általában. De sohasem a konkrét százegynéhány évesről. Érdekelt itt valakit valaha Ráday Gedeon? Helyette érdekelt Sztálin és sárga csillag. Az ember és a tárgy. Mindaz, ami az ő vásznán nem jelent meg soha, csak mindig gondolni kellett rá. Vagy amire éppen, hogy nem kellett gondolni, mint otromba allegória-megfejtésekre, csakúgy, mint alkimistának a fehér elefántra. És ahogy az alkimistának, nekünk sem sikerült, hiszen mindig gondoltunk rá – főcenzor és külföldi kritikus, Jancsó-tisztelő, és Jancsó-feljelentő.
Most azután, egy fél évszázados pálya legeslegújabb (már miért volna utolsó?) kanyarulatában mégiscsak itt vannak színről-színre: Sztálin-maszkos fickó a képen, mellette nyilas, mellette SS, és sok-sok sárgacsillag.
Erre bizony nem lehetett számítani. Mondjuk arra még lehetett, hogy ha mégis, akkor ott lesz Grunwalsky megint a maga extra kíváncsi kamerájával, dehogyis fog bujkálni, dehogyis fog leselkedni, távolról körözni pedig végképp nem, mint rendezője réges-régi múlt-fényképészei. Helyette, ahogy eddig is, csodaszépen odatolakszik, ahol a lényeg. Lecsap, ha megvan, ami fontos, akár ha a nagyváros anzix-mélységeibe kell érte levetnie magát, akár ha csak kedvenc pörsenést kell ki választani a lényegről mesélő arcon.
Hiszen a hatalmaskodás burleszk általa születhetett meg igazán.
Szóval nem lehetett rá számítani, hogy Jancsó előveszi még a történelmet. De arra igen, hogy ha előveszi, Grünwalsky kamerája a történelm pösenéseit is számolgatni fogja. Ott lökdösődik majd az elővarázsolt panoptikum-tömegben, had érezzük vele az izzadságszagot.
Lehetett rá számítani: ketten, együtt megint jó filmet csinálnak.
*
Talán úgy kezdődött, hogy az elmúlt négy-öt esztendőben megint annyit hivatkoztak történelemre, hogy ez a mesterben fölhergelte régi önmagát. Hogy a legújabb játék a múlttal, frissen és melegében – a nagy ország-kettészakadás előtt, után, közben – talán bizony neki is, a történelem profi búcsúztatójának is sok volt. Sokk. Magának szól a biztatás: Kelj fel, komám, ne aludjál! Mert intenzív múlt-lenyúlás idején tényleg közérdeklődésre tarthat számot, mit is lehet akkor a lenyúlandó múlttal kezdeni? Érdemes akár enciklopédikusan is összefoglalni: errefelé mit csináltak vele eddig? Mi volt szokásban? Mi számít kifizetődőnek?
Mindenek előtt ki kell jelölni a múlt-lenyúlás adekvát honi helyszínét. Ez bizony, ne szépítsük, az örökös hadifogolytábor. Láthatjuk lepusztult laktanyának is, de akkor úgy kell elképzelnünk, hogy mozgás van benne: diszkrét táborőrség-váltás, legalábbis taszári színtű rekonstrukció: valakik mennek, valakik helyettük érkeznek. A bentlakókat pedig lehet pásztorolni szigorú keret-formációban, lehet laza sétamenetben, lehet távirányítású tankkal vagy csak dzsipes villám-látogatással, lehet régi vérbíróság és vadonatúj kvíz-zsűri tagjaként.
Egy biztos: a történelemről gondolkodni errefelé őrizetesként szokás.
Na és mit csinálhat a múltjával az örökös hadifogolytábor és/avagy rekonstrukciós terület örökös lakója? Például megszépítheti. Képzelhet beléje ábrándos úrihölgyet Krúdy-Huszárik stílusban. Vagy elhazudhatja. Mondhatja, hogy múlt pedig nincs. Elstoppolhat előle a Balatonra. Mondjuk tegnapi nácik elől menekülve leintheti mai német turisták autóját. Ezen felül ki is nevetheti a múltat. Biciklit adhat a huszárruhás Galkó Balázs alá, aztán jót röhög rajta. Csinálhat továbbá a múltból kicsiny, kompakt motívum-gyűjteményt. Ennek mondjuk az a módja, hogy négyes tandemre ültet nyilast, zsidót, oroszt és amerikait. Végigbillegnek a lánchídon: kísérje őket felszabadító kacaj.
Mit csinálhat még? Beleélheti magát. Hiheti, hogy be sem fejeződött. Szórakozott empátiából agyonlövetheti magát, vagy még egyszer halálba kísérheti a háborús bűnös nagypapa régi áldozatait. Csemegézhet is a múltból. Szemezgethet belőle egy kis békét, egy kis háborút. Szégyellheti, és büszke lehet rá. Járkálhat benne halálraítéltként, de úgyis, mint hazafias rapper-kakas a maga fogolytábor-szemétdombján: háttérben régi budik roncsaival és tábor-őrséggel.
Végül „alászállhat” és „felülemelkedhet”. E két elegáns gesztus megvalósításához artisztikus segítséget nyújt a várbéli sikló: odafentről már megint együttlátszik a sok rossz és a csöppnyi jó, úgyis, mint élet, Weöres Sándorral szólva „szív és kés egy szín alatt”. Mert hát múlt-idézés közben illik meglátogatni a fogolytábor korábbi múltidézőit, a költőt, de a filmeseket is. Ehhez keveseknek van meg a kora, kevesekben van meg a jóindulatú távlat. Jancsóban megvan.
Amúgy szórakoztató a leltár. Van először is egy szekrény. Leselejtezett, spájzba száműzött alkalmatosság: egyik felében befőtt, a másikban csontváz. A befőtt-sor mögé még Keleti Márton bújtatta a maga Grísáját a Tizedes meg a többiekben, sokkal később mindenki más csak a csontvázat rángatta elő ugyaninnen, mikor a csontvázak előrángatása már nem volt nehéz mutatvány. A Keleti-féle spájz után kerül leltárba azok kisvilága, akik finnyásak voltak a történelmet poénosra kozmetikázni, de csontvázak előrángatásában sem buzgólkodtak. A táborbéli történelem-túlélés egy másik, rájuk jellemző útja: álmodni, halottakat idézni, privát-rettegésben, magán-boldogságban összebújni. És erről is megvannak a képek. Megvannak költészetben és filmtörténetben, de a táborközönség tudatalattijában is. Hiszen vannak, akik a maguk joga szerint ezt és csak ezt hívják történelemnek. Egy pesti körfolyosó Máriássy Félixtől, egy másik gang, egy másik ruhásszekrény, katonasapkák álom-lebegése Szabó Istvántól.
No és mit tegyen az, aki fuldoklik az egésztől? Akinek megint, ebben a második bohózati leltározásban is annyira van elege a múltból, mint húsz esztendeje A zsarnok szíve Gáspár királyfijának abból a halandzsa-történelemből a maga legfáradtabb pillanataiban? Természetesen lehet a gyűlölet tárgyát átvinni a jelenbe. Sőt. Lehet frissen, szőkén, egyenruhásan, új-konzervatív szexbombaként újjászületni a gyűlöletben. Ősi szerep új variánsa Jancsónál: lehet hóhérként érkezni a valós történelemi időből, és diadalmasan befutni az örökkévalóságba. Viszont aki ezek ellen védekezni akar, annak meg lehet a falkától elbitangolni. Lehet cirógatni a szép orosz katonalányt, aki fején a koszorúval felszabadító tavasz, amúgy egyenruhája szerint ő is csontváz a szekrényből, de mindenekelőtt hangulat és szerelmes anekdota, szép és ellentmondásos, akárha a befőttek mögül mosolyogna abban a régi filmben, kezében géppisztollyal. Megnyugtató, hogy ő már örökké a spájzban marad.
Lehet persze ennél is dühösebben kapaszkodni kifelé. Ha szerelemért nem adják a szabadságot, a történelemből való szökdösés céljából bele lehet bújni az őrség titkos lelki egyenruhájába. Az oroszoknál nem árt betéve tudni Puskint, az angolszászoknál Joyce-ot. A német tábor-felügyelet most nincs abban a helyzetben, hogy mimikri-mélykultúra versenyt rendezzen. Azért nem árt figyelni rájuk is, legközelebb talán jól eltalált Hölderlin-strófáért osztják majd a jutalmat.
Végül a rendező azt is mondhatja, hogy elég volt. Kimondja. Még csak nem is szomorúan. A történelem úgy látszik, nem tanít semmire, de mégis – Esterházy után szabadon – a sok „volt”, a múlt idejű igealakok puszta száma is megnyugtató. Megnyugtató, ahogy a tandemező panoptikumfigurák elbicikliznek a célállomásig, és egy zug-boltocska bejáratánál tülekedve föltankolnak alkohollal. Talán bizony igazi jancsói álom, ahogy a bajszos huszár, sujtásos mentében a fekete kaftánról sárgacsillagot tép.
Lehet, hogy a mester tényleg jókedvében fújta le a további filmezést a történelem-álom delíriumos fináléjában? Mert hogy idáig sorjáztak a helyzetek, végre jött egy derűs pillanat, a szép, borozgatós képecske egy hosszú rémlátomásba ékelődve. „E vers is valóság, akár az álmod.” „ A film is” költi át maga számára Weöres Sándor versét a mester. Egy kihagyott strófa itt még helyén való volna:
„Hosszú, függélyes, szűk fémcsőben éltem
és csúsztam benne fejjel lefelé
mindig gyorsabban — s hasztalan reméltem,
hogy kiérek az igazság elé.”
De hát ezek az utolsó sorok már úgyis elvesznének a testvéri danolászásban. „Mert úgy szép az élet, ha semmi sem zavarja…” Legkevésbé Na Conxy Pan.
Jancsó Miklós így is megint többet tudott az igazságról bármelyikünknél. A maga szűk fémcsövéből ma mindenkinél jobban látja, mit nem láthat meg már ő sem. Meglátta például, hogy minden befejezés hazug volna. Ezúttal a rosszkedvű is, a poénos is. Még időben fájrontot vezényel.
Mi nézők, akár a statiszták, talán észre sem vesszük. Kicsit még iszogatunk, meghatottan bámuljuk a huszárt és a kaftánost, aztán int Kapa, fenyegető mordulással, mint rendesen, hogy akkor lehet hazamenni. „Mert kadarka kell...”
Aki a mordulást komolyan veszi, és föláll, az kihagyja a Nádas Pétertől való prológust. Tóth Ildikó mondja el. Még egyszer, utoljára beleverik orrunkat a történelembe. Végül is, ez a film elejétől-végéig erre készült. Erre az orr-pöckölésre.
„Szemeddel az egész tengert halászod
s horoggal mit fogsz? Egynéhány halat.”
Azért megmarad a borgőz is, kellemes záró-hangulatnak, benne a sugallattal. Életünk lenyúlt történelemmel terhelve. Nyúljuk le most már végleg és együtt. Vagy hagyjuk a fenébe.
Stáb és nép! Ennyi a megoldás.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/02 04-06. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2064 |
