Karátson Gábor
Miközben a film a természet szabadságáról beszél, a forgatás érdekében leigázza a természetet.
„Tanítványai azt kérdezték tőle: Mely napon jön el az ország? Jézus azt mondta: Nem akkor jön el, amikor várják. Azt mondják majd: Nézd, itt van! Vagy: Nézd, ott van! Az Atya országa azonban a föld fölött terül el és az emberek nem látják.”
Ezek a szavak jutottak eszembe Jacques Perrin Vándormadarak (Le Peuple migrateur) című filmjét nézve: Jézus szavai az (apokrif) Tamás-evangéliumból (113). Jézus, igaz (vagyis hát a szöveg, a Tamás-evangélium Jézusa) itt talán nem a madarakra gondolt (nekem jutott eszembe az Atya országa a film nézése közben), hisz’ ugyanennek a könyvnek egy korábbi helyén (3) így beszél: „Ha azok, akik titeket vezetnek, azt mondják nektek: A királyság a mennyben van, úgy az Ég madarai megelőznek titeket. A királyság azonban bennetek és rajtatok kívül van. Ha megismeritek magatokat, titeket is megismernek, hogy az élő Atya fiai vagytok. De ha nem ismernek fel titeket, akkor szegénységben vagytok és ti vagytok a szegénység.” Bennük és kívülünk – fogalmilag így sem vált világosabbá a dolog; de valahogy azért, azt hiszem, értjük.
Aki paradoxonokban beszél, a mi megértésünkre kell számítania, elvégre nem számíthat semmi másra. Hogy szegénységben vagyunk és mi vagyunk a szegénység, mindenképpen igaz, akár jó ez nekünk, akár nem – máshol azt halljuk (Lk 6,20), „Bódogok vagytok szegények, mert tiétek az Isten országa”. Így aztán azon sem csodálkozhatunk, ha a madarak (legalábbis – mint felelőtlenül mondani szokták – „bizonyos értelemben”) csakugyan megelőznek minket a mennyeknek országában („Gondoljátok meg az hollókat, mert sem vetnek sem aratnak, kiknek nincsen tárházok vagy gabonás csűrök, mind az által az Isten eltáplálja azokat”, Lk 12,24), mint megelőznek köztudomásúlag a parázna nők s a vámszedők is (megint csak más súlycsoportokban persze). Mint ahogy megelőznek a maguk nemében a halak is (akikről azt mondta Lao-ce, jobb meghagyni őket az örvénylő vizekben); de ezúttal a madarakról kellene beszélnünk.
Meg a békákról és szitakötőkről és molnárkákról és szarvasbogarakról és éjjeli pávaszemekről, szöcskékről, pókokról, hangyákról, egy bámulatra méltó galacsinhajtó bogárról meg mindenféle csodás növényről egy néhány évvel korábbi filmben, Claude Nuridsany és Marie Pérennou Mikrokozmoszában (Füvek népe, Le Peuple des herbes), amely akkor hasonló szenzációt keltett, mint idén a Vándormadarak.
Lehet, nem egészen világos, hol keressük a királyságot, de ideje volna megkeresnünk. R. H. Blyth, e tréfás kedvű angol, zen klasszikusok fordítója a Mumonkan jegyzeteiben fönnakad kicsit az úri imádság első mondatán, Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben; „csakugyan valami más járt-e Jézus eszében, midőn a vadvirágokra mutatott?”, kérdezi. („Gondoljátok meg az Liliomokat, mimódon nevekedjenek, nem fáradoznak, és nem fonnak, mondom pedig néktek, hogy Salamon is minden ő dicsőségében is nem öltözött úgy mint ezek közül egy.” Lk 12,27) „Cseréljük meg a szavakat, és figyeljük meg, mit érzünk,” mondja Blyth. „Nézzétek az Atyát, hogyan növekszik!” (Mármint a réteken, K. G.) „Mi Liliomunk, ki vagy a mennyekben!” Ha Blyth kötekedésnek szánta szavait, a Tamás-evangélium Jézusa jóelőre kifogta a szelet vitorláiból, midőn tagadta, hogy a királyság a mennyben volna (habár ha ott van, a madarak megelőznek benne minket); ha jótanácsnak, a Mikrokozmosz rendezői valóra váltották minden gondolatát.
„A buddhizmus és a kereszténység nem a tapasztalásban követik el hibáikat, mert az tévedhetetlen, hanem a tapasztalat analízisében,” mondja Blyth. „Az analízis visszahat az őt megelőző tapasztalatra, s ez az egyetlen oka annak, hogy számít is. A költői és vallásos tapasztalás azt jelenti, hogy LÁTUNK VALAMIT (a hallás, tapintás, szaglás és így tovább szintén ’látásnak’-nak számít). Mihelyt azonban megkísérelünk választ adni arra a kérdésre, ’És MICSODA az, amit LÁTTÁL?’ vagy: ’Mit láttál?’, minden összezavarodik. Úgy kellene talán inkább föltenni a kérdést, ’Kit láttál?’. A zavar oka az, hogy amit vagy akit látunk, nem választható el (legfeljebb szóban és gondolatban) attól, ami vagy aki lát, s a látás nem választható el a látott dologtól.”
Ami magamat illet, mindkét filmet elragadónak találtam; „sohasem láttam még hasonló természetfilmeket,” gondoltam; „már csak azért sem, mert – amivel Blyth meg volna elégedve nagyon – természetfilmnek sem a Mikrokozmosz, sem a Vándormadarak nem nevezhető (’nézzétek, mint sarjad, röpül, virágzik az Atya a réteken!’); a ’megfigyelő’-ről leválasztott ’természet’-tel egyikben sem találkozunk. Egy nagy költő, egy költő-rendező, szinte eszköztelenül – a mai technika által rendelkezésére bocsátott eszközökkel persze élve, ám velük teljesen eggyé válva – a testvéri természet körébe lép,” írtam először, abban a hiszemben, ugyanannak a rendezőnek a műve a két film, csak éppen én tájékozatlanságomban még nem tudom a nevét. „Nemtudomki új filmje ugyanolyan gyönyörű, mint volt a Füvek népe, csak még emelkedettebb, a szónak persze nem szoros, hanem végtelenül tágas értelmében; fönt vagyunk a magasban, néha több száz, néha csak néhány méternyire, de mindig s mindenképp a föld színe fölött.”
Értékítéletemben azért óvatos szerettem volna lenni, oly nagyszerű volt a Füvek népe is; a két csiga találkozása és szerelme legmegindítóbb filmélményeim közé tartozik. Bármiféle antropomorfizálástól szabadon, a képsor – mulatságosan hangzik talán, de így volt – elsősorban a lelki szerelem képe; mintha két felhő, egymásba gomolyogva, egyesülne.
Hajlottam, mégis, arra, hogy a Vándormadaraknak adjam a pálmát („a legszebb film, talán, amit valaha láttam”), többek közt Nemtudomki művészi fejlődésének ívét is látva benne; tájékozatlanságomnál csak félrevezethetőségem volt nagyobb!
Nem szándékom valamiféle csapdát helyezni el beszámolómban (ott volt a csapda már a valóságban magában), de jobb, ha úgy adom elő az elmúlt napok eseményeit, ahogy de facto követték egymást, hisz’ akkor szinte magától előadódik, amit a dolgokról gondolni tudok, fejbe vágva és szomorúan. Hogy különböző rendezőkről van szó, hamarabb kiderült; a Vándormadarakra vonatkozó, rémületes valóság még váratott magára.
„Amikor első tao te king-fordításomat megküldtem Londonba Schöpflin Gyulának” – írtam –, „válaszlevelében ő azt írta nekem: ’Szép, szép ez a te Utad, a tao, de sajnos az Utat az emberiség már akkor elveszítette, amikor a nomád életformát elhagyva letelepedett’.” Tudtam, mire gondol: az angol John Michell (és persze mások is, azok is többnyire angolok, s korábban németek is) arról beszélnek, a nomádok együtt éltek a rejtett földerőkkel (ezek lettek volna, eredetileg, a sárkányok – a sárkányerők), földmélyi vonulásaikat követve vonultak ők meg a Föld felszínén, hasonlóan a vándormadarak égi s a pisztrángok és lazacok vízi vonulásaihoz. Nem volt még szükség elkülönített szent helyekre, vallásokra, kultuszokra, rítusokra; az ember közvetlenül benne élt abban a világban, amelyből később mindezek megszülettek.
Valóban, annak, hogy az emberiség kiszakadt az eredeti világból, hogy a földerőkkel való kapcsolatát elveszítette, súlyos következményei lettek; olyanok, amelyek idővel – nézhetjük így is a dolgot – a mai ökológiai válsághoz vezettek.”
„Ezért hat ránk oly katartikusan a vándormadarak vonulásait bemutató filmeposz” – írtam –; „anélkül, hogy a madaraknak vallásos indítékokat tulajdonítanánk (bármi antropomorfizmus távol állt a rendezőtől), a film nézőjének (bizonyos értelemben), vallásos élményben van része. És alapvető erényekre oktat: hűségre és állhatatosságra, s a végtelen (a földi végtelen) szemléletére. A madarak még benne vannak a Nagy Áramlásban, amelyből mi rég kiszakadtunk; és szemmel láthatólag heroikus erőfeszítéseket tesznek, szüntelenül, hogy benne is maradjanak.”
Itt tartottam, innen folytattam volna egy reggelen; s ekkor következett a leleplezés, mint A Mester és Margaritában, ezúttal Gadó György Pál és Steiner Attila cikkének képében, az Élet és Tudományban.
Bármilyen undok és ijesztő dolog, a filmben szereplő madarak – ha hinni lehet a cikknek, de úgy látom, hinni lehet neki – a Nagy Áramlásban már nem voltak benne, ki lettek tépve belőle – nagy részük legalábbis. „Mesterségesen felnevelt egyedeket a bevésődés – a Konrad Lorenz által leírt imprinting – segítségével vettek rá a kamera (a kamerát szállító kisrepülőgép vagy egy sárga pulóver és kabát vagy egy játékduda hangjának) követésére.” Az így felnevelt madarak nem voltak képesek önálló életre. „A forgatás után a filmen látható több száz madár állatkertekben, vadasparkokban töltötte élete hátralevő napjait. Épp az nem adatott meg nekik, amiről a film olyan meghatóan beszél: a szabad repülés élménye.”
Én meg hagytam becsapni magam, és boldog voltam, hogy a Vándormadarakban a film ki tudott lépni önmagából a madárfilm felé! Ami persze („bizonyos értelemben”) meg is történt, be kellett következnie, ha egyszer madarak szerepelnek a filmben, még ha csak statisztamadarak is, az igazi madarak gyászos utánzói (mindannyian ilyen statiszták vagyunk, ma már – „a forgatás helyszínére ketrecekben szállították a szereplőket; előfordult, hogy több ezer kilométert repülőztek [és nem repültek] egy-egy bravúros félperces jelenet érdekében”); egyszerűen csak az a tény, hogy a madarakat (ha betanított madarak voltak is) a kisrepülőgépről közvetlen közelből filmezték, míg alattuk-mögöttük-fölöttük ott vonulnak az elképesztő szépségű tájak (az Élet és Tudomány cikkéből az is kiderül, hogy hatásvadász okokból nem egyszer a vonulási útjaikhoz nem illő helyszíneken röptették őket), megkapó intenzitású, korareneszánsz hangulatú térhatásokat eredményezve.
Csak súlyosabb ettől a trauma, hogy Perrinék becsaptak, becsapták a madarakat, becsapták a világot, becsaptak engem! „Ritka vörösnyakú ludakat arra kényszerítettek, hogy egy elhagyott gyárudvaron bolyongjanak egészen addig, míg egyikük végleg bele nem ragad egy olajos pocsolyába.” Be tudtak csapni, épp jóhiszeműségem miatt. „Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak”? Na de hát rajta lettek fogva, nagyon is! Nem is titkolták, mit csinálnak: Gadó és Steiner a werkfilmből (amelynek én csak a rövidített változatát láttam – most már, utólag, abból is kilóg a lóláb), újságcikkekből, a film hivatalos honlapjából könnyűszerrel kihüvelyezték a dolgot. Rab madarakkal állították elő ezt a gyönyörű filmet, a szabadság látszatát; a földi végtelenből kiszakított lényekkel a földi végtelen illúzióját. „Az Atya fel nem ismerése félelmet és rémületet keltett,” mondja egy gnosztikus könyv, Az igazság evangéliuma; „a félelem pedig megsűrűsödött, olyan lett, mint a köd, úgyhogy senki sem látott. Ezért erősödött meg a tévelygés. A saját anyagán munkálkodva hatott a hiábavalóságban anélkül, hogy ismerte volna az igazságot. Azon fáradozott, hogy erejével létrehozzon egy olyan alkotást, amely szépségében az igazság pótléka.” Lehet, hogy számunkra a valóság áttekinthetetlen, de akkor is egyetlen rendszer; a tőle való legcsekélyebb eltérés is hazugságot szül, a hazugságnak pedig egyetlen cseppje is meg tudja mérgezni a világtengereket. A művészi igazság és hazugság kérdése persze bonyolult ügy. De épp ezért a roncsolódások is felmérhetetlenek (az etikai rongálódásról nem is beszélve): elég, ha a rabmadár csak icipicikét is másként szárnyal, mint az igazi vadmadár, s a megcsalt néző lelkében (ez itt a megcsalt szerető éneke) az univerzum összekavarodik.
Mindez azt is jelenti, hogy Blyth analízisellenessége (amely természetesen maga is analízis) a mai film, tévé és videó (sőt talán egyáltalán a mozi) esetében felszínesnek bizonyul. A vadkacsákkal, akiket egykor sokat nézegettem a Dunán, a varjakkal, akik telente itt húztak el mindig a háztetőnk fölött (nem tudom, miért változtatták meg mostanára útirányukat), azokkal a furcsa madarakkal, akiket egyszer a Szent Anna-tó melletti fenyvesben ugrálni láttam (egész falka volt, és másfél méter magasra szökdöstek, helyből), lelkem szabadon egyesülhetett; de ma már mindazt, ami rendezői munka, át kell engedni nem csupán az ész, hanem a gyanakvás szűrőin is. Nem szabad meghatódni.
A Mikrokozmoszt, hálaisten, nem leplezte le senki; a rovarokkal talán nem is lehetne megtenni azt, amit meg lehet tenni a madarakkal, s persze az emberekkel is.
Most, hogy ezeket írom, a „kettétört” Prestige tartályhajóból (folyton kettétörnek ezek, de hát az üzlet az üzlet) csak ömlik, ömlik a kőolaj a tengerbe, számtalan madarat, homárt, kagylót, csigát és rákot pusztítva el. „Te Barabásnál iszonyúbb / Mint ördögöknek szarv az éked / Ki vagy miféle Belzebub / Utálatosság sár az étked / Ki hozzád megy pokolra jut”; ugyanaz a mentalitás vezetett ide, mint amely azt az egy vörösnyakú ludat olajos pocsolyába kényszerítette. Embernek lenni ma szégyen; a dolgot jóvá kéne tenni még. Nem könnyű feladat; madarakat etikusan követni kameránkkal, ezen a művészileg egyébként kívánatos (luciferien gyönyörű) szinten (mellettük repülve), úgy látszik, lehetetlen; itt nem segíthet más, csupán a Buster Keaton esztétikája, a rendezőnek magának kellene madárnak lennie. (Buster Keaton a Jézus álneve.)
*
Csakugyan elveszett volna a tao? Egy V. századi kínai festő, Wang Wei a benne élő géniusz – az éteri ember – rejtelmes biztonságát az égi adománnyal magyarázza: „Természetemnél fogva úgy ismerem a festészetet, mint ahogyan a kiáltozó vadliba megtalálja útját az éjszaka titkai közt.” A festészet – akárcsak a vadlibák – nem egyszerűen a külső formák szerint tájékozódik, mert „a formában-gyökeredzőt meg kell olvasztani a szellem erejével”. S aztán hozzáteszi: „A rajzolást és festést hiba volna egyszerűen tehetség dolgának tekinteni; a festményeknek ugyanabból a szubsztanciából kell állniuk, mint amelyből a ji king képei vannak.”
A ji king, A változások könyve; „képei”, a trigramok és a hexagramok, a könyv magáról alkotott felfogása szerint – melyet a kínai világ évezredeken át osztott – valamiképp magukba sűrítik az időt és az eseményeket, s kérdéseinkre válaszolva elénk tárják azt is, a Föld igazságához visszatérni hogyan lehetne. A ji king-kultúra nagyszerű kísérlet volt arra, hogy a látszólag (vagy valóban) elveszett szabad kóborlást visszaszerezzük (vagy eleve megőrizzük) és a taót az ember kultúrateremtő feladatával egyesítsük. Wang Wei szerint minden műalkotásnak ilyen mágikus erővel kell rendelkeznie; ha jól értem, ezen alul számára műalkotás nincsen.
A Tamás-evangéliumból való idézeteket Vanyó László, Az igazság evangéliumából valót Pesthy Mónika, a Bibliából valókat Károli Gáspár, A megcsalt szerető idézett versszakát Vas István fordította.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/01 12-14. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2032 |
