Bikácsy Gergely
Kaurismäki csendes ereje, egyszerűsége természetadta világlátás – nem utánozható, olyan, mint a halk humorérzék.
Kaurismäkitől két éve egy igazi fekete-fehér némafilmmel vettünk búcsút. A Juha a némafilm legfőbb fajtájához, a melodrámához nyúlt vissza, és a rendező példásan tudta a könnyes érzelmek minden ódon moziszépségét a giccs nyálas butaságai nélkül vászonra lopni (mintha a közhelyesen buta „csókot lopni” kifejezést tette volna igazzá és élővé). A melodrámában sírni kell, a melodrámát nézve zokogni. A Juha csendes szereplői azonban csak szerényen könnyeztek, halkan boldogtalankodtak – a néző meg mosolyogva, csöpp iróniát érezve bámulta őket némán, fekete-fehérben.
Új, cannes-i nagydíjas filmje, A múltnélküli ember újból a csend mozihatalmával bűvöli el a nézőt. Negyven év körüli férfi üldögél egy padon a helsinki pályaudvar közelében, éjjel. Most érkezett valahonnan. Semmi mást nem tudunk róla, és múltjáról nem is fogunk megtudni semmit, egészen a film legvégéig. Ül a padon, leütik, és félig agyonverik; ezután ő maga sem tud majd semmit a múltjáról. Átlép a korlátozott jelenidőbe: korlátozott, mert nem irányítja a múlt emlékmotorja, és határtalan, mert nincs horizontja: ebben a csonkolt végtelenben kell élnie. Végtelen, határtalan, de egydimenziós jelenidő.
Az amnézia kedvelt filmtéma, a „művészfilmeké” éppúgy, mint a hagyományos vagy újszerűbb bűnfilmeké. Amnézia-filmekkel tele van a mozipadlás, bármelyik videotékában külön polcra sorakoztathatók, igényes műfaj-esztéta önálló kategóriát kreálhat számukra. Ez a film azonban nemigen illik közéjük. Kaurismäki amnéziás hőse nem „keresi” a múltját. Sem a rendőrségre, sem valamelyik kórházba nem igyekszik múltfeltárási céllal. Minden ilyen igyekvés hamis volna ezen a zárt történeten és zárt történetkezelésen belül.
A mesék józansága telepszik erre a filmre a rövid bevezető után. Lássunk csak egy lehetséges mese-magyarázatot! A pályaudvaron agyonvert ismeretlen meghalt a kórházban, tehát valaki más támad fel: egy olyan újszülött, aki felnőtt korában kezdi az életet. Nyomortelepre kerül, tisztánlátó, józan hajléktalanok közé. Az Üdvhadsereg – szép finn nevén Pilausarmeija – fáradt és dolgos angyal-hivatalnokok gyülekezete, akik első földi lépéseit vigyázzák némi közönnyel, mintha csak felnőtt újszülöttek gondozására esküdtek volna – és ezért sem gügyöghetnek jóságos-hamisan. Hogy hősünk újszülött, nincs ez kimondva sehogy, inkább csak érezzük. Talán ezért nem keres semmiféle múltat. De felfoghatjuk úgy is, hogy a múltnélküli embernek azért nem kell keresgélnie saját magát, rejtett múltját, mert sugárzik róla, barátságos, de komoly lényéből, megfontolt, soha nem kapkodó gesztusaiból, hogy magabiztos és erős ember. Nincs szüksége önmaga titkos valójának felfedezésére, mert nincs titka. Minden rá van írva nagy, komoly és mégis mosolyogtató, mert naiv tekintetű arcára. Érezni, hogy minden viszontagsága ellenére erősebb lesz, mint a külvilág.
A környezet, melybe ismeretlenünk beleszületett, nem ellenséges, inkább rideg és közönyös. A folyóparti külváros-részlet nem valami szép, de csúnyának se mondható. A kalyiba-telep egyáltalán nem viszolyogtatóan rút és kibírhatatlan, de nem mézes mesehangulatúra stilizált, mint mondjuk a Csoda Milánóban nyomornegyede. A helyszínt és a természetes díszletet átitatja a tárgyilagos reménytelenség fénye. Csendesen szépnek érzem, hogy épp az Üdvhadsereg, e hasznos vallás-ármádia irodájában közlik oktatóan az emlékezetét vesztett emberrel: „Itt a Földön Isten sem segít, magad vagy, és mindent magadnak kell megoldani.” Jelentéktelen mondat, semmilyen külön nyomatékot nem kap, mégis, vagy épp ezért lappang azután együtt a képekkel még sokáig. Van benne valami talán a protestáns etikából, de mintha kevéssé bízna Isten evilági hatalmában. Mégsincs benne semmi cinikus, az üdvhadsereghez méltatlan istentagadás: józanság van benne, éles fényű, segítőkész részvét. Isten vigasza – higgyünk benne, miért is ne – majd a halál után következik, addig magunk vagyunk.
Kaurismäki hangulatteremtő ereje azért roppant erős, mert elég egy halk félmondat, hogy nyilvánvalóvá tegye: minden képsora e józan evilági látásmód erejét és szépségét sugározza.
A Csoda Milánóban hajléktalanjai mesebelien jóságosak voltak, ha civódtak is, jóságos dallam motoszkált bennük. Kaurismäki hajléktalanjai eredendően inkább a jóra hajlanak, kevéssé agresszívak, de az éh- és fagyhalál küszöbén nem jótékonykodhatnak. „Ma este menjünk el vacsorázni” – derül fel az arcuk, és mennek is az ingyenkonyhára. Befogadják a jövevényt, enni adnak, ha van. Később maga a derék múltnélküli ember (aki naiv buzgalommal krumplit kezd termeszteni a beton-sík folyóközeli kőtelep egy zöld sarkában) már nem viszonozza jóságukat. Semmi olcsó nyomor-romantika, egyetlen hamis hang sincs – bámulatosan nehéz az ilyesmi. A film ráadásul tele van finom humorral, a rezzenéstelen arccal mondott, halk és váratlan humor képeivel-fényeivel. Kevés a dialógus, de ezt a keveset is nehéz lefordítani: némi beleérző-képesség szükségeltetik a szöveges humorhoz.
Az új remeklés az öt évvel ezelőtti Gomolygó felhőknek szinte ikerdarabja. Nemcsak, mert annak két főszereplője, Kari Väänänen és Kati Outinen közül az utóbbi most is nagy szerepet kapott. A Gomolygó felhők kétségbeesését legyűrő, és veszteni nem akaró munkanélküli pincérnőjét, Ilonát játszó Kati Outinen itt szigorú arcú, szenvtelen üdvhadsereg-tisztviselőnő. Ugyanannyi titka, elfojtott bánata lehet, mint az elesetteknek, akiknek levest oszt. (A nyomorultak sem hivalkodnak ilyesmivel; ő sem érezteti még önmagával sem.) A férfi főszereplő, az egész filmet hátán vivő Markku Peltola nálunk ismeretlenebb, holott a Juhában meg a Gomolygó felhőkben, sőt a rendező régebbi filmjeiben is gyakran játszott.
A történethez vagy inkább az alaphelyzethez még megemlíthető, hogy kicsit a „másik Kaurismäki”, a rendező bátyja, Mika K. egy régebbi film is felidézi. Az egy Isztanbul nyomornegyedében elbújt, s ha nem is emlékezetét vesztett, de új, másik életbe menekülő finn hontalan történetét idézi (Zombi és a szellemvasút).
A „múltnélküli embert” megelevenítő Markku Peltola ritka nagyerejű játékkal nyűgözi le a nézőt. Talán „nagyerejű jelenlét” a jó kifejezés. Józannak, szigorúnak és szenvtelennek mondom ezt a figurát, ilyennek mondtam talán környezetét is, a többieket. Pedig nem egészen így látom őket.
Ritka virág itt a mosoly, ezek az arcok és gesztusok mégsem depressziót és kétségbeesést sugároznak. Nem: ha itt délebbre, napfényesebb környezetben valaki nehezen értené, hogyan is lehet hét hónapig sötétben és hidegben élni, tőlük most megtudhatjuk.
Kicsit furcsák a gesztusok, enyhén, olykor erősen idegen vagy furcsa a mindennapi viselkedés. Nehéz elhessenteni a kíváncsian tolakodó kérdést, hogy vajon ilyenek ezek az emberek (a „finnek”) a „valóságban” is? Így viselkednek, ilyenek a gesztusaik, a hallgatagságuk, a naiv humoruk? – avagy Kaurismäki teremtette meg őket minden gesztusukkal és arcvonásukkal? Számomra a filmnek (és Kaurismäki minden alkotásában hasonlóan bámulatos erővel megjelenő enyhén furcsa világának) éppen az adja nagy értékét, hogy a kérdés nyitott marad: a dokumentáris valóságból megteremtett saját, fikciós világ valamiképpen egy és azonos.
Mese és dokumentumrajz. Klisének ható jellemrajz-vázlatok, elsőre sematikus, egysíkú figurák bámulatos finoman telnek más színekkel és gazdagabb dimenziókkal. A rendőr például afféle gazember-karikatúra, korrupt féreg, amikor megismerjük. Hamarosan esendő, „gyenge korrupt” lesz belőle, aki tán rossz szeretne lenni, gátlástalan gazember – de nem tud. Végül nagybetűs, mesebeli Jóemberként búcsúzunk tőle, és még itt sem hamis papírfigura. (Legérdekesebb az egész finom változásban, hogy az maradt, aki az elején volt, nem is változik – a mi látásmódunk béklyósan sematikus.)
Lássunk egy védőügyvédet a börtönben: amatőr-szereplő játssza önmagát, az egyik legismertebb finn ügyvéd, Matti Wuori – kiválóan humoros hatást keltve. A humor nem odafércelt epizódbetét, hanem a valóság egyik lehetőségét, az életben maradás lehetőségeit villantja fel (a nézőnek és a film hősének egyaránt). A börtöntisztviselő tiszt sem gonosz, csak fásult, fásultsága az ügyvédet hallgatva lefoszlik róla: bambaság és értelem egy időben ül ki arcára.
A történet végén a múltnélküli ember visszalátogat egykori feleségéhez (akit továbbra sem ismer fel). Egy ideges udvarló lép a szobába, az új férjjelölt. „Megverekszünk?” – kérdezi a ház előtt. Valahol északon vagyunk, messze Helsinkitől. Nehéz eldönteni, hazájában is komikus hatású jelenetet látunk? Egy nevetséges vidéki tanulatlan tahó gyürkőzne ostoba ököl-párbajra, avagy Suomi vad északi tájain ez még természetes? Kíváncsi lennék, arrafelé is nevetnek a fickón és jelenetén? A két színész az abszurdumok reális természetességével beszéli meg a dolgot – ettől lenyűgöző és humoros.
Halálból feltámadt emberünk mindvégig közönyösen fogadja megpróbáltatásait, minden megpróbáltatást természetesnek vesz. Nevetni támad kedvünk: hajszálra van valami fapofát játszó férfi-naivától, valami naturbursos mese-óriástól – de az a hajszál mindig távol tartja bármilyen eddigi moziklisétől. A könyörtelen világ határán – a hajléktalanok és a Pilausarmeija védelmében, ahol a telep razziázó rendőre is csak meserendőr egy mesekutyával (Hannibálnak hívják, gyáva és kedves nősténykutya) –, tehát a mesék és a könyörtelen való világ határán minden Kaurismäki figura körültekint, és szemlélődve megáll. „Támadj” – mondja vészt jóslóan a drabális rendőr. „Támadj” – mondja a társadalomnak a szokásjog vagy az írott törvény. Hannibál barátkozni kezd a hajléktalannal. Támadna a rendőr is, de a burokban született múltnélkülivel nem bírnak.
A legkülönösebb epizód a bankrablóé. Nagybajszú, csődbe jutott vállalkozó sétál be egy kis bankba vállra tett puskával: ki is rabolja. Később véletlenül találkozva hősünkkel, megbízza, hogy a rabolt pénzből fizesse ki a kárvallottakat. „Én északról jöttem, ahol az adott szónak becsülete van”. Naiv mesét vagy groteszk példázatot látunk? Mindkettőt és egyiket sem: az „egyszerű” elbeszélésmód és az „egyszerű” képi nyelv csodákra képes. Ez az egyszerűség tehetség és nehezen kiküzdött következetes alkotómódszer eredménye. Az ehhez hasonló – nem kevés – epizódot nevetés és tragikum-várás között bámuljuk. Résen kell lennünk, mert sírás és nevetés alakul át a rendezői alkímia során élesen csillámló halk részvétté.
Kaurismäki egyszerűsége természetadta világlátás – nem utánozható, nem eltanulható, olyan, mint a csendes humorérzék. Képi nyelve, filmstílusa minden, csak nem „látványos”: kevés közeli, sok szekond. Pontosan kimért, megrázkódtatás nélküli ritmus, de ha kell, mégis igazi feszültséget támaszt – ellentéte a számomra elviselhetetlen, végig nagyközelikre épülő tévé- és klip, meg Hollywood diktálta sokkoló divatnak. Gyakori itt a fix kamerás beállítás: a horizont síkja mindig természetes szögben marad, a képek lélegzetvétele végig nyugodt. Nem fulladozunk ebben a moziban.
A mai filmművészet hatalmas (mégis szűkös és buta) térképén igazán egyetlen rokonát érzem ennek a művészetnek: az iráni Abbas Kiarostamiét (akinek amerikai vízum-megtagadása ügyében a finn rendező dühödt militánssá vált.)
A mesének jól kell végződnie, de a „happy end” kifejezés eszünkbe sem jut.
A vége felé, identitását visszanyerve – de rögtön le is mondva róla, meg régi, feledett életéről – M. az étkezőkocsiban pálcával japán ételt eszik, japán könnyűzenére. Kaurismäki régebbi filmjeiben is fel-felhangzott valamilyen japán zene, alig indokolva. Többször is beszélt arról, mennyire tiszteli Ozut, a legcsendesebb japán rendező-klasszikust. Néhányszor Kaurismäki előző filmjeiben is láttuk az Ozu-kedvelte, sőt védjegyévé vált térdmagasságból vett beállításokat. Kaurismäkinél azonban egyetlen speciális formajegy nem válik „védjeggyé” – formaművésznek talán nem mondhatjuk –, mégis, öt percet látva bármely filmjéből rögtön tudjuk, hogy ez az ő tekintete, ez csak az ő filmje lehet.
Északi égbolt. A Gomolygó felhők zöldes, sötét szürke fénye mellett néha ott is felragyogtak észak élénk színei. Közönyös, kopogó világ, a jóságnak sincs itt valami jókedvű melege, de nem nyomasztóan szürke az ő világa. „Az igazi égszínkék” – Balázs Béla egy régi meséje jut eszembe erről a kékről. Kaurismäki minden története, minden figurája igaz, de ezzel még csak becsületes, jószándékú rendező lehetne. Nagy és jelentékeny alkotóvá az teszi, hogy minden beállítása, kameramozgása, képkivágata – és minden színe is igaz.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/01 08-10. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2031 |
